Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Megrázó, vagy már-már hihetetlennek ható történetet feldolgozó dokumentumfilm, három fekete humorú skandináv alkotás, és egy magyar film is felkerült az év legjobbjait összegző filmlistánk első részére. Ki használta legjobban a slágereket filmzeneként, ki festette a legszórakoztatóbb és a legkíméletlenebb képet rólunk, emberekről az idei filmtermésben? Jake Gyllenhaal vagy Jesse Eisenberg színészi teljesítményétől hidaltunk le jobban? A hvg.hu 2014-es, top húszas listájának első részéből kiderül.
A lista összeállításakor csak olyan filmeket vettünk figyelembe, amiket a 2014-es naptári évben mutattak be a hazai mozik. Így a listán előfordulhatnak 2012-ben vagy 2013-ban készült alkotások is, melyeket csak 2014-ben ismerhetett meg a magyar közönség. A lista második felét az első tíz helyezettel és a mozikban be nem mutatott kedvenceinkkel egy későbbi időpontban olvashatják.
20. Apáim története (Stories We Tell)
Hogyan és honnan kezdjünk el egy történetet? Ki mesélje el? Kié az igazsághoz legközelebbi nézőpont? A magyar nézők számára leginkább a Váratlan utazás Sarah Stanley-jeként ismert Sarah Polley néhány éve minden idők egyik legkeményebb rendezői munkájába vágta a fejszéjét: saját maga és családja szövevényes, és ki nem beszélt titkokkal övezett történetét akarta elmeséltetni egy dokumentumfilmben.
A felvételek közben maga Polley sem tudta, mi sülhet ki a családtagokkal felvett interjúanyagokból, és az érintettek visszaemlékezéseiből, de a végeredmény nem csak a Polley családról, hanem az emlékezetről, egy történet vagy egy személy teljes megismerésének lehetetlenségéről is rengeteget elárul. Polley-t egy ízben kegyetlen rendezőnek nevezi saját apja, és ebben a kijelentésben semmi túlzás nincs: ilyen mélyre ásó és ennyire megszállott filmes munkával nagyon rég nem találkoztunk. Az Apáim története minden idők egyik legmegrázóbb, de egyben legszebb filmes családregénye.
19. Lavina (Turist)
Ruben Östlund már a Play-Gyerekjáték című korábbi alkotásával is jelezte, hogy szereti érzelmileg sakkban tartani a nézőit, hideg, kimért és tűpontos látleleteivel. A már-már dokumentarista, felesleges sallangoktól megszabadított stílus kell is ezekhez a drámákhoz, hiszen a svéd rendező ezúttal sem egy könnyed témához nyúlt – Östlund a Lavinában a modern, európai családok elé tart görbe tükröt, miközben nehezen megválaszolható erkölcsi dilemmákat ültet el a nézők fejében.
A magyar cím elég találó: a jólszituált, látszólag boldog svéd család mindennapjai lavinaszerűen válnak egyre pokolibbá a francia síparadicsomban. A vakítóan fehér környezet, és a síparadicsom szállodájának személytelensége tökéletes környezetet biztosítanak a család egyre feszültebb és elfojtásoktól terhes hétköznapjaihoz, de hála Östlund bizarr humorának, mi nézők még ezen a csúfos sztorin is jókat nevethetünk.
18. Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier)
Úgy tűnik, ez az évtized az előző század rejtett kincseinek felfedezéséről szól – legalábbis ami a dokumentumfilmet illeti. Az Oscar-díjig jutó Searching for Sugar Man (Rodriguez nyomában) mellett idén a Vivian Maier nyomában hozta el a csak igaz történetek okozta katarzist a mozikba.
Az alapsztori már önmagában szinte hihetetlen: egy ismeretlen, élete során végig dadusként dolgozó nőről halála után, egy szerencsés véletlennek köszönhetően kiderül, hogy a század egyik legjobb utcai fotósa volt. Mindez már önmagában megérne egy filmet, de Maier titokzatos, kiismerhetetlen személyisége, fotóinak elemi ereje teszi ezt a filmet igazán kiemelkedővé. Ettől a mozitól még az is fotókiállításokra akar járni, és fotóblogokat fog böngészni, akit még soha életében nem érintett meg egy-egy beszédes vagy felkavaró képkocka.
17. Mi vagyunk a legjobbak! (Vi är bäst!)
Ha az év elején meg kellett volna tippelni, hogy melyik lesz 2014 egyik legjobb feelgood-mozija, akkor nagy valószínűséggel nem egy skandináv rendező filmjére voksoltunk volna. Lukas Moodysson, a Redvás Amal direktora azonban újra megmutatta, hogyan kell felnőtt fejjel hiteles gyereksztorit írni.
A nyolcvanas évek Stockholmjában két lázadó hetedikes lány egy tesiórán kitalálja, hogy punkbandát alapít – első szerzeményük címe, az „Utáld a sportot!” sem véletlen. Hangszeren természetesen egyikük sem játszik, ezért pusztán zenei tudása miatt bevesznek a csapatba egy számukra halmozottan hátrányos (értsd: keresztény és klasszikus zenét kedvelő) nyolcadikos lányt, hogy tanítsa őket. A tökéletesen komponált jelenetek azonnal visszarepítenek saját kamaszkorunk világába, hiszen Moodysson a legalapvetőbb, a legintenzívebb emlékeinkre épít: a kirekesztettségre, az idősebbek meg nem értésére, és a gyerekes csapongásra.
16. A hasonmás (The Double)
Hiába Dosztojevszkij novellája alapján készült A hasonmás, nincs olyan ember, akinek ne Kafka és Orwell – vagy ha már film, Terry Gilliam – neve ugrana be erről a sejtelmes, őrült, fekete komédiáról. Már ez a sok párhuzam is jelzi, hogy túl eredeti azért nem lehet a koncepció, de ez a film pont azt támasztja alá, hogy nem is kell feltétlenül eredeti sztorihoz nyúlni, ha szinte tökéletes filmélményt tudnak kreálni belőle.
Simon (Jesse Eisenberg) egy visszahúzódó, szerencsétlen hivatalnok (vagy ahogy az irodalomórán tanították: kisember), munkatársai, anyja és a szívének kedves nő mind semmibe veszik, de nem tesz ellene semmit, mert hát mit tehetne. És ekkor megjelenik James (igen, Jesse Eisenberg), aki kívülről pont ugyanolyan, belülről viszont pont az ellentettje: magabiztos és tekintélyt parancsoló. Az meg már végképp nem tetszik Simonnak, hogy arra a bizonyos lányra (Mia Wasikowska) is szemet vet a hasonmása.
15. A nimfomániás I-II. (Nymphomaniac)
Nehéz kérdés, hogy vajon évek múltán A nimfomániást övező betiltásokra, a felvezető kampányra, az egész jól megkomponált körítésre vagy magára a filmre fogunk jobban emlékezni. Már az is elég fura, hogy A nimfomániás címszó alatt nehéz behatárolni, hogy melyik filmről is kell ítéletet mondani. A mozikban futó első és második részről, vagy a rendező saját verziójáról, esetleg mindkettőről, mint egy kis filmuniverzumról?
Egy dolog biztos, A nimfomániásnak a kifejezetten könnyed és szórakoztató első rész miatt van helye ezen a húszas listán. A botrányfilmként beharangozott művön, a főhős Joe gyerek- és fiatalkori kalandjain olyan jóízűt nevetett a magyar közönség, hogy azért még külön dicséretet is kapott magától a rendezőtől. A második rész aztán már némileg az ígért polgárpukkasztást hozta, igaz, azt sem úgy, ahogyan sokan várták. „A nimfomániás második része már közel sem szól annyira a nagytotálban vett nemi szervekről, mintsem a mindenkori ember újabb kritikájáról: a legfinomabb ponyvába csomagolva” írtuk kritikánkban. A nimfomániás tehát egészen más okokból lett fontos film 2014-ben. Trier már megint a markába röhöghet, mert botrány helyett jóval hosszabb ideig a fejekben motoszkáló sötét gondolatot szabadított a világra.
(Hosszabb kritikánk az első és második részről)
14. Éjjeli féreg (Nightcrawler)
Az év egyik legfurcsább hangulatú filmjéről van szó, amikor az Éjjeli féregről beszélünk, ugyanis ha valaki azt mondja rá, hogy ez egy szatirikus komédia, egy másik pedig, hogy egy horrorelemekkel dolgozó pszichothriller, akkor lényegében mindkettejüknek igaza van. Az állandóan a neten lógó, egyedül élő Lou Bloom munkát keres, és bármennyire is a kisujjából rázza ki az olyan szövegeket, hogy „keményen dolgozom, kitartó és céltudatos személyiséggel rendelkezem”, papír nélkül sehova nem veszik fel. Aztán rátalál álmai szakmájára: egy rendőrségi frekvenciára hangolt rádió és egy videokamera segítségével elsőként kell kiérni egy baleset helyszínére, majd az anyagot eladni a reggeli hírekbe. Minél nagyobb a sztori, annál nagyobb a pénz és a dicsőség.
Egy idő után pedig már csak a moralitás szab határt annak, hogy miből lehet sztorit csinálni. Jake Gyllenhaal halál nyugodt, mégis félelmetes figurája és az elsőfilmes Dan Gilroy merész forgatókönyve és rendezése a napsütötte Kalifornia mögött húzódó éjszakai világba kalauzolja a nézőt, ahol az amerikai álom mindenről szól, csak nem a tisztességről.
13. Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten)
Nem múlhat el az év egy hamisítatlan, skandináv fekete komédia nélkül. Szerencsére idén Az eltűnés sorrendjében miatt nem maradtak északi csemege nélkül a műfaj kedvelői. A skandináv filmgyártás régóta csak bizonyos minőséget elérő alkotásokkal jelentkezik, de még ebből a választékból is kiemelkednek a semmit és senkit sem tisztelő, politikailag teljesen inkorrekt filmek – mint amilyen Az eltűnés... is.
Mert ebben a komédiában csak úgy záporozik az albánozás, szerbezés meg úgy en bloc a kelet-európaizás, de mi mást is várnánk egy a norvég alvilágban játszódó filmtől. Egyáltalán nem túlzás a filmet az európai Fargóként emlegetni, mert ebben a történetben is a gengszterek a legszánalmasabb figurák, akiknél a saját hamis és álszent értékrendjükbe ragadt hétköznapi emberek sem jobbak. Ebben az eleve groteszk közegben "tesz rendet" hősünk, Nils, aki fia gyanút ébresztő halála miatt válik könyörtelen igazságosztóvá. Nils, „a rendes bevándorló”, „az év polgára”, az egyszerű hókotrómunkás tipikus ezredforduló utáni hős: egy becsületes senki, akinél egyszer csak betelik a pohár, és elindul, hogy saját maga szolgáltasson igazságot. Isten irgalmazzon annak, aki hókotró teherautójának útjába áll.
12. Eszeveszett mesék (Relatos salvajes)
Még decemberben futott be a film, amit nagy kár, hogy nem magyarok csináltak meg. A hat különálló epizódból álló szkeccsfilmet egyetlen dolog köti össze: mindegyik történet főszereplője adott pillanatban teljesen elveszti a fejét, és attól a pillanattól kezdve az események abszurdabbnál abszurdabb fordulatokat vesznek.
Az egyszerű, ám végtelenül szórakoztató alapötlet azonban mit sem érne, ha Damián Szifron rendező nem kellő élvezettel vezetné a végkifejletig őrült történeteit. Úgy tűnik, az argentin rendező jól ismeri az emberi lélek rejtettebb bugyrait és egyben remek történetmesélő is: egyrészt olyan perspektívából láttatja az emberi fajt, mintha csak egy természetfilmet néznénk, másrészt hagy időt a felvezetésre, így aztán még nagyobbat ütnek az egyre vadabb fordulatok. Az Eszeveszett mesék bátor, egyedi humorú munka, remek színészekkel, és persze a képekből áradó hamisítatlan dél-amerikai életkedvvel. Habitusunktól függ, hogy jóízűen nevetünk vagy szörnyülködve hüledezünk ezeken a meséken.
11. Utóélet
Kicsit vicces, hogy ez az ízig-vérig szerzői film a hazai mezőnyben már-már közönségfilmnek számít, ami egyáltalán nem lenne baj, ha az átlagnéző ne várna tőle valami egészen mást egy félrecélzott marketing miatt. Zomborácz Virág első mozija egy szorongó fiúról szól, akit nemrég elhunyt édesapja a halála után is kísért, mármint rendesen, szellemként.
Ezt az abszurd alaphelyzetet formálja egyfajta küldetéssé a rendező, olyan kalandos útra küldve ezzel főszereplőjét, ami alatt rengeteg érdekes emberrel találkozik és még annál is több humoros helyzetbe kerül. Az ismerős, néhol mégis varázslatos látványvilág mellett – amelyek részben Pohárnok Gergely operatőrnek köszönhetők –, végre van egy olyan rendezőnk, aki a zeneválasztásra is eszközként tekint, és meg is van az eredménye – az irreális helyeken felbukkanó megaslágerek alkalmazása az Utóélet egyik legüdítőbb húzása.
