Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Mission: Impossible ötödik részében Tom Cruise újra eljön, hogy félmeztelenül megmentse a világot – ezúttal egy egyenrangú női szereplő kíséretében. A gyönyörű látványvilág és a lebilincselő akciójelenetek miatt továbbra is érdemes moziban látni Ethan Hunt – az amerikaiak James Bondja – kalandjait, de túl acélos cselekményre, meglepő fordulatokra ne számítsunk.
Ahhoz, hogy megértsük, mennyire lehet ezt a filmet komolyan venni, elég ránézni a címére. Mission: Impossible, azaz Lehetetlen Küldetés 5. Öt! Világrengető szuperterroristák ide vagy oda, ezeknek az embereknek ideje lenne újraértelmezniük az elvárásaikat egy-egy akció előtt.
Persze ez nem Tom Cruise hibája, sőt nem is hiba ez igazán, hiszen már a filmszéria alapjául szolgáló 1966-os tévésorozat is 171 epizódnyi lehetetlen küldetést halmozott fel. Annyi a különbség, hogy míg a sorozat (amelynek 1988-as feldolgozása Magyarországon Szupercsoport néven futott, az árukapcsolás és a nézők átverésének határán egyensúlyozva) csapatmunkának ábrázolta a világ megmentését, addig Tom Cruise szerényen egy amerikai James Bondot varázsolt a franchise-ból.
Bár a középpontban mindig is a főszerep mellett producerként is jelen lévő Cruise állt, a széria egyik legnagyobb erőssége a minőségi rendezők megválogatása. A stúdiók által kedvelt, könnyen irányítható, középszerű direktorok helyett ugyanis olyan művészek dirigálták az előző részeket, mint a pszichothriller-császár Brian De Palma (A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét), a hongkongi akciófilmes John Woo (A fegyverek istene, Ál/Arc), az azelőtt csak producerként tevékenykedő J.J. Abrams (azóta Star Trek, Star Wars 7) és az animáció felől érkező Brad Bird (A hihetetlen család, L’ecsó).
Ötödik alkalommal Tom Cruise hazai pályáról dobta be az író-rendező Christopher McQuarrie nevét, aki már háromszor írt filmet a sztárnak (Valkűr, Jack Reacher, A holnap határa), korábban pedig már Oscart is nyert a Közönséges bűnözők forgatókönyvéért. McQuarrie nem vall szégyent, legalábbis a lélegzetelállító akciójelenetek megrendezésében semmiképp sem – végre valahára rájöttek, hogy talán hatásosabb, ha nem rángatjuk összevissza azt a nyomorult kamerát, és látunk is valamit egy verekedésből. A sztori pedig nagyjából olyan, mint amilyet egy Mission: Impossible-filmtől elvárunk.
Mert a M:I – Titkos nemzet jól láthatóan nem is akar többnek mutatkozni, mint ami: egy szórakoztató, látványos, akciódús, fordulatos popcorn-mozi.
Innentől mérsékelt spoilereket tartalmaz a cikk. Ha nagyon tart a titkoktól, jöjjön vissza ide a mozi után!
A film marketingkampánya gyakorlatilag 99 százalékban arra épült, hogy Tom Cruise nem kért dublőrt, és saját maga hajtotta végre a kaszkadőrmutatványokat. A leglátványosabb jelenetben például egy Airbus A400M oldalába csimpaszkodva látjuk a főhőst, miközben felszáll a gép. Ebbe tényleg beleszédül a néző, épp csak a várt wow-hatás marad el, mert annyiszor ellőtték már a megjelenés előtti reklámokban. Funkciója aztán végképp nincs a jelenetnek: ellövik az első percekben, és semmiféle hatással nincs a későbbi sztorira.
McQuarrie teljesen megfordítja a megszokott filmszerkezetet: nem egy jó történetbe illeszt néhány emlékezetes látványjelenetet, hanem van 3-4 ütős jelenete, ami köré felépít azért valami sztorit is. Ezt ráadásul egy olyan keretes szerkezetben teszi, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy itt jó adag öniróniát is belecsempésztek a filmbe: az elején és a végén is a szenátusi bizottság termében találjuk magunkat, ahol a CIA embere, Alan Hunley (Alec Baldwin) sikeresen kilobbizza az IMF (nem az, hanem az Impossible Mission Force) nevű titkos kormányügynökség feloszlatását. Aztán később persze megvilágosodik.
Így főhősünk, Ethan Hunt (Tom Cruise) úgy kényszerül szembenézni a világuralomra törő nemzetközi bűnszervezet, a Szindikátus fenyegetésével, hogy megszűnik az ügynöki működését biztosító anyaszervezet. Izgalmak a köbön. De hát nem ő lenne a lehetetlen küldetések atyja, ha nem lenne még hónapok múlva is talpon – miután tudomást szerez róla, hogy a Szindikátus-vezér Solomon Lane (Sean Harris) a bécsi operába tart, felveszi a kapcsolatot Benjivel (Simon Pegg), aki az osztrák fővárosba siet, hogy régi, illegális barátjának segítsen.
El is érkeztünk a film első igazi nagy dobásához: az operaházban játszódó rész, amelyben Ethan, Benji és két bérgyilkos kálváriájának hátterében a Turandot színes-szagos előadása zajlik, Puccini kísérteties áriáival aláfestve, az utóbbi évek legszebben megkomponált akciójelenete – látszik, hogy McQuarrie mélyen tanulmányozta az M:I ősrendezője, Brian De Palma munkásságát. Az opera különösen megérinthette a szerzőt, a női főszereplőt legalábbis nem volt rest Ilsa Faustnak elnevezni.
Nagy kár, hogy egy ilyen zseniális jelenet után egyből megmutatkozik a film legnagyobb gyengesége. Az egész bérgyilkos-üldöző akciónak ugyanis nemcsak a Szindikátus vezéréhez való eljutás a célja, hanem az osztrák kancellár elleni merénylet megakadályozása is. Viszont az sosem derül ki, hogy keveredik bele Hunt az osztrák belügyekbe? Miért fontos neki megmentenie az osztrák kancellárt, és mi történik, ha mégsem sikerül? Merthogy nem sikerül, és nem is történik semmi.
Vagy úgy tágabb értelemben: mit csinál ez a Szindikátus? Azon kívül, hogy világuralomra tört, és juj, ajaj. A történéseknek semmi súlya, semmi érzékelhető tétje nincs, azon kívül, hogy Ethan Hunt életben marad-e. Ebben kételkedni pedig nehéz – főleg úgy, hogy már bejelentették a Mission: Impossible hatodik részét.
De mielőtt ezen nagyon időnk lenne elgondolkodni, már érkezik is az újabb – erőltetett forgatókönyvírói húzással alátámasztott – látványorgia: egy víz alatti biztonsági rendszerből kéne kinyerni egy fontos adathordozót, oxigéntank nélkül, egy levegővel. Ugyan a digitális trükkök itt ütköznek ki a legjobban, de azért mégiscsak egy óriási centrifugában pörgünk a fuldokló Tom Cruise-zal, egyedi élmény.
Aztán nem sokkal később, nagyjából a film felénél jön az utolsó igazán érdekes pillanat, a negyedik igazi, kompromisszummentes akciójelenet, egy autós-motoros üldözés Marokkóban. Természetesen ezt is maga vezényelte le Cruise, és természetesen erről is készítettek egy alapos videoanyagot, mert a PR-osok is belátták, hogy ez a film inkább mutatványai miatt számít mesterműnek, mintsem a cselekménye miatt.
A rettenetesen gyengére sikerült utolsó "felvonás" elcsépelt húzásait jobb elfeledni, érdemes inkább a három legfőbb karaktert méltatni: Tom Cruise 53 évesen is teljesen hiteles a félmeztelenül rohangáló ügynök szerepében, és bár mostanság ő is megcsillogtatta, hogy szorult belé egy kis humor, azért nagy szükség van az ügyeletes poénfelelős Simon Peggre, hogy ne fulladjon unalmas komolykodásba a film. Rebecca Ferguson pedig szinte egyenrangú társa Cruise-nak, legalábbis van olyan érdekes az ő kettős ügynök-karaktere, nem csak egy egyszerű "Bond-lány" szerepben tetszeleg.
Összességében tehát akkor sem kell rosszul éreznünk magunkat, ha nem rajongunk Tom Cruise-ért – egy fárasztó nap után beesve a moziba, kikapcsolt aggyal teljesen élvezhető film a Mission: Impossible 5.
A Mission: Impossible - Titkos nemzet című film augusztus 6-án kerül a magyar mozikba, a UIP Duna forgalmazásában.
