"Magyarország a rendszerváltással elvesztett egy háborút" – lep meg minket rögtön a rendezvény nyitóelőadásán Berkics Mihály, az ELTE Pszichológiai Intézetének oktatója. Ezt ebben a formában még azoktól sem halljuk, akik meggyőződése szerint valódi rendszerváltás vagy nem volt, vagy teljesen félresiklott az.

A Kádár-éra végét, a szovjet megszállás befejeződését háborús veszteségként említeni első ránézésre elég erős. Berkics szerint azonban a rendszerváltás néhány évének gazdasági és társadalmi strukturális változásai hasonlíthatók egy valódi háborús pusztításhoz. Korábbi piacaink jó részét elveszítjük. Az államadósság régen nem látott szinten száll el. Általános tőkehiány lép fel. Hatalmas embertömegek veszítik el előbb munkájukat, majd lakhatásukat, ezáltal menthetetlenül és véglegesen leszakadva és tönkremenve.

Mit vártunk a rendszerváltáskor a rendszerváltástól? Azóta gyakorta visszatérő kérdés, számtalan publicisztika, írás és elemzés született a közeli és nem annyira közeli múltban, amelyek az azóta bekövetkezett kudarcokat a magyar gondolkodás szűklátókörűségében találja meg. Abban, hogy a kialakuló új paradigmát nem a progresszív verseny, hanem a szocializmus+Gorenje képletével látták leírhatónak.

Berkics rámutat, a múltat mindig a pillanatnyi helyzetből kiindulva ítéljük meg, bár ahogy az idő telik, egyre kevésbé vezethetők vissza a jelen folyamatai a rendszerváltásig. A korabeli felmérésekből kiderül: közvetlenül a rendszerváltás után mindössze a megkérdezettek 29 százaléka állította, hogy a rendszerváltástól elsősorban a nyugati életszínvonal elérését várta. Beszédes adat, hogy 2OO3-ból visszatekintve már a megkérdezettek 62 százaléka emlékezett így a korabeli várakozásaira.

Persze, nem lehet elvitatni, hogy annak idején, a feltárt finomságok ellenére is az anyagi várakozások domináltak. Már 1986-ban első helyre került az anyagi jólét a legfontosabb értékek listáján, a sereghajtók között pedig a versenyszellemet, a vállalkozói szellemet, a közösségi értékeket, valamint a tehetség érvényesítését találhatjuk. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a rendszerváltás pont azokat az értékeket hozta el számunkra, amit a hátunk közepére sem kívántunk – állítja Berkics.

Egyszerre érdekes és megdöbbentő Hunyady György azon kutatása, amely egyértelmű kapcsolatot mutat a siker és a morális leértékelés között. A válaszadók többsége szerint, akik társadalmunkban leginkább megérdemlik helyzetüket, azok a lottónyertesek. Ezeket a hiedelmeket, attitűdöket figyelembe véve tényleg csak egyre nagyobb mértékű lecsúszást prognosztizálhatunk versenytársainkhoz képest.

A piacgazdaságot nálunk még mindig csak 31 százalék tartja üdvözítőnek, míg 63 százaléka egyenesen elutasítja azt. Az arányok nem csupán a nyugati országokban, hanem Lengyelországban, Csehországban vagy Szlovákiában is fordítottak. Ugyanez igaz a demokrácia kérdésében is. Nálunk arra a kérdésre, hogy az erős gazdaság vagy a jó demokrácia fontosabb: 70-30-as arányt kapunk. Ez Ukrajna és Bulgária szintje. A cseheknél, szlovákoknál nagyjából fele-fele arányt kapunk, a nyugati országok esetében pedig magunk is megtippelhetjük, milyen eloszlást kapunk.

A Közös magány címet egyéb előadók egészen más kontextusba helyezték. Balázs Judit, a Vadaskerti Gyermekpszichiátriai Kórház munkatársa a fiatalkori öngyilkosságról, Sass Tamás pedig az internet által kiváltott tömeges magányról beszél.

Pál Ferenc, katolikus pap és mentálhigiénés szakember a párkapcsolatokban megélt magányosságra helyezte a fókuszt. Megkülönböztetése szerint nem mindegy, hogy valaki magányos, vagy magányosnak érzi magát. A valódi magány, a társas izoláció valóban komoly élettani hatásokhoz vezet, azonban a magányosság érzését emberi kapcsolatok birtokában, társkapcsolatban élve is megtapasztalhatjuk. Ahogy fogalmaz: ha nincs önbecsülésünk és egyedül vagyunk, könnyen meglátogathat minket a magányosság érzése. Az önbecsülésünk tehát a legfontosabb, ha a magányt le akarjuk győzni.

Pál előadásában is találkozhatunk riasztó megállapításokkal. A magyar lakosság több mint fele, nem tud biztonságosan kötődni. Nem érhető el számára a világ alapvető biztonságosságának és a kapcsolatok alapvető biztonságosságának hite. Hozott anyagból vagyunk hát magányosak.

És íme, az újabb pofon: a szerelem következtében kialakuló élettani hatások csupán 2-3 évig tartanak. Ezután indulnak be játszmáink. Elsőként fellángol a harc a kapcsolatban, majd kialakul egy kölcsönös neurotikus allergia. Ez az, mikor minden idegesít a másikban. Majd, mikor ez lezárul, megérkezik védekező elhidegülés. A szókapcsolatot általában szimplán elhidegülésként szoktuk megjelenés, de a védekezés, önmagunk megvédése az ok, melyre válaszunk az elhidegülés.

Hogyan lehet kilépni ezen játszmákból? Mondjuk úgy, hogy társunkat nem egy arc nélküli humanoidnak, hanem igenis személynek nézem.

A következő előadás egy teljesen más megközelítést sejtetett. Csányi Vilmos természetesen humánetológiai alapokról próbálta megoldani az emberi hiedelmek szerepét társas életünkben. A biológiánk genetikailag meghatározott – az embernek egyszerűen kényszerei vannak. Az egyik legfontosabb ilyen kényszer, társas mivoltunk kényszere. "Az ember már csoportképző állat volt, mielőtt emberi létét elnyerte".

Ha történetileg nézzük végig a humánetológiát, a többi főemlőssel összehasonlítva az emberi agresszió rendkívül kisméretű. Ha ilyen sűrűn ennyi majom lenne összezárva, a közösség felbomlana vagy elpusztítaná önmagát. Viszont az is igaz, hogy az emberi csoportok közti agresszió mértékében nem látunk változást. Ez ott lapul a biológiánkban, de kulturálisan előhozni, felkorbácsolni meglehetősen egyszerű.

Miért is alakult ki a monogámia az emberi faj esetében? Mivel az emberi közösségekben a pasi, ha elmegy vadászni, akkor genetikai értelemben hátrányba került. Amennyiben néhány évig fennáll egy monogám kapcsolat, ez a deficit nem érvényesül.