A kereken húsz éve, 1995-ben alapított, a shock rock külsőségeit és nu metal zenei alapjait vegyítő, ijesztő maszkjaikról ("az álarcok a bennünk lakó sötét oldalt jelképezik") elhíresült Slipknot mára a modern rockzene egyik meghatározó zenekara lett. A kilenctagú őrület utoljára 11 éve járt Budapesten, amikor is a 2004-es Sportszigeten léptek fel. A banda élete nemcsak sikereket, de nehézségeket is tartogatott: miután a basszusgitáros Paul Grey 2010-ben kábítószer-túladagolásban elhunyt, a Slipknot kis híján feloszlott, majd amikor ezen túllendült, 2013 decemberében tovább erodálódott, amikor a zenekar és a dobos Joey Jordison útjai elváltak. Jelenleg azonban úgy néz ki, a zenekar újabb reneszánszát éli. Az énekes, Corey Taylor pedig a Slipknot mellett nemcsak a Stone Sour-t pörgeti, de van energiája képregényt csinálni, sőt, színészkedni is. Az érces hangú legendát luxemburgi koncertjük előtt értük el telefonon.

hvg.hu: Mennyiben más Európában koncertezni, mint az USA-ban?

Corey Taylor: Az az igazán jó Európában, hogy minden városnak, ahol játszunk, teljesen más a történelme. Nemcsak az országok mások, de mindenhol különbözőek a kultúrák is. Nagy jó belemélyedni, és tanulni a városról, ahol épp vagyunk. A világot egy teljesen más oldaláról ismerhetjük meg. Én eléggé odavagyok a történelemért, sokat olvasok ilyen témákban, úgyhogy ezt egyszerűen imádom. Imádok belemélyedni a helyi kultúrába, illetve újra meg újra felfedezem, hogy a zene egyike azon kevés dolgoknak, ami összehozza az embereket. Nincsenek határok, nyelvi korlátok.

hvg.hu: Van időtök körülnézni az épp aktuális városban?

C. T.: Igyekszünk mindig megoldani, hogy kijussunk a városba, de sokszor a napirend nem engedi. Nekem a napokban pláne nehéz, most is interjúkat kell adnom (nevet), de igyekszem kimozdulni, és megnézni, amit csak lehet. Lenyűgöző olyan városok utcáin sétálni, amelyek nagyobbrészt idősebbek mint az országom. Nagyon szeretem ezt az érzést, felfedezni, beszélgetni a helyiekkel, magamhoz ölelni az egészet.

hvg.hu: Mindig fel szoktak ismerni, vagy akad, amikor rejtve tudsz maradni?

C. T.: Néha meg tudok lépni feltűnésmentesen, de van, hogy nem sikerül egy lépést sem tenni a koncerthelyen kívülre, mert rögtön lerohannak. Persze ez a körülményektől is függ, legtöbb esetben azért elég szabadon tudunk mászkálni. Persze mindig jön az a bizonyos ember, aki rögtön felismer, és akkor vége az álcának. Kicsit furcsa, meg ijesztő is néha, de el lehet viselni (nevet).

hvg.hu: Napokon belül Magyarországon koncerteztek, nem először...

C. T.: Igen, nem elsőre jövünk, de elég rég voltunk legutoljára. Az egy szabadtéri koncert volt, olyan 2004-2005 körül. Amiben biztos vagyok az az, hogy a Vol.3. lemezzel turnéztunk. Arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon jó koncert volt, mindenkivel jól kijöttünk. Nagyon várjuk a következő magyarországi koncertet is.

hvg.hu : Legutóbb, amikor itt voltatok, volt időtök felfedezni a helyet? Mire emlékszel?

C. T.: Legutóbb éppen csak egy picit tudtunk körbenézni, de az nagyon megmaradt bennem, hogy az építészet valami fantasztikus. Az épületek, a város szerkezete, meg az egész hely elbűvölő. Nem járunk errefelé túl gyakran, szóval tényleg vártuk már, hogy visszajöjjünk. Reméljük, hogy most több időnk lesz mászkálni.

hvg.hu: A zenekarból többeteknek is vannak gyerekei. Ők mit szólnak a Slipknothoz? Bejön nekik?

C. T.: A zenekarral együtt nőttek fel, megszokták, hogy ezt csináljuk. Némelyikük szereti a zenénket, van közülük, akit az energiája fog meg inkább a dolognak, persze akad, akinek meg túl durva, és nemigen tud vele mit kezdeni. A legtöbben azonban szeretik amit csinálunk, van, hogy kijönnek koncertekre megnézni, mit csinál az apukájuk. Sok szempontból ez az egész olyan már, mint egy nagy család, aminek én őszintén szólva nagyon örülök, mivel nekem mindig is ez volt a célom.

hvg.hu: Közéleti kérdésekben is szívesen nyilatkozol. Ami azt illeti, Európában is nagyon sok minden történt mostanában, elég csak a párizsi merényletekre gondolnunk. Ti a zenekarban például Charlie-k vagytok?

C. T.: Igen. Charlie-k vagyunk. Legalábbis én abszolút Charlie-nak érzem magam. Szerintem mindenképp szükség van a szólásszabadságra és a sajtószabadságra is, és ha bármikor eljutnánk oda, hogy nem beszélhetünk bármiről szabadon, akkor az emberiség kollektíve megállna a fejlődésben. Akkor az emberek nem küzdenének tovább azért a célért, hogy bárki kifejezze a véleményét anélkül, hogy megtorlásoktól kelljen félnie. Ez egy elég komoly kérdés, főleg a vallásokkal kapcsolatban. De bizonyos típusú vallások nagyon félnek attól, hogy az emberek kimondják, mit akarnak, kifejezzék, mit éreznek, vagy miben hisznek. Különben, ami a szólásszabadságban a legszebb, az egyben a legrosszabb is benne: nemcsak azt a véleményt kell óvni, amivel a többség egyetért, hanem azt is, amivel nem. Nem kell mindennel egyetérteni, viszont mindig muszáj biztosítani a jogokat ahhoz, hogy valaki kimondja vagy leírja, amit gondol. Akkor is, ha rohadtul nem tetszik, amit mond. Az emberek egy része elfelejtette ezt, ezért lehet az, hogy annyi terrorcselekményt látunk mostanság nap mint nap. Ők nem támogatják a szabad véleménynyilvánítást, ők csak azzal törődnek, amiben hisznek, és nem érdekli őket, hogy mások miben hisznek. Ez így nem vallás. Ez nem egy legitim nézőpont. Ez fanatizmus. Az igazi vallások szabadon hagyják, hogy mások abban higgyenek, amiben akarnak. Ez az igazi hit, az igazi vallás. Ha valakik elkezdik megmondani, hogy ki miben hihet, és miben nem, az már fanatizmus. Az már nem egyház, aminek a tagjai ilyet tesznek, hanem egy szekta. Ez nagyon nem jó.

Ráadásul van egy nagy különbség a kritika, és a megtámadás között. Ha nekem nem tetszenek a rajzok, akkor jogom van arra, hogy ne tessen, de ahhoz nincs jogom, hogy erőszakkal akarjam megoldani a helyzetet. Ez nem kritika. Ha ezek az emberek (a támadók) egyszerűen előjöttek volna azzal, hogy elítélik ezeket a karikatúrákat, az teljesen más helyzet lett volna. Azonban itt vannak ezek a fanatikusok, akik azt gondolják, hogy fenyegetéssel, nyers erő felmutatásával megakadályozhatják, hogy mások kritizálhassanak és gondolkodjanak. Az ő üzenetük az, hogy ha rosszat mondasz, a terror utolér, és majd befogja a szádat. Azonban a hatás, amit elértek, pont az ellenkezője lett. Pontosan ez a baj az erőszakkal, de itt most nem csak a terrorizmusról beszélek, hanem mondjuk rendőri erőszakról, vagy az iskolai erőszakról, bármilyen erőszakról. Amikor az erősebb uralkodni akar a gyengébben, akkor az általában csak addig megy, amíg nem bukkannak fel hasonlóan erősek, akik azonban odaállnak a gyengébb mellé, és valódi erőt mutatnak fel az által, hogy azt teszik, ami helyes. Persze nem beszélhetek az egész banda nevében, de magamat tekintve én abszolút Charlie vagyok.

hvg.hu: Mi a véleményed arról, hogy mostanság nem engedik szóhoz jutni a Charlie Hebdót kritizáló hangokat?

C. T.: Úgy gondolom, hogy ez nem helyes. Azok, akik kiállnak a Charlie Hebdo mellett, de piszkálják azokat, akik szerint ez a sok karikatúra mégsem kellett volna, azok óriásit tévednek. Ez nem így működik. Ha a Charlie Hebdónak adott volt a jog arra, hogy a rajzaival kritizáljon másokat, akkor ez a jog azoknak is jár, akik a Hebdo rajzait kritizálják. Ez a kemény fellépés a Charlie kritizálóival szemben, egy nagyon erős túlreagálása a dolgoknak, és egészen biztos vagyok benne, hogy azért van ez most így, mert az emberek számára még túlságosan friss a seb. Szerintem ha kicsit lecsillapodnak az indulatok, akkor majd hamarosan visszatér az egyensúly.

hvg.hu: Sokan azt hiszik, hogy a durva zene az embereket is durvává, agresszívvá teszi. Erről mi a véleményed?

C. T.: Erre hirtelen csak azt az öreg mondást tudom felhozni, hogy „amit nem értesz, azt ne kritizáld”. Ami azonban a leginkább fel tud idegesíteni a metálzenével kapcsolatos előítéletek közül, az az, amikor valaki azt állítja, hogy csak a buta emberek hallgatnak metált. Ahogy halad előre az idő, egyre többen jönnek el a koncertekre, és egyre többen támogatnak, például jönnek fizikus arcok, biológusok, mindenféle értelmes emberek, és én erre nagyon büszke vagyok. Én anno egyébként elég okos kisgyereknek számítottam, és persze már akkor is imádtam a metált. A másik ami nagyon idegesít, amikor emberek egyrészt azt mondják, hogy semmit nem érteni a dalszövegekből, de ugyanakkor kijelentik, hogy azok mind a sátánról szólnak, meg arra buzdítanak, hogy nyírjuk ki egymást, meg ilyen hülyeségek. Na már most, ha nem értik amit éneklek, akkor honnan a fenéből tudják miről szól?

hvg.hu.: Szóval ha jól értem, akkor ezek az arcok nemcsak nem értik, amit énekelsz, hanem ezek szerint még utána se olvasnak?

C. T.: Pontosan ez a helyzet. Nem érdekli őket annyira, hogy utánanézzenek. Pofára ítélnek, és azt se tudják, miről beszélnek, vagy ha esetleg más mond ilyen hülyeségeket, akiről meg azt hiszik, hogy ért hozzá, akkor ezt a véleményt egyszerűen átveszik és visszhangozzák. Mindenesetre így vagy úgy, de aki nem szereti a metált, az b*ssza meg. Annak nem való. Aki ilyen ember, azt nem is akarom a zenénk közelében látni. De ez persze csak az én véleményem, aztán lehet, azért mondom ezt, mert egy s*ggfej vagyok (nevet).