Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A több mint kétórás ötödik Terminátort a kritikusok előzetesen az év sci-fijének várták. A látványra és az exkormányzótól elvárható alakításra nem is lehet panasz, ám Schwarzeneggernek most se sikerült az igazi „I’ll be back”. Csütörtöktől a mozikban a Terminátor legújabb része. És természetesen vigyázat, spoiler!
Ami 3D-ből ma kipréselhető, az benne van abban a kulcsjelenetben, ahol az egymást püfölő, és végképp kiiktatni próbáló gyilkológépek közül az egyikről (a gonoszról) kiderül, hogy lényegében bármikor, és bárhonnan simán lezúzza az ellenfelét, mert olyan gyors helyváltoztatásra is képes, hogy azt a másik infravörös érzékelői lekövetni sem képesek. Törnek a betontömbök, és horpad a bádogember is rendesen, de ebből a felállásból az következik, hogy az öreg behemótnak annyi. Az, hogy mégse ez következik, azonban csak a kisebb gond. A nagyobb az, hogy senki nem veszi a fáradtságot arra, hogy elmagyarázza: mégis milyen isteni csoda folytán jutunk erre az ellentétes eredményre.
Nagyjából ez a baja az új Terminátor-filmnek is.
Borul az egyenlet
Jó-jó, egy ideig érdekes, ahogy a néző rájön, hogy a korábbi Terminátor-filmekből, zömmel az első két részből átcsempészett komplett jeleneteket kicsit megcsavarva illesztették be az új történetbe. (Ezt a labdát többen is lecsapták, például itt meg itt.) Az első alkalommal ugrik a székben a néző, amikor a higanytestű ellen-Halálosztó karddá formált karjaival felé szúr a bolti eladópulton keresztül. De ezek a déjà vuk hamar unalmassá, és legalább olyan zavaróvá válnak, mint az, hogy Schwarzenegger az ajtók előtt, a kilincs helyett mindig a zsanérokat veszi célba: taktikus megfontoltság helyett berúgja mindet, szakadnak is ki a falból annak rendje és módja szerint.
Az 1984-es The Terminator ugyebár arról szólt, hogy az időben visszautazó partizán megakadályozza, hogy a világuralmat megkaparintó gépek által visszaküldött robot a lázadás vezetőjének anyját megölje. Anno kevesebb, mint 6,5 millió dollárból kihozták ebből a maximumot: semmi filózgatás (holmi időhurokról meg paradoxonról), a film szóljon csak a fokozódó félelemről és a kíméletlen precizitású pusztításról – és mindezt egy személyben Schwarzenegger testesítette meg.
30 évvel, három (egyre feledhetőbb) résznyi folytatással később – valamint a tévé számára kilúgozva, „aprópénzre váltott” franchiseként készült Sarah Connor krónikája után – még mindig ott tartunk, hogy újfent kiderül: ha az egykor még James Cameron által felírt egyenletben e kényes egyensúlyt megbontják, borul az egész receptúra. (Cameronra ne a béna Avatar és Titanic, sokkal inkább a '86-os Alien-film rendezőjére, illetve a Terminator-sztori alapötletének megálmodójára hivatkoznánk – pláne, hogy utbbit, az első Halálosztónak a forgatókönyvírója és rendezője is volt.)
Így hiába költöttek el most 155 millió dollárt a Genesisre. És az sem elég, hogy a pöttöm Emilia Clarke arcába kis jóindulattal belelátható egy babaarcú Linda Hamilton is, mert valójában inkább csak a barnára festett hajú Daenerys Targaryent játssza, akit a Trónok Harcában alakít már öt éve (így, ha nem vigyáz, örökre ebben a skatulyában marad). De ő még a jobbik eset, mert a megmentésére érkező, de a történet – elsőre vagánynak tűnő - módosulása folytán voltaképp a film nagy részében csak útban lévő Jai Courtney nagyon rossz. Még a Michael Biehn által 1984-ben nem túl magasra tett lécet is simán leveri. Az a baj, hogy az ausztrál színész olyan otrombán krumpli, mintha a rendező direkt azt kérte volna tőle: véletlenül se mozduljon ki a „leginkább semmilyen” zónából.
Ennélfogva nem meglepő, hogy az alapsztori szerint eleve fülig szerelmes katonából egyetlen feromon-, vagy tesztoszteronvegyület sem képes kettejük közé lökődni. Sőt az új Terminátor-film akkor is jobban járt volna, ha a cselekményt végül oda futtatják ki, hogy kiderül: ez a Kyle Reese sem más, mint emberi szövet fémvázon.
Az eleve hármójukra épülő cselekményhez senki más nem is tesz hozzá semmit, csak a John Connort alakító Jason Clarke játéka lóg ki felfelé ebből a nihilből, de ő eleve minimalista pályán futhatott csak. A friss Oscar-díjas J.K. Simmons vendégjátéka viszont annyira marginális és töltelékszagú, hogy ha nem pusztán a magas gázsiért csinálta, e filmbeli részvétele megbocsáthatatlan.
Sok mindent megmagyaráz, hogy a rendezői székbe Alan Taylor ült. Bár ő klasszikus tévésorozat-rendezőként begyűjtötte már a Maffiózók, az Esküdt ellenségek, a Lost, a Jackie nővér, a Gengszterkorzó és a Trónok harca epizódjainak skalpjait, de a rendezői nagyságának potenciális kibontakozására kapott lehetőséget elbaltázta. A Thor: Sötét világ (2013) egyszerűen nem sikerült, túl nagy falat volt neki. A most kapott újabb esély se köszörüli ki a csorbát, sőt a helyzetet az sem tudta érdemben eléggé felfelé módosítani, hogy Cameront – ahogyan az első Terminator-film másik forgatókönyvíróját, Gale Anne Hurdot is – szerződtették a Genesishez, igaz, nem cselekmény-, hanem csak karakterírásra.
Csak Schwarzi
Az 1984-ben leírt Terminátor-egyenletbe most beleszuszakoltak még egy jó adagnyi filozofálgatást is (például: ha a főhős, amikor az időgéppel odaér a múltba, de ott már nem az van, ahová indult, akkor mi is van ott pontosan – és mi a jövőben, ahonnan jön?), plusz néhány logikai baklövést is (például: évekig felhalmozni lőszereket, fegyvereket, robbanószert egy leendő offenzívához, majd az egészet látványosan felrobbantani és egy sporttáskányi robbanóanyaggal pontot tenni az ügy végére). És ha ennyivel se vált volna menthetetlenné az egész, a félelem+rettegés kombójára pluszban még csillámport szórtak.
Ettől a Genesis valójában egy átlagos családi mozi lett. A filmgyártó a bevételmaximalizálást szem előtt tartva lőtt az anno, már az első részt is (és azóta mindegyiket) látó ’40-es apukára (hívószavak: autós üldözés, puskapor-, hulla- és robbanás-szag), a tinédzser korú gyerekeire (hívószavak: kütyük, látványvilág, falakat rengető bunyók és Emilia Clarke cicijének sziluettje), és még a feleségére is. Úgy okoskodhattak, hogy utóbbiaknak elég többkötetnyi Danielle Steel-regényből kinyerhető emocionális mucin-fluidot (értsd: nyálat) a kamerákra csorgatni (például: visszatérő flashként képsorokat mutogatni a boldog családi életről; illetve: egy edzőtermi öltözőszekrény két oldalán vetkőző főszereplőket a sanyarú gyerekkorukról diskuráltatni).
Ha valamilyen okból a bevételek mindezt sikerként igazolják is vissza, a Termiátor 5. részét egy dolog menti: az, hogy a Schwarzeneggerre írt részek szinte hibátlanok. Ülnek a filmes idézetek, és a hülye viccek is, az ősz, öreg Robi’bá szerepe is jól áll a kaliforniai exkormányzónak. Aki bár már nem mutogatja a bicepszeit, és 30 évvel az első Halálosztó utánra se bővült sokat a színészi repertoárja, jól áll neki az is, ha olykor saját korábbi alakítását kifigurázza. Kár, hogy a legtöbb ilyen morzsát elszórták már a trailerekben.
Nagy kár az is, hogy bár Schwarzi sokkal-sokkal jobban odatette magát, mint a Szupercella (2013), a Szabotázs (2014), illetve legutóbb, a szocio-zombis Maggie (2015) esetében, a végeredmény most is csak arra elegendő, hogy a politikának végre teljesen hátat fordító színész elmondhassa: azon dolgozik igen keményen, hogy tényleg visszatérjen.
Genesis vs. Genisys
Az 5. Terminátor film címe bár szemantikai problémafelvetésnek tűnhet, ha komolyan vesszük, egyben a megoldó kulcsot is jelentheti a mozihoz. Az angol cím Genisys, amit magyarban simán Genesisre fordítottak, holott a két szó nem egészen ugyanazt takarja. A Genesis a görög „teremtés” szót takarja, a Genisys viszont a „General Identification System” mozaikszava, ami viszont "általános azonosító rendszerként" volna leginkább magyarra fordítható.
Ha ez utóbbi fogalmat értjük a filmcím alatt, akkor az új Terminátor-film arról szól (amiről például az Asimov-filozófiát népszerűsítő I, robot is), hogy a régi gép akkor is legyőzheti az újat, ha az jobb – feltéve, ha emberi lelket „növesztve” felismeri – ha úgy tetszik: azonosítja – annak a racionalitáson túli dimenzióban a sebezhetőségét. Az a második rész óta tudott, hogy a T800-as erőből lenyomja a "higanyos" T1000-est. Annak azonban most kellene lejönnie a filmvászonról, hogy a Skynet kreálta csúcsragadozót (mely sejtszinten igázza le a hús-vér testet) csak azzal sikerülhet legyőzni, ha a hibátlan gépagy racionalizmusába a nem mindig a hideg logika alapján működő emberi psziché is megtelepült.
Ennél fogva az nem is csak egy szimplán a sminkesek és maszkmesterek dolgát megkönnyítő fordulat, hogy a mára öregecske, ősz hajú, ráncos és reumás Terminátor a filmben is folyamatosan köztünk él – 1984 óta. És ezt legbelül mindenkinek éreznie kellett. Akkor is, ha eddig nem vett róla tudomást.
