1916. augusztus 21-én – immár több mint két évvel a világháború kirobbanása után – mutatták be London 34 mozijában azokat a képsorokat, amelyek a brit némafilm legnagyobb kasszasikerévé váltak, és amelyek leginkább alakították a hátországban élők háborúval kapcsolatos képzeteit. A filmet, amely hat hét alatt több mint 20 millió nézőt (olyan rétegeket is, akik addig elkerülték a kissé lenézett vásári látványosságot) vonzott a mozikba és 30 ezer font bevételt hozott két brit filmhíradós, a Gaumontot képviselő Geoffrey Malins és John McDowell, a British & Colonial Film alkalmazottja készítette a somme-i csata első napjaiban.

A hatalmas szenzációt kellően magyarázza, hogy bár a filmhíradók számára a háború kezdete óta forgattak felvételeket – maga Malins 1915 ősze óta –, ez volt az első hosszabb, 77 perces, dokumentumfilm, amely közel hozta az embereket a háborúhoz. Októberben elkészült a folytatása is – A király meglátogatja a hadseregét a nagy előretörés idején, majd 1917 januárjában már a brit tankok előretörésén ámulhattak a szigetország lakói. Hamarosan a németországi mozikba került a somme-i csata egy másik verziója, afféle propaganda-válaszként Hőseinkkel Somme-nál címen.

Mikor a brit tömegek betódultak a mozikba, a több – pár napos és egy-két hetes – ütközetek sorozatából álló csata még javában folyt Somme térségében, és még csak a végéhez közeledett, amikor a Brit Nemzetközösség országaiban forgalmazni kezdték október közepén. A mozinézők tehát nem tudták – és a háborús cenzúra körülményei közt nem is igen tudhatták, hogy amit gondosan megszerkesztve, a Háborús Filmek Tematikus Bizottsága és személyesen Lloyd George hadügyminiszter jóváhagyásával látnak, egy olyan négy és fél hónapos mészárszék kezdetéből adott ízelítőt, ahol több mint 400 ezer brit katona vesztette életét – emellett mintegy 200 ezer francia és több mint 450 ezer német katona esett el.

A film természetesen nem a brit lakosság tájékoztatását szolgálta, hanem a harci morál erősítését, illetve érezhetően azt, hogy az emberek magukénak érezzék az idegen földön folyó háborút. Mint minden háborús felvételben, frontriportban, a frontrajzolók képeiben elválaszthatatlanul keveredett benne a dokumentum és a propaganda.

A felvételek a július 1-i támadás előtti napokban és a csata első hetében készültek a helyszínen – a feliratok több esetben hangsúlyozták, az adott jelenet forgatása előtt 2 órával még heves harcok dúltak annál a lövészároknál, vagy hogy a harctérről éppen kimentett katona fél órával később belehalt sérüléseibe. Rengeteg brit katonai egység tűnt fel a filmben – területileg (és részben egyesületi, foglalkozási alapon szervezett) zászlóaljak, ezredek: lancashire-iek, manchesteriek, warwickshire-iek, londoni skótok, hegyvidékiek stb. –, mintha a készítők arra törekedtek volna, hogy az otthoniak minél gyakrabban kiáltsanak fel a mozikban: az én férjem, az én fiam is ott harcol velük. Így aztán sok a pillanatfelvétel a névsorolvasásra sorakozó, fegyvert tisztogató, eligazítást hallgató, integetve vonuló zászlóaljról.

A képsorokban számtalan csendélet-jelenet bukkant fel. Látunk kapáló francia parasztasszonyokat a fronttól néhány száz méterre, hadifoglyokkal mint vadásztrófeával, illetve az egység kabalaállatává megtett rókával pózoló brit katonákat, töltényhüvely hegyeket és lövedékeket tisztogató katonákat egy olyan ágyútöltelékkel, amelyen jól kivehető a karcolt szöveg: „üdvözlettel” (with compliment). Igaz, ez az üzenet nem jutott el az ellenfélhez, nem úgy, mint a Párizst 1914 szeptemberétől rémületben tartó német Taubékról a bombák kíséretében leszórt cédulák, amelyen a német pilóták „tiszteltették” a francia főváros lakosságát.

Ám látunk képeket a pusztulásról, halálról is – a rendezők nem keltik azt a benyomást, hogy a háború csupa parádé, vonulás, férfias móka. A kamera többször végigpásztáz a roham utáni harcmezőn, a 10-20 méteres bomba vájta krátereken, Mametz falu fő utcáján, ahol egyetlen ház sem maradt épen, több képsor készült a közeli brit elsősegélyhelyen, Minden Postnál, súlyos sebesülteket visznek a szanitécek hordágyon vagy a hátukon, és könnyebb sebesültek botorkálnak bajtársaikra támaszkodva a lövészárkokban. Látunk halottakat is – elsősorban német halottakat.

De egy olyan brit rohamról is készült felvétel, amelyben látunk két-három katonát, aki holtan esik össze. Az első világháborús propagandának a hősi halál még része volt. A lapokban rendre megjelentek névsorok, a helyi lapok kivonatokat közöltek a hivatalos veszteséglistákról, riportok készültek hadikórházakban – a hadicenzúra nem tagadta, hogy a háború áldozatokkal jár. A II. világháború idején mindez már másképp működött, sokkal inkább „óvták” a közvéleményt az efféle információktól.

A képsorok azt is dokumentálják, hogy a huszáros rohamok helyett ez a technika háborúja volt. Rengeteg löveg tűnik fel, különböző kaliberű ágyúk, howitzerek, lövészárkokban felállított mozsárágyúk. Többnek a becenevét – plum pudding, repülő disznó, nagymama – is megismerjük. A civilek is felmérhették, mekkora apparátus kell egy óriási ágyú működtetéséhez – csak a lövedéket négyen tuszkolták bele –, és mekkora pusztítást tud az véghezvinni. Emellett feltűnnek teherautók, lánctalpas járművek, és láthatók a lőszerhalmok, amelyek az angol hadianyaggyárak futószalagjairól gördültek le.

Franciaország ezen északi és Belgium déli vidékén ma is annyi a világháborús bomba, hogy a földművelés közben talált lőszerekhez fő szabályként nem is hívják ki a tűzszerészeket, hanem kiteszik az útszéli gyűjtőhelyekre, ahonnan napi rendszerességgel begyűjtik azokat. Belgiumban pedig ma is üzemel egy gyár, amely a vegyi töltetű lövedékek megsemmisítésére specializálódott – a világháborúban 66 millió ilyen lövedéket használtak fel.

Ugyanakkor a Somme-i csatáról készített felvételekből csak épp az nem derült ki a brit nézők számára, hogy a milliós emberáldozattal járó öldöklés végére az antant haderő mindössze 5 kilométert nyomult előre, a francia-brit haditerv pedig teljesen kudarcot vallott. A film ott ér véget, hogy a győztes csata után a brit csapatok újabb babérokra törnek, a német hadifoglyok pedig lógó orral vonatra szállnak London felé.

Ám éppen a brit egységeknek nem sikerült júliusban a vezérkari elgondolásokat megvalósítani. A sikerhez ugyanis a tüzérség és a gyalogság precízen összehangolt támadására lett volna szükség: a brit rohamozóknak a bombázásokkal fedezékbe kényszerített német egységeket még azelőtt el kellett volna érnie, hogy azok újra elfoglalhatták volna pozícióikat. Míg a francia egységeknél ez nagyrészt működött, a britek nem tudták megvalósítani azt, hogy a tüzérség folyamatosan 200 méterrel az előrenyomuló gyalogság elé célozzon, és a bombák sem érték el azt a gyilkos és romboló hatást, mint amit vártak tőlük. A drótakadályokat például nem szedték ízekre, míg az 1914 ősze óta viszonylag eseménytelen somme-i vidéken a németeknek módja volt három gyűrűből álló védelmi vonalat ásni és bányásztechnológiával 8-10 méteres bunkereket vájni, ahol csapataik jelentős része átvészelhette a heves bombázást, így a gyalogságot már a géppuskafészkeknél várta.

Malinsék filmje a mametz-i frontszakaszt, az ún. Danzig Alley német vonal elleni támadást mutatja, ahol a brit csapatok eljutottak a német árkok első vonalába, de ez volt a ritkább. Sőt, idővel a britek kudarca miatt azok a francia egységek is kénytelenek voltak visszavonulni, amelyek bevették magukat az ellenséges sáncok mögé.

A brit kudarcban szerepe volt annak is, hogy Anglia nagyrészt önkéntesekkel vett részt a háború első felében, így csapatainak nagy része nem rendelkezett sem harci tapasztalatokkal, sem megfelelő tiszti gárdával. Ott 1914 augusztusában sem vezettek be általános hadkötelezettséget, hanem hatalmas toborzókampányba fogtak, amely az első évben nagyon is sikeresnek bizonyult.

Bevetettek minden propagandaeszközt, a harci lelkesedés felfokozásától kezdve az ellenség kegyetlenkedéseiről szóló hírek felnagyításán és kreálásán át a megszégyenítő kampányig. Utóbbit célozta a Fehér Toll Rendjének megalapítása, amelynek női aktivistái fehér tollat – a gyávaság jelképét – tűzték ki a civil ruhás férfiakra. Ez a kampány olyan sikeres lett, hogy az állami alkalmazottakat és a frontszolgálat után leszerelt katonákat speciális jelvénnyel kellett ellátni, hogy őket ne zaklassák a harcias hölgyek.

A pacifista szocialista Fenner Brockway viszont annyi tollat gyűjtött össze, hogy azzal dicsekedett, legyezőt készített belőlük. Az 1916 augusztusában bemutatott film azonban már nem a toborzást szolgálta – bár sok boldogan integető katonát látni. Addigra ugyanis már bevezették az általános hadkötelezettséget Nagy-Britanniában is.

A mai angolszász történetírás mindezek ellenére – hosszú távon – jelentős fordulópontnak tekinti a somme-i csatát. Elsősorban azért, mert a somme-i és verduni vérszivattyúk német oldalon több mint egymilliós, már nem pótolható vérveszteséget okoztak.