Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Felejthetetlen beszólásból kevesebb, felhőkarcolóból és robbanásból viszont annál több van a 2004-es Argo folytatásában. Az újrahasznosított történetben Balog Tibiék semmivel sem okosabbak, de még az olyan tarantinós karakterek, mint a nindzsaként feltűnő Kulka János vagy a vérszomjas koreai nő sem tudja megállítani őket. Megbotránkoztatásképp cigánymaffiát, magyarokra utazó szlovák hadsereget és egy kis "koronagyalázást" is felvonultat Árpa Attila filmje, ami mindent összevetve végül szórakoztatóbb lett az elődjénél.
Tény: Árpa Attilánál senki nem mímeli jobban a Tarantino/Rodriguez/Ritchie-vonalat Magyarországon. Igaz, rajta kívül más nem is nagyon próbálkozik ezzel. Már a 2004-es Argo sem volt egy túl eredeti film, de erre nem is volt nagy igény: szórakoztatott, színes karaktereket mutatott be, teli volt sokáig idézhető poénokkal – a közönség pedig imádta. A folytatásban a térdcsapkodós poénok elmaradnak, mégis szórakoztató film kerekedett ki belőle.
Bár már az első rész is akcióvígjátékként lett reklámozva, de amíg ott inkább a vígjáték-jelleg volt az erősebb, most keményen rámentek az akciózásra, és a látványra tényleg nem lehet semmi panasz. Ezt a megduplázott, több mint 430 millió forintos költségvetés is engedte, de azért biztos nem ártott az sem, hogy közben Árpa Attila olyan filmekben színészkedett, mint a Van Damme-féle Gyilkos játékok, a Die Hard 5, vagy a Válaszcsapás című terroristás sorozat.
Az első tíz percben olyan képsorokat látunk, amit biztosan nem utasítana vissza egy tisztességes B-film rendező sem. Merthogy egyértelműen B-filmről van szó: nagy formátumra törekszik, de egyáltalán nem veszi magát komolyan. Miami, Tokió, helikopterek, felhőkarcolók, öltönyös-fegyveres figurák. Teljesen korrekt akciójelenetek, feszültséggel teli kísérőzenével (a zene egyébként végig profi, a Kerekes Bandtől Ganxsta Zolee-ig), a nemzetközi filmes trendeknek megfelelően.
Hogy Árpa mennyire tökélyre fejlesztette a felszínes tarantinoizmust, azt mindennél jobban jelzi a Miamiban játszódó jelenetben feltűnő három fő karakter. A „fogunk egy ismert embert és betesszük egy sosem látott helyzetbe” tematikához igazodva az Ignite zenekar frontembere, Téglás Zoli játssza a japán biznisz-isten verőemberét; a Kill Bill-fétist képviseli Kim Young-Shin, vagyis a véres leszámolást végző Yumiko; a „nagy színész szokatlan szerepben” megoldás pedig Kulka János személyében jelenik meg, aki egy Janos szan nevű nindzsát játszik, aki a Fekete Lótusz néven is ismert.
Az is vicces, ahogy az első tíz perc szinte különálló kisfilmje összekapcsolódik a fő történetszállal, és végül egy véletlen folytán kerülnek bele a jól ismert figuráink a cselekménybe – ezt most nem fogom ellőni. És hogy mivel foglalatoskodott az elmúlt 11 évben a négy főhős? Bodri (Scherer Péter) egy ételkiszállító vállalkozásba fogott (a jelszó: „Friss, egészséges és magyar”), Balog Tibi (Kovács Lajos) leülte a büntetését, Tyson (Kiss József) kómában feküdt, Psycho (Bicskey Lukács) pedig élte a maga mindennapjait – vele egy templomban találkozunk először, ahol meztelenül csócsálja az emberáldozatokat.
Innentől azonban gyakorlatilag elemről elemre megismétlődik az, amit 2004-ben egyszer már láttunk – vagyis mindannak a felturbózott, kétezer-tizenötösített változata. Főhőseink belekeverednek egy náluk sokkal nagyobb kaliberű embereket is érdeklő ügybe, ennek keretében meg kell szerezniük egy bizonyos tárgyat (a MacGuffinnál nincs hollywoodibb húzás), szereznek egy hozzáértő komát (ezúttal egy informatikatanárt, Bán János zseniális alakításában), majd bénáznak egy sort, de szerencséjükre a profik még jobban bénáznak.
Ha esetleg még akadna valaki, aki komolyan venné ezt az egészet, az készüljön fel: A Megszerzendő Tárgy, ami köré a sztori épül, ezúttal egy floppy-lemez. Nem elképzelhetetlen, hogy akad olyan, aki már azt sem tudja, hogy ez mit takar, de ez talán még misztikusabbá, és kétségtelenül még nevetségesebbé teszi a történetet. Az Ősfloppy ugyanis a film szerint magyar találmány, ami tartalmazza az Eredeti és Hamisítatlan Forráskódot, ami pedig nemes egyszerűséggel maga a Hatalom. Ezt természetesen a Nemzeti Múzeumban őrzik, ahol a filmtörténet során felgyülemlett múzeumrablási klisék közül elég sokat viszontláthatunk, olyan retrósan-viccesen.
De nem csak a méltatlanul kevés játékidőt kapó nindzsa-Kulka és Yumiko veszi üldözőbe Tibiéket, hanem az első részben kiiktatott Matyi öccse, a cigánymaffia feje, Hangyás Dzsoni is bosszút forral ellenük, végül pedig még sikerül a szlovák hadsereget is magukra haragítaniuk. Ez pedig elég alapanyag a hülye helyzetek sorához. A baj csak az, hogy papíron jobban hangzanak, mint ahogy sikerült őket megvalósítani: a cigányábrázolás olyan macskajajos próbál lenni, de annál sokkal összecsapottabb és egyszerűbb – de legalább kellően eltúlzott ahhoz, hogy ne legyen rasszista és gyűlöletkeltő –, a hadsereges rész pedig mintha csak azért került volna be a filmbe, mert sikerült szerezni a Honvédségtől egy Gripent.
Ennek ellenére a finálé kellően abszurd és szórakoztató: Gripen, tank, leszámolásra éhes maffia, bepöccenő kisember, gémeskút tetején történő párbaj Psycho és nindzsa-Kulka között – totális elborulás. A megbotránkoztató elemekre előre figyelmeztetett a rendező, és a már-már fel sem tűnő káromkodáscunami mellett tényleg belenyúl érzékeny témákba: cigánymaffia, szlovák-magyar ellentét, a Szent Korona "meggyalázása", meg ilyenek. Ezek hol viccesek, hol nem, de úgy igazán nem kavarják fel az állóvizet.
A karakterek mindenesetre első osztályúak – már a maguk másodosztályú módján. Kovács Lajos még mindig az egyik legegyedibb stílusú magyar színész, aki 71 éves korát meghazudtoló iramban nyomja le az akciódús filmet, a köré gyűlt freakshow tagjai pedig épp elég ikonikusak ahhoz, hogy szívesen nézzük őket – még a Nagy-Magyarország pólós kopasz karikatúrát, Tysont is. Bán János szintén nagyot játszik – ő zseniális húzással azért keveredik az 1 millió dollárt ígérő ügybe, mert a többiekkel ellentétben képes bedugni egy pendrive-ot egy laptopba. Nagypál Gábor kisstílű maffiavezérként, Oszter Sándor pedig a még mindig vérfagyasztó Tejesemberként remekel kisebb-nagyobb szerepben. A nindzsa-Kulka pedig már leírva is őrült vicces, hát még élesben.
A legfőbb probléma az, hogy – valamennyire azért érthető módon – ott kapaszkodik az első részbe Árpáék forgatókönyve, ahol csak tud. Az egyes beszólások, helyzetek újbóli ellövése rizikós dolog: biztos, hogy lesznek, akik alig várják az ilyen kikacsintásokat, mások viszont olcsó eszközként értelmezik majd ezeket a kockázatkerülő megoldásokat. Megjegyzendő, hogy ez nem teljesen az író-rendező számlájára íródik – ahogy más elemekkel, úgy ezzel is csak a nemzetközi közönségfilmes trendeket követi.
De mindez tökmindegy – akik az Argót szerették, azok az Argo 2-t is szeretni fogják. Árpa Attila pedig megnyilvánulásai alapján pont ide helyezte a mércét.
