hvg.hu: A könyve (Nélküled mi sem vagyunk) amerikai megjelenésekor azt nyilatkozta, az volt a célja, hogy emberibb képet adjon Észak-Koreáról és az ott élőkről. Sikerült elérnie ezt a célt?

Suki Kim: A hírekből kirajzolódó képet akartam árnyalni. Nagyon keveset tudunk Észak-Koreáról, és ezt a keveset is kizárólag az országból kiszökő emberek leírásaiból. Én is beszélgettem szökevényekkel, de ennél többre vágytam. Hiszen a disszidensek beszámolóin kívül csak a propagandaszövegeket, a nukleáris fenyegetéseket lehet olvasni a hírekben, ha Észak-Koreáról esik szó. Kim Dzsong Un egy gonosz bohócnak tűnik: csak nevetünk rajta, de ennél tovább nem látunk.

Én az ott élők pszichológiáját, érzéseit akartam megismerni, a bennünk élő, erősen hiányos kép mögé lesni. Meg akartam érteni, hogy kik is ők valójában. És be kell valljam, megszerettem a diákjaim – 19-20 éves fiúk voltak, teljesen hétköznapi érzésekkel. A lányok, a sport, szóval teljesen „normális” dolgok érdekelték őket. És azt gondolom, ha már sikerült másokkal is megismertetnem őket, ha mások is meglátták bennük az embert, akkor elértem a célom.

hvg.hu: Angoltanárként vették fel az egyetemre, de ez csak az álcája volt. Titokban írta a jegyzeteit, de hogyan rejtette el őket?

S. K.: Mivel tanár voltam, semmiképp sem keltett feltűnést, ha a számítógépemen dolgoztam. Viszont rendkívül szoros napirendünk volt, így a legtöbbször éjszakánként és kora reggel tudtam a könyvemet írni. A mentéseket azonban a legtöbbször magamnál, a testemre erősítve tartottam.

Nem kockáztathattam meg a lebukást, már csak azért sem, mert a többi tanár előtt is volt titkolnivalóm, hiszen nem voltam hívő misszionárius sem, mint ők. Tudtunk róla hogy bármikor átnézhetik a szobánkat vagy a számítógépünket.

hvg.hu: Milyen következményei lehettek volna a lebukásnak?

S. K.: Ezt nem tudtam, de a lebukástól való félelem végigkísérte az ott töltött hat hónapot. Fontos megérteni, hogy nem csak magamat kevertem volna bajba egy elszólással vagy a lelepleződésemmel. Miután egyre közelebb kerültünk egymáshoz a diákjaimmal, nyilvánvalóvá vált, hogy a lebukásommal az ő életük is veszélybe került volna.

Rendkívül nehéz volt megélni, hogy miközben együtt éltünk a diákokkal, napjában háromszor együtt étkeztünk, a szünetekben együtt kosárlabdáztunk, megvoltak a belső poénjaink, nem bízhattál meg senkiben. Nem tudhattad, ki az, aki pusztán kíváncsiskodik, és ki az, aki tesztel.

Ez volt a helyzet akkor is, amikor az egyik angolórán az országgyűlés fogalma merült fel. Nekem, ha meg akartam velük értetni ezt a fogalmat, közvetve a demokráciáról is beszélnem kellett. Ezzel elképesztően veszélyes terepre merészkedtem. Féltem, és féltettem a diákjaimat is. Az egyik diák ráadásul többször is visszakérdezett, és én nem tudtam eldönteni, hogy csak kíváncsi volt, vagy csapdába akart csalni.

hvg.hu: Az egyetem, ahol tanított, elitintézménynek számított. Akkor is folyt itt a tanítás, amikor az összes többi egyetem bezárt, és dolgozni küldték a hallgatókat. Diákjai Észak-Korea jövőbeli vezető rétegét adják majd. Lát bármiféle reményt a változásra?

S. K.: A legfélelmetesebb az, hogy az ott töltött idő alatt egyszerűen nem láttam repedést a rendszerben. Egy elit műszaki egyetemről beszélünk, és a diákok nem ismerték az internetet. Csak az államilag korlátozott intranetet használhatták, de azt is csak egy szűk réteg.

Ezek a fiatalok olyan rendszerben élnek, ahol nem bízhatnak senkiben. Esély sincs egy emberi kapcsolat kialakítására. Gondoljon csak bele, az egyetemen hetente összegyűlnek a diákok egy megbeszélésre, amelynek az a célja, hogy nyíltan, mindenki előtt kibeszéljék egymást. Hogyan lehetne így bárkivel is bizalmasan beszélni?

A hatalom célja az emberi mivolt megtörése. Mindezt súlyosbítja a – szó szerint – mindent behálózó Nagy Vezér-kultusz. Erről énekelnek, erről tanulnak, ezt látják a tévében, az emlékműveken, a plakátokon. Olyan kultusz ez, amelyet a konfucianizmus és a kereszténység keverékeként lehetne leírni. A Nagy Vezér egyszerre misztikus erő és istenség az észak-koreaiak szemében.

Szóval, én úgy láttam, táplálhatunk bármiféle reményt, azt tudnunk kell, hogy a rendszer megbízhatóan működik, és én nem látom benne a rést, ahol támadható lenne. Jártam már korábban is Észak-Koreában rövid látogatásokra, de ezt a campuson értettem meg.

hvg.hu: A könyvének van egy rendkívül személyes rétege. Nagyszülei családját is örökre szétválasztotta Korea két részre osztása. Milyen volt a családja és Dél-Korea reakciója a könyvére?

S. K.: A koreai háború az ötvenes években volt, és ez azóta is rendkívül érzékeny téma, amiről nagyon nehezen beszélnek az érintettek. Egy apró döntés miatt anya és fia örökre elveszthette egymást, ahogy az a nagymamámmal is történt.

Mégis beszélnünk kell arról, hogy miért történhetett meg mindez. Dél-Korea a világ egyik leggazdagabb, legfejlettebb országa, míg ugyanazon a félszigeten, pár száz kilométerrel arrébb emberek éheznek egy totalitárius, elnyomásra épülő rendszerben. Dél-Korea az USA-ra barátként tekint, de fel kell tennünk a kérdést, miért állomásoznak még mindig az országunkban?

Könnyen elfelejtkezünk ezekről a kérdésekről. A könyvem viszont újra szembesít ezekkel a nehéz témákkal, ezért éreztem fontosnak a megjelentetését. Ha elindul a párbeszéd, ha az olvasók beszélnek erről, akkor már megérte.

hvg.hu: Mit tapasztalt a diákjain, ők tudnak az országukban zajló kínzásokról, a munkatáborokról?

S. K.: Szerintem nem tudnak róla. Legalábbis úgy gondolom, észrevettem volna, ha sejtenek valamit a gulágok létezéséről. Az egyik órán például a náci Németországról volt szó, és ott azt érzékeltem, fel sem merült bennük a párhuzam a náci hatalom módszerei és az ő valóságuk között.

hvg.hu: Van egy rendkívül izgalmas rész a könyvében, ahol arról ír, mennyire fáradt és kimerült volt az egész tanári kar az állandó megfigyelés tudatától. Mesélne erről a jelenségről?

S. K.: Az állandó félelem éberré tesz. Iszonyatosan kimerítő, ha minden szavadra, minden apró tevékenységedre oda kell figyelned. Egész nap azon jár az agyad, erről vagy arról a témáról hogyan beszélj a diákjaidnak, úgy, hogy ne keverd magad és őket sem bajba.

Lefekvés előtt is mindig azon gondolkoztam, vajon ma követtem-e el hibát? Mibe köthetnek bele? Vajon nem tettem-e tönkre valaki életét egy rossz szó miatt? Az állandó éberség, a túlfeszített figyelem miatt panaszkodott a többi tanár is levertségre, fáradtságra.

hvg.hu: Érdeklődtek a diákjai a származásáról, a világ többi részéről?

S. K.: Ha fel is merült ilyen jellegű kérdés, azt nem maguktól, hanem a tananyaghoz kapcsolódva tették fel. A közös koreai nyelv miatt persze volt egyfajta összekacsintás köztünk, és azt is tudták, hogy Amerikából érkeztem.

De számukra Észak-Koreán kívül nem létezett más. Sohasem hagyták el az országot, és nem hiszem, hogy valaha bármelyiküknek lehetősége lesz máshova utazni. Ezért is volt abszurd angolra oktatni őket. Számukra mindenben Észak-Korea a legjobb, a legnagyobb, az ő tudósaik a legokosabbak. A szürke és a betontömböktől hemzsegő Phenjant tartják a világ legszebb városának.

Nem ismerik az internetet, esélyük sincs arra, hogy bármit megtudjanak az ország határain kívül zajló történésekről. Egy-egy illegális film DVD-n persze eljuthat hozzájuk, de ezek sem ébresztenek kétkedést bennük, hiszen képtelenek bármit is a Nagy Vezér kultuszán kívül szemlélni.

Egy diákom például az egyik közös étkezésünkön azt mondta, szeret rock’n’roll dalokat énekelni. Ahogy kimondta, ő és a környékén ülők is teljesen lefagytak. Amerikai számok előadása ugyanis teljesen tilos, csak a Nagy Vezérről szóló dalokat énekelhettek. Esély sincs tehát az apró lázadásokra sem, mert máris több szempár szegeződik rád. Sohasem vagy egyedül. Sőt, ahogy a könyv címe is jelzi, számukra az egyes szám első személy sem létezik igazán. Észak-Koreában az „én”-nek nem, csak a „mi”-nek van valódi jelentése.

Névjegy

Suki Kim 13 éves koráig Szöulban élt, mielőtt szüleivel Amerikába költöztek. Mint a legtöbb koreait, az ő családját is tragikusan érintette az ország kettészakadása, több közeli rokona tűnt el nyomtalanul Észak-Koreában. És mint a legtöbb koreai, Suki Kim is az újraegyesítésről álmodott, saját bevallása szerint „megszállottjaként” az országnak. Újságíróként 2002 óta rendszeresen megfordult Észak-Koreában, cikkei olyan magazinokban jelentek meg, mint a The New York Times és a Harper’s. A Phenjani Egyetemre az intézményt alapító James Kimnél jelentkezett, meglepte, hogy állást ajánlottak neki, de természetesen vállalta a feladatot. Végül, 2011-ben fél éven át tanított a Phenjani Műszaki Egyetemen. Jelenleg Manhattanben él. Írói munkáját eddig a John Simon Guggenheim, a Fulbright és a Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíjával támogatták.

hvg.hu: Tud bármit is arról, mit történhetett azóta a diákjaival?

S. K.: Nem, semmilyen információ sem jutott el hozzám. De a diákjaim – sejtésem szerint – azóta levizsgáztak, és az ország fontos pozíciói várnak rájuk. Az egyetem elnökétől és az ott tanító misszionáriusoktól természetesen felháborodott leveleket kaptam. De nekem fontosabb volt az ő érdeküknél az, hogy hiteles képet adjak egy országról, amelyről nagyon keveset tudunk.

A diákjaim, az elitet képező ifjú réteg is szegényes étkeztetésben részesül, súlyos, mindent behálózó kontroll alatt él. Egy fenyegető családban, fenyegető iskolai rendszerben nőnek fel: bármikor bántalmazhatják, megkínozhatják őket.

Meg kell értenünk, hogy Észak-Korea a valaha létezett legkegyetlenebb elnyomó rendszer. Nem hasonlítható semmi máshoz, a Szovjetunióhoz sem, mert itt még az elit sem élvez kiváltságokat.

(Disclaimer: A hvg.hu kiadója tulajdonosa a könyvkiadással foglalkozó HVG Könyveknek.)