Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Koncz Erika élete a tetoválás, a rock and roll és a meseírás. A 35 éves mozgássérült lány azt vallja, nincs egészséges és fogyatékos társadalom: csak egyfajta társadalom van, amit sokféle ember alkot. Egy fénykép és egy rövid jellemzés alapján személyre szabott meséket ír bárkiről – a történeteiben azonban nincsenek „gonoszak”.
Erika születésekor agyvérzést kapott és mozgássérült lett. Családjában a kezdetektől csak mint problémát tartották számon. A nővére például gyűjtést szervezett egy ízben, hogy egy új, modernebb kocsit kapjon, majd az adományokkal együtt eltűnt. Édesanyja nem dolgozott, édesapja ugyan igen, viszont amit megkeresett, azt rögtön el is itta. Ilyenkor gyakran eljárt a keze és a verésre nem volt mentség, hogy Erikának anélkül is fájdalmai vannak.
„Apám azt mondta mindig, hogy menjél rendesen... mert 18 éves koromig tudtam járni, csak csípőficamos voltam és elég hülyén mentem, ilyen csámpásan... úgy szoktam mondani, hogy heavy metal-balett stílusban. Aztán ha nem sikerült, durr egy pofon.”
„Aztán voltam fogdában”
Ötéves korában került fel Salgótarjánból a fővárosi mozgásjavító általános iskolába. Azt mondja, a szülei ugyan meg akartak szabadulni tőle, mégis ez volt a legjobb dolog, amit tehettek vele. Itt nem számított, hogy furcsán jár, mert mindenki furcsán járt, inkább az volt a fontos, ki mennyire okos. És ő az volt.
Amikor 15 éves korában vége lett az általános iskolának, haza kellett költöznie, mert nem vették fel egyik pesti gimnáziumba sem. A szülei ekkor már persze örültek annak, hogy otthon volt, mert jól jött nekik a lányuk után járó emelt összegű családi pótlék és az ápolási díj.
Erikának viszont sokkal nagyobb szabású tervei voltak a saját életével kapcsolatban, mint hogy a szülei kihasználják, így egy barátnője segítségével megszökött otthonról. „A legjobb barátnőm feltett a buszra, a másik barátnőm meg Pesten várt. Nála voltam utána két napig, aztán egyesek betojtak a rendőrségtől és elmondták hol vagyok. ...aztán voltam fogdában... Mindenki azt hitte, meg fogok ijedni, de igazából én tök büszke voltam. Végül is melyik 15 éves mozgássérült lány mondhatja el magáról, hogy volt fogdában?”
Amikor a szülei érte mentek, úgy csináltak mintha nem értenék, miért szökött meg. Azt mondták, őt szeretik a legjobban a világon és menjen velük haza. „Teljesen hülyének néztek, de ez nem volt ritka, ugyanis azt gondolták, hogy azért, mert nem tudok normálisan menni, valószínűleg gondolkodni sem tudok rendesen. Persze ez majdnem mindenkire igaz. A mai napig van, hogy ha hivatalos ügyeket megyek intézni, nem nekem kezdik el mondani az engem érintő dolgokat, hanem annak, aki velem van. Ilyenkor mindig kedvesen meg szoktam jegyezni, hogy mozgássérült vagyok, nem értelmi fogyatékos. Mindig mindenki a mozgássérült tudatot akarta kialakítani bennem, de én sosem értettem, miért.”
„Kerekesszékben ülni se nem érdem, se nem hátrány”
Erikának egyébként 13 csípőműtétje volt. Sokáig azt hitték, tudnak javítani a járásán, aztán az egyik rutinbeavatkozás során elrontottak valamit. Utána összevissza kísérleteztek, de csak egyre rosszabb lett. Folyamatosan ordítani tudott volna a fájdalomtól. Dacos kamasz lett, és ugyan elintézte, hogy különbözeti vizsgával mégis felvegyék egy budapesti középiskolába, de szinte mindent meg is tett annak érdekében, hogy kirúgják onnan. Ettől csak az mentette meg, hogy nagyon jó tanuló volt.
18 éves korára annyira leromlott az állapota, hogy már egyáltalán nem tudott járni. Nem engedte, hogy még egyszer megműtsék, végleg kerekesszékbe került. Ez nem hátráltatta abban, hogy a Testnevelési Egyetemre járjon boccia (petanque-hoz hasonló parasport) sportoktatói szakra és a Buddhista Főiskolára is. És hogy kétszer megházasodjon.
„Szerencsés természet vagyok, mindig megtaláltam a magam kis társaságát. Mondjuk, szinte mindig ’épkézlábokkal’ barátkoztam. Ez nem bizonyítási kényszer miatt van, hanem mert nem gondolom, hogy nekem el kellene határolódni, és berakni magam a mozgássérült skatulyába. Kerekesszékben ülni se nem érdem, se nem hátrány. Ez csak egy tény. A legtöbb hasonló embernek van mozgássérült öntudata, de nekem nincs. Szerintem nincs olyan, hogy egészséges társadalom vagy fogyatékos társadalom. Én ettől tök ki vagyok akadva! Nem látok különbséget. Szerintem egyfajta társadalom van, amit sokféle ember alkot. Mondjuk, ezért sokan furcsán szoktak rám nézni, de szerintem így van és kész.” Persze rögtön hozzá is teszi, hogy ennek akkor mégiscsak van jelentősége, ha olyan helyre szeretne menni, mondjuk meginni egy sört, ahol lépcső van, és nem tud bemenni.
„Egy rövid jellemzés és egy fénykép alapján, bárkiről tudok mesét írni”
Hosszú éveken keresztül bármit is csinált Erika, hiába lelte benne az örömét, úgy érezte, nem ez az ő útja. 2004-ben Tibolddarócon töltött egy hétvégét, ahol találkozott egy 4 éves kislánnyal, Bogival, aki teljesen lenyűgözte. Azt, hogy pontosan mivel, nem igazán tudja megfogalmazni, de abban biztos: ő volt a legaranyosabb, legokosabb, legkülönlegesebb kislány, akivel valaha találkozott. Azt érezte, hogy azonnal írnia kell egy történetet, amelynek ő a főszereplője. Ahogy elkészült a mesével, kinyomtatta, és elküldte neki postán. A kislánynak annyira tetszett a mese, hogy újabb és újabb követte.
Aztán lassan híre ment a család rokonai és ismerősei körében a személyre szóló meséknek és egyre többen fordultak Erikához azzal a kéréssel, hogy az ő gyerekeikről is írjon egy történetet. Mára Erika főállású meseíró lett.
„Egy rövid jellemzés és egy fénykép alapján bárkiről tudok mesét írni. Különleges meséket, ugyanis nincsenek benne negatív hősök, nincsenek benne gonoszak. Úgy gondolom, hogy elég sok rossz dolog van a világban, legalább a mesék legyenek jók. Egyébként én nagyon szeretem ezt az egész meseírósdit. Nagyon tetszik, hogy ezt csinálhatom. Én ezért odavagyok.”
Az emberek meg a meséiért. Van olyan gyerek, aki a történetein keresztül értette meg, mit jelent az, hogy ételallergiája van, egy másik azóta nem fél a hajszárítótól, amióta egy mese megvilágította, miért nem kell.
Mesét rendelni honlapján keresztül lehet. Mivel minden történet egyedi, személyre szabott, ezért a rendelése után mindenki egyedi árajánlatot kap. Egy mese alapáron 8 ezer forintba kerül, de ez terjedelemtől függően persze változhat. Ráadásul lehet kérni őket beköttetve és illusztráltatva is némi pluszköltségért.
„Örökre kísér majd minket”
Erika legnagyobb álma az, hogy saját könyve jelenhessen meg. Több kiadóval beszélt már, de a gyerekek hiába imádják a történeteit, senki nem akarta kiadni őket. Egy közösségi projekteket támogató honlapon keresztül is próbált pénzt gyűjteni, hogy saját gondozásban megjelenhessen a kötet, de aki segített neki ebben, eltűnt a pénzzel. A mecénásainak apránként, saját zsebből fizette vissza a támogatásukat. Persze Erika továbbra sem adja fel, és azt mondja, ha törik, ha szakad, neki saját mesekönyve lesz.
Honapján csak ilyen és ehhez hasonló véleményeket lehet olvasni: „Nagyon köszönöm a mesét! Én agyonbőgtem magam, amikor Nati felolvasta nekem az imént. Találó, frappáns, megható, tükörkép, örökre végigkísér majd minket.” „Millió köszönet! Nem tudtam elolvasni elsőre, mert elöntötték a könnyek a szememet! Nagyon-nagyon hálás vagyok és szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy megismerhettelek Téged! A mese nagyon tetszik és tényleg a mienk!”
Az öröm számára nem a legtermészetesebb érzés
Erikának – a meséken kívül – három igazán fontos dolog van az életében. Az „épkézláb” barátai, akik elfogadják olyannak, amilyen, és azt nézik, mi az, ami közös bennük. Ez pedig nem más, mint a másik két fontos dolog: a tetoválás és a rockzene iránt érzett szeretet.
A legtöbb tetoválása egyébként saját mesefigurái alapján készült. Egyik kezén Stefánia, a rózsaszín elefánt látható, aki mindent tud az állatokról, bal kezén pedig Fruzsi, a világ legbátrabb nyula, aki rockrépát eszik, ezért nem fél a farkastól. Legújabb szerzeménye pedig egy „Elmúlik”-felirat. Ez azért a fontos, mert azt mondja, ha fáj valamije, erőt ad, ha ránéz, illetve ha valaminek nagyon örül, emlékezteti arra, hogy át kell élnie minden pillanatát. Mert ugyan az öröm számára nem a legtermészetesebb érzés, de meg kell becsülni, és sokkal inkább érezni kell a súlyát, mint ahogy az emberek azt általában teszik.
„Az is másoktól függ, mikor tudok elmenni otthonról”
„Egyre rosszabb az állapotom. Igazából meg kellene műteni a térdem, mert széttört benne az összes porc, és nagyon fáj. De majd egyszer ez is elmúlik...” Erika jelenleg albérletben lakik egy budai panel 8. emeletén, ami nincs akadálymentesítve, így a férje, Gábor nélkül nem tud sehova elmenni. A legalapvetőbb dolgok elvégzése is gondot okoz számára, mint például a fürdés vagy a főzés.
„Szörnyű, hogy amúgy is korlátozva vagyok az állapotom miatt és akkor még az is másoktól függ, mikor tudok elmenni otthonról. Sokszor már fizikailag rosszul vagyok, ha el kell hagynom a lakást, mert olyan kevés alkalommal vagyok kint. Vagy például az, hogy nem tudok egyedül fürdeni. Ez egész egyszerűen megalázó. Hiába segít szívesen Gábor, ez egy olyan dolog, amit soha nem lehet megszokni.”
„Szürke lenne a világ, ha mind egyformák lennénk”
Ezektől függetlenül Erika szerencsésnek tartja magát, hogy azzal foglalkozhat, amivel szeret, és még valamennyi pénzt is tud keresni vele. Számára mégsem ez a legfontosabb, hanem az, hogy egyre többen ismerik, és a meséivel pedig örömet tud szerezni a gyerekeknek. Meg az, hogy minél több embernek elmondhassa, mennyire fontos, hogy megszűnjenek az előítéletek.
„Elsősorban mindenki ember és csak mellékesen mozgássérült, tetovált, vak vagy nagyothalló. Ezek nem jellemhibák. A különbségek csupán azt mutatják meg, hogy milyen szürke lenne a világ, ha mind egyformák lennénk.”
