hvg.hu: A tavaly bemutatott, Wałensáról szóló Andrzej Wajda-filmben hallottam először a Brygada Kryzys egy dalát, több más zenekaréval együtt.  Mennyire hiteles ebből a szempontból a film? Így összefonódott volna a zenei a politikai élettel?

Facebook / Tomek Lipinski

Tomasz Lipiński: A korombeli fiatalok nem igazán foglalkoztak a politikával egészen a szükségállapot kihirdetéséig. Azt hiszem, akkor értettük meg igazán, hogy mi folyik itt. Eléggé külön álltunk a társadalomtól, ami bizonyos szempontból felszabadító érzés volt. Mindannak, amit tettünk, s a zenének, amit játszottunk semmiféle politikai célja nem volt, annak ellenére, hogy ma próbálnak beskatulyázni bennünket a forradalmár szerepébe, akik a rendszert próbálták megdönteni. Ez nem így volt, csak azt akartuk megmutatni az embereknek, hogy merjenek szabadon gondolkodni.

hvg.hu: Önt érdekelte a politika?

T. L.: Tudtuk, hogy a fennálló rendszer teljesen hamis alapokon nyugszik, s hogy mindez elfogadhatatlan. Más választásunk nem volt, mint elfogadni. De általános volt az egyetértés abban – kimondottan az én generációm fiatatjaiban –, hogy a Lengyel Népköztársaság nem egyenlő a valódi Lengyelországgal. Egyvalamit tudtunk tenni: megakadályozni, hogy ez a valóság teljesen megfertőzze saját életünket. Külön kis világokat voltunk kénytelenek létrehozni magunk körül, ahol relatíve szabadon élhetünk, nem érezve, hogy megfulladnánk a körülöttünk zajló valóságtól. Befejeztük az iskolát, készen arra, hogy elkezdjünk „élni”, de rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen nincs jövőnk. Csak álltunk azon morfondírozva, mihez is kezdjünk az életünkkel, miközben a világ lassan szétesett körülöttünk. Nem volt munka, élelem alig, az árak folyamatosan növekedtek, egyszerűen a teljes reménytelenség volt a meghatározó.

hvg.hu: S a Szolidaritás megszületésével járó optimizmus sem volt hatással e generációra?

T. L.: Természetesen szimpatizáltunk vele valamelyest, de tisztában voltunk azzal is, hogy nem képes átvenni a hatalmat. Aztán jött is a szükségállapot, ami még reménytelenebbé tette a helyzetet. A gazdaság romokban, a szétesés az élet minden területén nagyon is látható volt, elég volt csak az utcán „heverő” elhagyatott, be sem fejezett épületekre tekinteni. Mintha egy kihalt bolygón sétáltunk volna. A hatalom az élet minden területét próbálta ellenőrizni. Nem hangoztattuk, hogy a Szolidaritás mennyire jó, vagy a kommunizmus mennyire rossz. Mindez egyértelmű volt mindenki számára.

hvg.hu: Erre a reménytelen valóságra reflektálás volt a fő cél?

T. L.: A valóságnak két oldala volt. Egyrészt a nyomasztó légkör, amelyben éltünk, s amely nem volt egyenlő azzal, amiben élni akartál volna. Egyeseknek ekkor mutatkozott meg a másik oldal: arra kellett igazán összpontosítanunk, hogy megtaláljuk azt, amiben igazán jók lehetünk. Az egyetlen helyet, amelyet meg tudunk változtatni, s amiben mi is változhatunk. Ha változást érünk el egy kis területen, ez a kis terület aztán többekhez is elérhetett, míg maga a kizárni kívánt valóság kezdett el alakulni általunk. Talán ez a hozzáállás gátolt meg abban, hogy részt vegyek a különböző demonstrációkban. Ha része vagy valami mozgalomnak, tömörülésnek, tüntetésnek az jó persze. Megvan az okod rá, de sosem tudhatod igazán, hogy a körülötted állók fejében épp mi játszódik le. Fogalmad sincs arról, hogy milyen emberek vesznek körbe, s hogy egyáltalán egyetértesz e bizonyos dolgokkal, amelyet ők gondolnak. Abban az időben mikor a Tilt, majd a Brygada Kryzys működött, sok szerelmes dalt is írtam, ami nem igazán jellemző egy „forradalmi” figurára.

hvg.hu: Ennek ellenére mégis él a lengyel köztudatban Tomek Lipiński az „ikon”, a „legenda”, aki szembeszállt a kommunizmussal.

T. L.: Próbáltam kerülni az ehhez hasonló megjelöléséket. Mindezek csak egy dobozba helyeznek, s ha az ember egyszer ebbe a dobozba kerül, onnan már nem igazán tudja kiverekedni magát. 25 évvel később már mindenki azt hangoztatja, hogy a kommunizmus ellen harcolt, még azok is, akik teljesen némák voltak annak idején. Én zenész vagyok, s a generációm számára a zene azért volt meghatározó, mert ez jelentette az egyetlen olyan médiumot, amelyen keresztül az igazán fontos információkat adhattuk tovább és kaphattuk meg. Ha vállaltad a szerepet, hogy kimész a színpadra és énekelsz az embereknek, akkor rendelkezned kellett valami igazán fontossal, amit ott állva továbbadhattál.

Wikipedia

hvg.hu: Hogyan működött mindez? Hol tudtak fellépni, hogyan lehetett ismertté válni? Mi kellett ahhoz például, hogy felvegyenek egy albumot?

T. L.: Trükkösnek kellett lennünk. A zenei élet egészét különböző ügynökségek irányították. Szűrők sorozatain kellett átverekedned magad, amelyeken ha valaki nem ment át, nem is működhetett a továbbiakban mint professzionális zenész. Ezek az ügynökségek irányították a „piac” 90 százalékát. Egyszóval nagyon zárt szabályozó körről volt szó. Nem is volt igazán okuk arra, hogy új tagokkal bővítsék saját körüket. A barátaimmal elhatároztuk, hogy nem törődünk ezzel a rendszerrel, nem megyünk hozzájuk, hanem elkezdünk játszani, s meglátjuk mi sül ki belőle. Egyfajta „gerilla” módszert alkalmaztunk. Különböző diákklubok révén sikerült színpadhoz jutnunk. A klubok egyfajta mennyországot jelentettek minden független művész számára. Itt kezdtek el a rendszerből kiesett vagy kiutasított bandák zenélni, olyan fiatal menedzserek segítségével, akik szintén újak voltak a pályán, s akik hamar értékes tapasztalatra tehettek szert mindezzel. Észrevették, hogy egy új fiatal generáció kezd felemelkedni, akiknek valami teljesen másra volt igényük. Sajnos nem vették észre időben a feltörekvő punkzenekarokat, s inkább olyan bandáknak segítettek, akik úgynevezett kísérleti rockot játszottak. Idő után azonban már nem tudtak szemet hunyni a zenei újhullámon, s meghívták játszani az első „punk” zenekarokat, mint például a Robert Brylewski által vezetett Kryzyst vagy a Tiltet. Aztán a Tilt 1980-ban szétment, nem sokkal utána a Kryzys is. Majd Robert felkeresett engem egy új banda ötletével, ami számomra épp a legjobbkor jött, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy hogyan tovább. Robert volt az egyik legérdekesebb és legkreatívabb zenész, akit ismertem, így boldogan mondtam igent az új bandára. Így jött létre a Brygada Kryzys.

hvg.hu: Milyenek voltak a reakciók erre az „új” zenére?

T. L.: A közönség nagy része eleinte az ismerőseinkből, s az ő ismerőseikből állt. Henryk Gajewski működtetett egy jó nevű a klubot Varsóban, a Galéria Remontot, ahol már előttünk is a modern zenére koncentráltak. Henryk szerette használni a kapcsolatait, így egyszer minket is bejutatott a Kultúrpalotába 1980 telén. Ez volt az első „hivatalos” punkkoncert, de ezt a jelzőt akkor még nem használtuk. A közönség sem tudta mire számítson. A koncert közben azonban Henryk nagyon megijedt, s félbe kellett szakítanunk az előadást. Jól emlékszem, hogy valaki a színpad előtt állva kiabálta, hogy „Milicja! Hívja valaki a rendőrséget!”

A szükségállapot második hónapjában szerveztek egy nagy koncertet, amire minket is meghívtak. Talán azért, hogy az emberek inkább ott tomboljanak, s ne az utcákon. Visszautasítottuk a felkérést, nem mintha nem szerettünk volna valami jó kis botrányt csapni a színpadon pár száz ember előtt a szükségállapot kezdeti időszakában. Ám a posztereken a együttes nevét Brygada Kryzysről átváltoztatták Brygada K-ra. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy írják ki a banda teljes nevét, amit nem sikerült elérni. A menedzserünk nem volt könnyű helyzetben. Egyik oldalról minket támogatott, de a másik oldalon is tartania kellett magát, márt csak azért is, mert az édesapja volt a külügyminiszter. Sok értékes kapcsolattal rendelkezett, így legalább azt sikerült elérnünk, hogy egy profi, frissen épített stúdióba mehettünk „tesztelni” a berendezést. Két hónapig zavartalanul használhattunk a stúdiót, eközben vettük fel a lemezünket, amit aztán később sikerült kiadni.

hvg.hu: A koncerteken a közönség tagjai azonban rájöttek, hogy nincsenek egyedül, sőt...

Wikipedia

T. L.: Pontosan, a szociális oldala nagyon is fontos volt ennek a kultúrának, ám mindez teljesen különbözött attól, amit ma látunk. Számunkra az, hogy együtt voltunk nagyon fontos tényező volt. Ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazt a zenét csináltuk, sok mindenben egyformán gondolkodtunk. Sokan igazi zenészekké, menedzserekké, festőkké, színészekké nőtték ki magukat, míg mások a „normális” életet választották.

hvg.hu: Említette, hogy nem volt érdemes álmodozni a nagy karrierről. Ebben különbözött volna a lengyel punk a nyugati modelltől?

T. L.: Azt hiszem, igen. Ahogy ma látjuk, a piaci rendszer képes azonnal felszippantani azt, amit később el tud adni. Amit pedig így felszív, azt megemészti, eladja nagyon is érdekes és tetszetős formában. Ugyanez történt a punk-rock zenével is nem sokkal a megszületése után. A punk eredeti mondanivalója talán az volt, hogy ne félj saját magadtól, ne félj kifejezni önmagad bármilyen formában is teszed azt, s ne félj kiállni emellett, még akkor sem, amikor ezt nem engedik a körülötted lévők. Eleinte talán valóban erről szólt mindez, aztán természetesen a punk is a divat része lett, így az ember könnyen és szinte észrevétlenül a divat áldozatává vált, ami már korántsem jelentette azt, hogy kiállsz önmagad mellett.

Lengyelországban, kezdetben nem is használtuk a punk jelzőt, azt azonban nem tagadom, hogy nagy hatással volt ránk a nyugati punkzene. Talán nem is kezdtük volna el, ha nem lettek volna már bizonyítékai annak, hogy mindez lehetséges. S a fő mondanivaló, légy önmagad, nagyon is illet az akkori Lengyelország légkörébe, amelynek a szürkesége felszívott mindent és mindenkit. Ez volt talán a fő ok, hogy mindezt elkezdtük. Látható, színes formában mutatni azt, hogy mi mások vagyunk. Nem voltunk agresszívek, de nyitottak voltunk mindenre, ami más. Az agresszió kívülről jött, azok részéről, akik valamilyen veszélyforrást láttak bennünk. Dalszövegeinktől távol állt mindenféle mozgósító szándék, egyszerűen csak diagnózis volt a körülöttünk levő állapotokról. Mi ezzel találtuk meg a magunk helyét abban a beteg világban.

hvg.hu: A névváltoztatásról már volt szó. Ezen kívül az elnyomás és a cenzúra mely formájával találkoztak még?

T. L.: Robertet egy koncert után rendesen helybenhagyták egy gdanski étteremben. Később kiderült, hogy ő provokálta az egészet. Pár hónappal később azonban Varsóban eléggé komolyra fordult a helyzet. Épp egy demonstráció ért véget, s Robert lakására tartottunk, amely nem volt messze a Kultúrpalotától. Az épület melletti téren vágtunk át, mikor a rohamrendőrök megjelentek, és körbevettek minket. Egy buszba rángattak, ütöttek ahol értek. Szerencsénkre az egyik rendőr az ismerősünk volt, aki kirángatott minket onnan. Aztán hagytak szabadon távozni.

hvg.hu: Tudták, hogy kiket támadtak meg?

T. L.: Nem. Nem igazán voltunk ismertek, csak egy szűk körben. A hírnév megszerzését a tévé jelentette. A társadalom többség nem is ismerte azt a zenét, amit játszottunk. Mi pedig sosem szerepeltünk a tévében. De visszatérve a cenzúra kérdésre, '82-ben végre sikerült felvenni a Brygada Kryzys albumát, ám ahhoz, hogy kiadhassuk, a cenzor engedélye kellett. A dalok nagy része angol nyelvű volt. Kérték mind az angol szöveget, mind pedig annak fordítását. Erre megírtam egy teljesen más szöveget, ami formájában nagyjából egyezett az angol verzióval. Eléggé szürreális szövegek voltak, ám semmilyen kifogásuk nem volt ellenük.

hvg.hu: Ha jól tudom A Brygada Kryzys visszautasította a fellépést a kormány által finanszírozott és rendezett koncerteken – ellentétben más bandákkal, mint például a Maanam, a TSA vagy a Perfect.

T. L.: Azért mindez nem volt olyan fekete-fehér, mint ahogy ma elképzeljük. A szükségállapot előtt nem utasítottuk el a felkéréseket, játszottunk, ahol tudtunk. Persze 1981. december 13-a, a szükségállapot bejelentése után minden megváltozott. Könnyű ma mondani, hogy azért nem játszottunk akkor, mert így fejeztük ki az ellenállásunkat a rezsimmel szemben. De nem is igazán hívtak játszani. Azoknak a bandáknak nem volt nagy esélyük a fennmaradásra, amelyek a széles közönség számára nem voltak ismertek. A Maanam például sikeres banda volt, széles rétegben ismert, így képes volt tovább fennmaradni, mint a „gerilla-zenekarok”.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy nagyon szűkek voltak a médiának azon csatornái, amelyeken keresztül a rockzene eljuthatott a szélesebb közönségéhez. A profi zenekaroknak, mint a Maanam vagy a Perfect mindez sikerült. S ezt ügyesen is csinálták. Mindaz, amiről nyíltan nem lehetett beszélni, azt a dalokban mondták el, persze álcázva a valódi üzenetet. Pontosan tudtuk, hogy miről énekelnek. S mindez még sikeresen átcsúszott a média szűk csatornáin. Azt tehát nem mondanám, hogy mindazok, akik elfogadtak meghívásokat, árulók lettek volna, épp ellenkezőleg. Valószínűleg mi is játszottunk volna, ha nem cenzúrázzák ki a nevünket.

hvg.hu: S ott volt a jaroczini fesztivál. Szabadon öltözni, zenélni, egyszóval élvezni ezt a „szigetet”, ahol, ha napokra is, de szabad lehetett az ember...

T. L.: Pontosan. A sziget tökéletes szó rá. Valóban az volt. Nemcsak szórakozásról szólt, hanem komoly tehetségkutató műhely is működött. Sok lengyel zenész kezdte ott a pályafutását. Évről évre növekedett a látogatók száma. S ha valami lassan, de folyamatosan növekszik, azt nem nehéz észrevenni. Eleinte a hatalom álláspontja csak annyi lehetett, hogy ez is csak egy zenei fesztivál a sok közül. A szükségállapot után nőt igazán meg a fesztivál jelentősége, akkor már rengetek zenekar lépett színpadra. Az ember a bőrén érezte a bezártságot, de a fesztivál mindezen oldott valamelyest. Mikor a rendszer rájött az egész jelentőségére és nagyságára, már késő volt. Nem merték leállítani. Másrészről a fesztivál tökéletes lehetőség volt arra, hogy az ott lévőket megfigyeljék, s feljegyezzék a potenciális veszélyforrásokat. Mindezt elég ostoba módszerekkel tették. 10-15 évvel később, mikor nyilvánosságra hozták az ott készült jelentéséket, látni lehetett, hogy a megfigyelőknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik a fesztiválon.

hvg.hu: S mi a véleménye a mai Jaroczinről? Érezni egyáltalán a „múlt szellemét”?

T. L.: Jó, hogy van ilyen fesztivál. Azonban manapság az az érzésem, hogy egyfajta skanzenné, múzeummá kezd válni. Fénykorát a ’80-as években élte, akkor volt miért énekelni. Mára mindez kiveszett belőle. 35 évvel ezelőtt megvolt a fesztivál sokkoló hatása. De ez már történelem, s nem is fog megismétlődni újra.