Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mennyire lehet rossz egy film, ha még a saját rendezője is megtagadja? Még annál is rosszabb. A Fantasztikus Négyes történetét rengetegen megpróbálták már feldolgozni tévében és filmen is, de a színvonal egyre csak lejjebb ment. A 2015-ös próbálkozásra rányomta a bélyegét a rendező és a stúdió közti kálvária – könnyen lehet, hogy sikerült minden idők legrosszabb képregényfilmjét összehozniuk.
A Fantasztikus Négyes 3,9-es értékelésen áll az IMDb-n 26 ezer ember összesített véleménye alapján, de mint tudjuk, ez semmit sem jelent. 100-ból 27 pontot tudott összeszedni a Metacritic kritikagyűjtő oldalán, de ez sem érdekel senkit. A Rotten Tomatoes szerint mindössze 8 százaléknyi vezető filmes szakíró tartja közepesnél jobbnak, de rájuk sem hallgatunk. A jó ég áldjon meg mindenkit, ne kelljen már ide a primer kutatás!
Valljuk be, a képregényfilmekkel szemben nem támasztunk hatalmas elvárásokat. Legyen szórakoztató, jólessen mellé szürcsölni a kólát, gyönyörködtessen a látványával, egy kis humor sem árt, ha pedig még egy minimális mondanivalóval is rendelkezik, akkor már végképp elégedetten buszozunk haza a moziból, hogy aztán egy hét múlva totálisan elfelejtsük, mi is történt a vásznon.
A Fantasztikus Négyes a fentiekben soroltak közül egyedül a jóleső kólaszürcsölést tudja biztosítani, azt is csak azért, mert ha már a filmben nem történik semmi, legalább mi nyúzzuk azt az átkozott műanyagpoharat.
Utólag persze könnyű okoskodni, de azért mégiscsak várható volt ez a bukás. Nem is elsősorban azért, mert a Marvel első családjaként is emlegetett gárda négy tagja egyszerűen a bénábbik képregényhősök közé tartozik, hanem mert már számtalanszor próbálkoztak kis- és nagyképernyőre vinni a történetüket, és mindig elmaradt a kívánt hatás.
Legelőször a legendás Hanna–Barbera páros ragadta meg az alkalmat 1967-ban, de a húsz epizódot megélt animációs sorozatuk enyhén szólva nem lett akkora siker, mint mondjuk a Tom és Jerry vagy A Flintstone család. Az első moziváltozatot a Rémségek kicsiny boltjával világhírűvé vált B-filmes pápa, Roger Corman forgatta le, de a késztermékről sokat mond, hogy végül sosem mutatták be.
Végül 2005-ben sikerült összehozni egy százmilliós költségvetésű filmet – olyanok közreműködésével, mint a szerepéért Arany Málnára jelölt Jessica Alba –, ezt annak rendje és módja szerint szét is szedték a kritikusok. Azért csak összekalapáltak annyi pénzt, hogy 2007-ben elkészülhessen egy folytatás, A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó, amiről elég annyit tudni, hogy ahhoz képest, hogy általában az első résznél jobbnak tartják, még mindig csak egy 37%-os Rotten Tomatoes-eredményre futotta.
Ez a csodálatos előélet fogadta azokat a vakmerő filmcsinálókat, akik kitalálták, hogy 2015-ben a nézőközönségnek a Lény, Fáklya, Láthatatlan és Mr. Fantasztikus hányattatásaira van szüksége. Némi bizakodásra adott okot, hogy a rendezői székbe az a Josh Trank ült be, aki 2012-ben sikeresen életet lehelt a régóta haldokló talált kamerás zsánerbe, Az erő krónikája című szuperhősös első filmjével.
A színészek sem tűntek rossz választásnak, még ha kissé fantáziátlan is volt ez a névsor: a Whiplash-sel befutott, de még mindig elképesztően tenyérbe mászó Miles Teller, a sorozatszerepeivel (Amerikai Horror Story, Kártyavár) egyre ismertebbé váló Kate Mara, az első filmszerepe (Billy Elliot) árnyékában élő Jamie Bell és a legfelkapottabb ifjú fekete színész, Michael B. Jordan.
A cselekménnyel mindössze egyetlen gond van: a hiánya. Az első percekben egy borzasztóan amatőr gyerekszínész-parádét kell végigszenvednünk, miközben Reed és Ben (akiket felnőttkorukban Miles Teller és Jamie Bell alakít), a két alsós iskolatárs egy garázsban szerelget össze egy teleportáló gépet. Ugrunk az időben, már egy középiskolai tudományos bemutatón járunk, ahol a kamasszá érett fiúk megpróbálják eladni a gépet a tudósforma férfiaknak, de azok nem vevők az ötletre. Na, de majd a szupertitkos kormányszervezet! Beszervezik őket egy ösztöndíjprogramba, ahol találkoznak a még nem olyan fantasztikus Sue-val (Kate Mara) és Johnnyval (Michael B. Jordan), és már egy nagy laborban fejleszthetik a masinájukat.
Igen ám, csak közben már eltelt a száz percből vagy negyvenöt, és még mindig nem történt semmi. Amikor pedig már azt gondoljuk, hogy talán itt most végre beindul a cselekmény (elküldik magukat egy másik dimenzióba, ahol mindenki belenyúl valami zöld trutyiba, amitől mindenki kap valami torz tulajdonságot), kapunk egy jó hárompercnyi hűha-faktort, és szépen visszaszédülünk a posványba.
Az a három perc a film egyetlen olyan összefüggő képsora, amibe szorult egy kis lélek. A Földre visszateleportált négyes (a velük utazó Doom, a filmtörténet legkiszámíthatóbb gonosztevője, a másik dimenzióban ragadt) ezekben a pillanatokban észleli magán a mutációt. Reedből a gumiemberszerű hajlékonysággal bíró Mr. Fantasztikus, Benből a narancsszínű kőóriás Lény (akihez a képregény-történelem legkúlabb szállóigéje tartozik: „Na, akkor klopfoljunk!”), Johhnyból pedig a repülni és tűzet gerjeszteni képes Fáklya lett. A Láthatatlan nevű karakterré váló Sue szuperképességét az olvasók fantáziájára bízom.
De aztán minden újra a régi: érdektelen, vontatott, klisés, erőltetett, összefüggéstelen jelenetek váltják egymást. A katonaság fegyverként használja őket, a kormány visszaküldi őket a másik dimenzióba, megint visszajönnek, megint visszamennek. Amikor már végképp unalomba fullad a sok erőlködés, a készítők végső csapást mérnek a nézőre: a főgonosz (tényleg, gondolta volna a laikus néző, hogy a Victor von Doom nevű karakter gonosz lesz?) épít egy gépet, amivel megpróbálja leszippantani a Földet. Hát, így.
Már a bemutató előtt hallani lehetett arról, hogy a Fox stúdió lényegében elvette Joshn Tranktől a filmet, és saját belátása szerint csomagolta újra azt (egyes részeket újraforgattak, majd az egészet újravágták), mivel a rendező verziója nem tetszett nekik. Persze – megint csak állítólag – erre jó okuk volt: a direktor lehetetlen viselkedése a színészek vegzálásától, a munkaidő be nem tartásán keresztül odáig terjedt, hogy a neki bérelt lakásban 100 ezer dolláros kárt okozott a Fox számlájára. Ez a kálvária akkor tetőzött be, amikor Trank a következő üzenetet osztotta meg a Twitteren: „Egy éve egy fantasztikus verzióm volt ebből. Az nagyon jó kritikákat kapott volna. Azt valószínűleg már soha nem fogjátok látni. Ez a valóság”.
És a káosz meghozta az eredményét. Egyáltalán nem érinti meg a nézőt a Fantasztikus Négyes: a karakterek sorsára magasról teszünk, a látványvilág unalmas, a párbeszédek nevetségesek. De tényleg, ez az a film, ahol mindenféle irónia nélkül elhangozhat az, hogy „Csak azt tettem, amit tennem kellett”, vagy hogy „Nem változtathatod meg a múltat, de megváltoztathatod a jövőt”. Meg is látszik a színészek diszkomfortja, némelyikük nagyjából olyan beleéléssel mondja a rosszabbnál rosszabb dumákat, hogy annál bármelyik művelődési házi felolvasóesten jobbat hallhatunk.
A Fantasztikus Négyes tulajdonképpen a „Jó lesz az úgy, Józsikám!” mém filmváltozata. Megírták, leforgatták, forgalomba hozták, de egy pillanatig sem látszik rajta, hogy átgondolták, működni fog-e. Nem működik.
A Fantasztikus Négyes augusztus 13-tól látható a magyar mozikban, az Intercom forgalmazásában.
