hvg.hu: Legújabb, Szívlekvár című történelmi regénye után is azt állítja, hogy idegenkedik a pátoszos, romantikus történelemfelfogástól. Ennek mi az oka?

Kőrösi Zoltán: Azt a beszédmódot gondolom roncsolónak, ami a nacionalizmus és a romantika összeolvadásából jött létre, és rendszereken, rezsimeken átvonulva sajnos, a mai napig uralja a magyar közbeszédet. Azt a fals emelkedettséget, ami tetszik, nem tetszik, hat a mindennapi nyelvünkre is. Persze nem önmagában a romantikával, s még csak nem is a pátosszal van baj, hanem a leegyszerűsített továbbélésükkel, s a mögöttük generációk óta halmozódó hiánnyal. Azzal, ahogy az indulatos beszéd jóra és rosszra, igazra és nem igazra osztja a nemzeti hétköznapokat és a családi sorskérdéseket, így megelégszik a csillogó vagy éppen gyászszalagos felszínnel. Csakhogy a hétköznapjaink nem a történelemben zakatolnak, és nem sorsfordítással foglalkozunk a nap túlnyomó részében. Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e felismerni és elmondani a saját igazi történeteinket, és képesek vagyunk-e ehhez megtalálni a beszédmódunkat. Ezt a fajta kettősséget szeretném a könyveimben érzékeltetni. Igyekszem az olvasó iránti udvariasságot megtartva történetben beszélni, nyelvi édességgel élni, zsigeri élvezettel csalogatni, miközben úgy hiszem, pimasznak és nyersnek, szókimondónak kell lenni, hogy tényleg itt legyünk, itt álljunk, ahol.

hvg.hu: Az említett udvariasság az ön írói kontextusában mit jelent?

K. Z.: Kevés megemészthetetlenebb élmény van egy író számára, mint amikor felbukkan a hús-vér olvasó. Egy ember, aki megvásárolta, hazavitte, az éjjeli szekrényére rakta, s persze el is olvasta azt a sok mondatot, amit te otthon, végső soron a saját boldogságra írtál. Elgondolkodik a szándékodon, s közben létrehozza a saját regényét, a saját Szívlekvárját. Vajon ott, azon az árnyékos vidéken, ahol az olvasás révén újraformálódik, folytatódik az olvasóban a történet, vajon több, gazdagabb lehet a sejtetés, vagyis az irodalom, mint a megnevezés? Úgy vélem igen, s hogy a jó irodalom ott kezdődik el, ahol a filozófia véget ér.

Stiller Ákos

hvg.hu: A zsigeri élvezetet és az udvariasságot magába foglalva, mit gondol érvényes beszédmódnak a magyar és a közép-kelet-európai létezésről?

K. Z.: Hál’isten, nincsen egy darab érvényes beszéd – mondatok, beszédmódok vannak. Azt viszont erősen gondolom, így, a XXI. század elején, hogy ha egy regény, mint például a Szívlekvár is, néplélekről, nemzeti sorsról, közép-európai létezésről akar beszélni, úgy hiszem, jobban teszi, ha elkerüli a kinyilatkoztatásos, nagy igazságokat. Kapunk azokból eleget úgy is, akár akarjuk, akár nem, miközben az igazi kérdések folyton velünk vannak. Ezért hiszem azt is, hogy a Kárpát-medencei életünk lényegét az irónia, az abszurd és a groteszk eszközeivel operáló, néha mosolyogtató, néha röhögtető, néha keserű beszéd jobban megközelíti, mint a nemzetmentő emelkedettség.

hvg.hu: A regény groteszk látásmódjának része az is, hogy a magyar történelmet, Magyarországot az orosz főszereplő, Luda szemüvegén keresztül látjuk. Milyen tanulságokat tartogatott ez a látásmód?

K. Z.: Az írónak (s az olvasónak is), ha szerencséje van, kaphat ajándékba történeteket. Egy hajdani kolléganőm (fedje Sándor Erzsi nevét most jótékony homály) mesélt egyszer a Budapesten élő, orosz származású, „fogadott anyjáról”. Pontosabban megemlítette, hogy ez az asszony egykoron a retiküljében csempészte Budapestre Moszkvából az édesanyja hamvait. Elhozta otthonról, hogy itthon, hazai földben temethesse el. Nekem meg csillogni kezdett a szemem, és azt kérdeztem, vajon beszélgethetnék-e a hölggyel… Így történt, hogy megismerhettem ezt a fantasztikus, ma is Budapesten, a Pozsonyi utcában élő asszonyt. Sok-sok órát ültünk együtt, és ő mesélt önmagáról, a családjáról. Lenyűgöző személyiség, igazi világpolgár, aki – túl azon, hogy tucatnyi nyelven beszél – a kisujjában őrzi azt az arisztokratizmust, ami erősebbnek bizonyult a szovjet nevelésnél és a XX. század megannyi retteneténél. Elmesélte nekem a családja gigantikus sorsegyvelegét Szibériától Szentpétervárig, a Kaukázustól a Baltikumig, s persze ezzel együtt elmesélte azt a hihetetlen erőt, amivel képesek voltak túlélni a háborúkat éppen úgy, mint a nagy és mindent befedő orosz rendetlenséget. A családja egyik ága az ősi cárválasztó bojároktól, a másik pedig teljesen nincstelen muzsikoktól származik. Ahogy mondta, ma már valószínűleg Thürmer Gyulát leszámítva ő, Ludmilla az egyetlen Budapesten, aki minden évben megünnepli november hetedikét, mert ha akkor nem dördülnek el az Auróra ágyúi, akkor a szülei soha nem állhatnak szóba egymással. És miközben mesélt, egyre jobban izgatott ez a nézőszög: egy birodalom, s az ottani méretek felől ránézni a mi közép-európai életünkre, létezésünkre. Tulajdonképpen ez a kettősség indította el bennem a Szívlekvár történetét.

hvg.hu: A regény lényege abban az értelemben is kettős, amit Kertész Imre a Sorstalanság utolsó oldalán a koncentrációs táborok boldogságában ragad meg. Mit gondol erről a párhuzamról?

K. Z.: Luda apja, aki az őrületesen gazdag orosz arisztokrácia sarjaként nevelődött, az első nagy háborúban előbb Tuhacsevszkij szárnysegédjeként először a fehérek, majd a vörösök oldalán harcolt, s a frontról egyenesen a moszkvai egyetem tanszékvezetői székébe került. Tuhacsevszkijék koncepciós pere során Sztálin természetesen őt is halálra ítélte. A siralomházban várta hosszú ideig a kivégzését. Egy hajnalon azonban nem a bitó alá, hanem Berija elé vezették, tekintve, hogy az egyetemen a hadiipar áttelepítésének mikéntjéről írt jegyzetet, s a többi hozzáértő addigra már nem volt életben. A kérdésből, hogy tudna-e tervet írni az Urálon túlra telepítésből, tudta meg, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. Miután kidolgozta a hadiipar logisztikai tervét, halálbüntetését jutalom gyanánt mindössze húsz év börtönre, majd száműzetésre enyhítették. Szibériáig járta a börtönöket, a szovjet hadiiparnak dolgozott, úgy, hogy a mellette tervezgető rabtársa alkotta meg a Sztálin-orgonát.

Stiller Ákos

A kelet-közép-európai létezés valószerűtlen fordulatai és abszurditásai sűrűsödnek ezekben a sorsokban. Az, ahogy Kertész Imre Köves Gyurija a láger felfoghatatlanságáról, rettenetes természetességéről és hétköznapi boldogságáról beszél, remélem, valóban felbukkan a Szívlekvár orosz történetében és magyar családregény-változataiban is. Luda apja a börtön után egy kaukázusi rézbányában találta meg a boldogságot, ahol úgy fogadták mint Moszkvából érkezett tudós mérnököt, mellesleg a szentpétervári börtönben meglelt szerelmével, egy egykori KGB-s asszonnyal az oldalán. A Magyar család történeteiben, vagyis a regény másik szálának mintáiban is az újramondott sorsok a hétköznapokba darált vágyakról, hiányokról, illetve éppen ezek rettenetes kattogásáról, esetlegességéről, s mégis kikerülhetetlennek mutatkozó erejéről akarnak szólni.

hvg.hu: A Szívlekvár magyar szálából kiderül, hogy ha az idősebb generációk átadnák a történeteiket és a példáikat, attól a fiatalok szíve is a helyére kerülne.

K. Z.: Ahogy Thomas Bernhard írja egy helyen, ezen a vidéken a legtöbben csak albérlői vagyunk a saját életünknek. Vagyis, teszem hozzá, a legtöbben még azt se tudjuk, mi az a történet, ami csakis a miénk, amiben benne vagyunk, és amit elmondhatnánk másoknak. A Szívlekvárban egy Magyar nevezetű család élete jelenik meg, Magyar Sándornak hívnak itt mindenkit, generációkon át. És egy nagypapa jut arra a gondolatra, hogy a család igaz/nem igaz történeteit elmeséli a legutolsó sarjnak, tekintve, hogy aki az életről hall történeteket, az nem maradhat változatlan. Mondjuk így: a múltról, a múlt lehetséges változatairól beszél a jövő érdekében. Hiszen tudjuk, nem csak a jövőnket képzeljük el újra és újra, de a múltunkat is, és a kimondott szavak hatalma bennünket is megváltoztat. Hogy mi az igazság és mi az önáltatás, arra nincsen, s nem is lehet egyetlen megoldó képlet. Igazságok vannak egymás mellett, s már ez a felismerés, a tolerancia és az elviselés élménye is előrébb vihet bennünket. Az elhallgatás és félbemaradás, amire kérdez, megítélésem szerint olyan traumája a jelenkori életünknek, ami egyfelől generációkon átnyúló kényszereket jelentett és jelent is itt, a Kárpát-medencében, másfelől a mai közállapotunk szinte minden elemében tetten érhető.

hvg.hu: Ide kapcsolódik egyik előző regényének, Nádas Pétertől származó mottója, ami a Szívlekvárban is központi gondolat: „Élni tanítani a következő generációt, vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás.” Ön szerint miben ragadható meg leginkább a kettő közti különbség?

K. Z.: Nádas nagyon pontosan fogalmaz: nemigen tanultuk, és tanítani se tudjuk a mindennapok élni tudását. Az élet teljességét a pillanat élvezetétől a szókimondás bátorságáig, a tárgyilagos, tiszta pillantásig. Nem új keletű ez errefelé, elég csak az utolsó száz évet végiggondolni. Ez az a rettenetes hiány, amire a beszélgetésünk elején is céloztam, s ez az, ami roncsolja nem csupán a közbeszédünket, de a mindennapjainkat is. Újra és újra ugyanaz. A magyar társadalom többsége elfogadta a ráöntött, silány, többnyire a napi politika felől érkező nyelvi és társadalmi közlekedésbeli kategóriákat, s ez alól éppenséggel az értelmiség se kivétel. Sőt, nem mintha valami plebejus, értelmiségellenes beszédet akarnék kezdeni, de meggyőződésem, hogy kellő idő után születnek majd okos esszék és tanulmányok arról, hogy a létező szocializmusban nevelkedett értelmiségünk milyen hibákat és bűnöket követett el az úgynevezett rendszerváltáskor, illetve azóta is. Minimum kettős beszédben élünk, másként élünk kifelé és befelé, és mindeközben elveszítettük a képességünket, hogy átadjuk az öröklött és tapasztalt sormintákat a következő generációknak. Felszínesen ismert, s hányaveti módon átvett kategóriákkal dobálózunk konzervativizmustól liberalizmusig, miközben elfordulunk a mindennapi életünk alaposabb megismerésének a lehetőségétől. Rasszokról, nacionálékról szónokolunk, pedig ebben az olvasztótégelyben, a Kárpát-medencében szorosan egymáshoz vagyunk kötve. Jövőről vizionálunk, s közben hiányzik belőlünk a jelen bátorsága és élvezni tudása.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ezt a mondat számomra már a Szívlekvár mottója volt: „Ha valaki a világ állapotát akarja felmérni, csak a megfelelő vonalzó és a szükséges idő kell hozzá, ha az elszánás megvan.”

K. Z.: Talán abból a meggyőződésből íródott ez a mondat, hogy a megismeréshez és tisztábban látáshoz mindenekelőtt el kell végezni az aprómunkát is, legyen szó akár regényről, akár élni tudásról. Kell és lehet is sorsfordulatokról, nemzetjobbításról, hazamentésről beszélni, de a gyakorlat, a megfelelő vonalzóval történő szisztematikus méregetés nélkül mindez csak légvár marad. Ha nem tudjuk elmondani a saját történeteinket, ha nem tudunk pimaszkodni a saját érzelmeinkkel, s nem tudunk nevetni magunkon, akkor belefulladunk a nosztalgiába, érzelmességbe. Habosak leszünk és könnyűnek találtatunk. Ha nem ismerjük fel a szüleink, nagyszüleink történetmintáit a saját életünkben, akkor miként kereshetnénk új utakat, s miként taníthatnák a gyerekeinket? Vagy, ahogyan az egyik Magyar fogalmazza meg: ha nem tudod, milyen a pokol, honnan tudhatod, hogy nem oda akarsz eljutni? Így valahogy.