Gyávaság, parancsmegtagadás, dezertálás miatt több ezer katonát végzett ki a saját hadserege az I. világháborúban. A franciák egy ízben megtizedelték saját soraikat, de a Monarchia katonáinál alkalmazták leginkább ezt a kegyetlen fegyelmezési módot. Az Anno Filmklub legutóbb Kubrick A dicsőség ösvényei című filmjét vetítette.
Gertrude Farr 1916 novemberében azzal a céllal kereste fel a kensingtoni postahivatalt, hogy első alkalommal felvegye katonaözvegyi nyugdíját, ám ott azzal fogadták, „gyávák özvegyeinek nem adunk nyugdíjat”. A kétgyermekes anya így tudta meg, hogy férje, a 25 éves Henry Farr az előző hónapban nem csatában esett el, ahogy a hivatalos értesítés szólt, hanem egy kivégzőosztag golyóitól rogyott össze holtan. Farr egyike volt annak a 306 brit (köztük 25 kanadai, 22 ír és 5 új-zélandi) katonának, akit dezertálásért, parancsmegtagadásért vagy az ellenséggel szembeni harcban mutatott gyávaságért ítéltek halálra és végeztek ki az I. világháborúban.
Nagy-Britannia ezzel nem volt egyedül: Franciaországban gyávaság, illetve parancsmegtagadás vádjával több mint hatszáz katonát végeztek ki – 612 főt a katonai bíróság ítéletével, 27-et szabályos tárgyalás nélkül. Az első kivégzést már 1914. szeptember 1-jén végrehajtották Frédéric Henri Wolffon, egy zászlóalj parancsnokán, aki „megfutamodásra bíztatta” embereit.
A korábban bátorságáért kitüntetett indokínai veteránt, „Annam sárkányát” 1914-ben 124, 1915-ben 237, 1916-ban 110, 1917-ben 74, 1918-ban 12 társa követte. Ezzel szemben Németországban, ahol az antant oldalhoz képest tömeges volt a dezertálás, akár 150 ezer katona is a szomszédos semleges országokban – Hollandiában, Dániában és Svájcban – kereshetett menedéket, összesen másfél tucat elfogott katonát végeztek ki.
Ausztrália – szemben a Brit Nemzetközösség többi tagjával – nem járult hozzá 129 dezertálásban, illetve parancsmegtagadásban vétkesnek talált katonája kivégzéséhez, ahogy az Egyesült Államokban sem hajtották végre a 24 halálos ítéletet. A soknemzetiségű Monarchiában ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet, bár pontos adatok nincsenek, a becslések alapján a franciánál legalább egy nagyságrenddel több katonát ítéltek halálra, és a fronton szolgáló tisztek olyan bevett módon nyúltak ehhez a végletes fegyelmező eszközhöz, hogy 1917 első felében elő kellett írni, hogy a halálos ítéleteket fel kell terjeszteni Bécsbe jóváhagyásra.
Anno Filmklub |
A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „1914 – 1918” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháborút feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A negyedik vetítésen Nardai Dorina volt a filmklub vendége, aki Stanley Kubrick A dicsőség ösvényei című amerikai filmjét követően beszélt az alkotásról. |
A számok azt mutatják, elsősorban antant oldalon annak a francia hadseregnek a vezetése érezte úgy, hogy a harctéri fegyelem megőrzése, illetve megszilárdítása érdekében nem szabad kímélni saját katonáinak az életét sem, amelyben Stanley Kubrick A dicsőség ösvényei című filmje is játszódik.
A film alapja, Humphrey Cobb amerikai író 1935-ös regénye volt, amely címét a kiadó által kiírt pályázaton nyerte el – és így kapta 18. századi brit költő, Thomas Gray egy temetői elégiájának utolsó sorát: „A dicsőség ösvényei a sírba vezetnek”. Cobb – ellentétben Kubrickkal, aki bár több háborús filmet is rendezett, sosem harcolt fronton – kanadai önkéntesként, mindössze 17 évesen részt vett az I. világháborúban. Ott hallhatott egy esetről, ami az északkelet-franciaországi fronton történt, Souainnál 1915 márciusában. Négy francia tizedest – Théophile Maupas-t, Louis Lefoulont, Lucien Lechat-ot és Louis Girard-t – végeztek ki parancsmegtagadásért, akiket végül egy évvel a regény megjelenése előtt, 1934-ben rehabilitáltak.
Kubrick három katonát (köztük két közlegényt) ábrázolt, akiket századuk jelölt ki – hol a parancsnokuk döntésével, hol sorshúzással –, de az alaphelyzet azonos. A század egésze egy értelmetlenül elrendelt roham során a lövészárokban maradt, és nem rohant bele az ellenséges gépfegyvertűzbe, az árkuk előtt robbanó bombák szétfröccsenő repeszeibe egy sok áldozattal járó első kísérlet után, mire a hadműveletért felelős tiszt a francia tüzérséget arra utasította, hogy saját állásaikat lőjék.
A tényleges tárgyaláson a 4 tizedes mellett 18 közlegényt is hadbíróság elé állítottak, de a francia hadseregben 1914 decemberében egy szó szerinti tizedelésre is sor került. Az Észak-Afrikából a németek megállítására Franciaországba vezényelt algériai és tunéziai lakosokból álló hadsereg egyik százada tagadott meg egy támadási parancsot, amit a hadvezetés azzal torolt meg, hogy minden tízedik katonát kivégeztetett.
Kubrick előszeretettel filmesített meg háborús helyzeteket – olyan szituációnak tartotta, amely hatalmas erővel hozza felszínre az emberi jellem valódi vonásait. Így nyilatkozott erről: „A katona azért érdekfeszítő, mert esetében a körülmények egyfajta túlfűtött intenzitással bírnak. A háború a rémségeivel együtt színtiszta dráma, valószínűleg azért, mert egyike annak a néhány helyzetnek, amelyben az emberek még kiállnak és szót emelnek amellett, amit az elveiknek vélnek. A bűnözőnek és a katonának megvan az az erénye, hogy valamiért, vagy valami ellen van egy olyan világban, amelyben a legtöbb ember megtanulta elfogadni a jellegtelen szürkeséget, és irreális pózok sorát ölti fel azért, hogy »normálisnak« vagy »átlagosnak« tekintsék. Nem könnyű eldönteni, melyik fél tagja a nagyobb bűnszövetkezetnek – a bűnöző, a katona, vagy mi magunk.”
A rendezőt elsősorban a háború erkölcsön kívüli erkölcse, a megtorlás és a félelem kérdései foglalkoztatták. A film második része a hadbírósági tárgyalást, és a kivégzettek utolsó óráit mutatja be. Alapvetően hűen adja vissza a gyakran csak negyedórás, húsz perces tárgyalások hangulatát, ahol a védelem nem kapott lehetőséget érvei kifejtésére, gyakran lényeges mentő körülményeket nem vettek figyelembe, az ügyész mindössze néhány kérdést tett fel, és elég volt bizonyítania, hogy a vádlott nem volt a helyén, vagy nem rontott az ellenségre reménytelen helyzetben. A halálos ítélethez egy-egy ilyen esetben az is elég lehetett, ha a frontszakaszon szolgáló tisztek úgy ítélték, csapataik harci morálját helyre kell billenteni.
A hadbíróságot rendszerint nem érdekelte, hogy az illető katona az állandó bombarobbanásoktól, puskaropogástól, bezártságtól harctéri sokkban szenved vagy más traumatikus állapotban van. Henry Farrt például hiába kezelték többször is azért, mert egy fülsérülése nyomán minden zajt elviselhetetlenül fájdalmasnak érzett, hiába jelentkezett az utolsó bevetése előtt is az elsősegélyhelyen, hiába jelezte elöljáróinak, hogy képtelen harcolni. Egy másik brit katona esetében nem fogadták el mentő körülményként, hogy a bevetés során a rohamozó legjobb barátja agyveleje az ő arcán loccsant szét, így sokkos állapotba került. A legabszurdabb talán annak a francia katonának a tragédiája, akit 1915-ben végeztek ki parancsmegtagadásért. A katona ugyanis megtagadta, hogy egy halott bajtársa vérrel átitatott, szakadt egyenruháját öltse magára a saját teljesen nedves lerongyolódott ruhája helyett.
Az ítélet gyakran ráégett az érintettek családjára is. Mint a souain-i eset mutatja, volt, hogy már a nagy háború utáni évtizedekben megtörtént egyes katonák rehabilitációja, de az általános rehabilitációra Angliában 2006-ig kellett várni, míg ilyen törvényt Franciaországban 2014-ig nem fogadtak el.
Mikor a 2006-os brit véderőtörvénybe beillesztették az I. világháborúban dezertálásért, gyávaságért és parancsmegtagadásért kivégzett brit katonákat érintő kegyelmi passzust, már öt éve állt a közép-angliai Lichfield határában elterülő Nemzeti Emlékezés Arborétumában egy szobor, az ún. Shot at Dawn Memorial (Hajnalban Agyonlőttek Emlékműve), amely a kivégzetteknek állított emléket. A hófehér szobrot, egy bekötött szemű, oszlophoz szíjazott kezű fiút Herbert Burden közkatonáról mintázták, aki a háború kezdetén – több száz társához hasonlóan – hazudott a korát illetően, hogy felvegyék a seregbe és lelkesen indult a kontinensre, ahol nem bírta a nyomást és egy nap elhagyta szolgálati helyét. Burden 17 évet élt.
A somme-i csata |
A következő vetítés alkalmával – 2014. november 26-én –A somme-i csata című 1916-ban bemutatott angol dokumentumfilmet tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projekt keretében. |