hvg.hu: Ön most Graz írója. Mit jelent ez pontosan?

G. L.: Minden évben megválasztják a város íróját, aki kap egy lakást a Slossbergen és egy kis havi apanázst. Középkori hagyomány, a rendszerváltás után frissítették fel, de persze teljesen más ma a funkciója, mint régen. Bárki pályázhat, az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy a zsűri leginkább kelet-európai írókat támogat.

hvg.hu: Milyen erős volt a verseny? Hány pályázó közül lett ön a befutó?

G. L.: Ha jól tudom, hetvenvalahányból. Nem tudom, mik a döntési szempontok. Közrejátszhatott, hogy a német nyelvű könyveim legtöbbje a grazi Droschl Verlagnál jelent meg, többször jártam itt, publikáltam a helyi irodalmi lapokban, és magyar díjazott eddig egy volt csak az elmúlt húsz évben.

Túry Gergely

hvg.hu: Azt már tudja, min fog dolgozni ez alatt az év alatt?

G.L.: Nincs semmilyen elvárás, folytatom, amit otthon elkezdtem, írom a Lemur–sorozat következő részét. Meg persze vannak mellette kisebb munkák, felkésések, interjúk stb. Nyilván lesznek majd olyan helyzetek, hogy csatlakozhatok grazi projektekhez, válaszolok itteni felkérésekre, látok, hallok, tapasztalok olyan dolgokat, történeteket, amiket érdemes megírni. De év végéig valószínűleg az új Lemur-könyv befejezése lesz fókuszban.

hvg.hu: Elismert íróként hogyan érinti a magyar kulturkampf? Mik azok a radikális változások, amiket ez az éra behozott az irodalomba?

G.L.: Az elmúlt tíz évben az ország két- vagy háromfelé szakadt és ezzel együtt a politika mindent átitat és elborít. Sok mindenről emiatt nem lehet értelmesen beszélni. Minden megszólalás ebbe a politikai erőtérbe kerül. Elég ijesztő. És nevetséges is. Ha az ember egy választáson az Olsen bandája és az Ocean’s Twelve között választhat, akkor csak néz, mint a moziban. Az irodalom is polarizált, a két nagy írószervezet nagyjából leképezi, ami a politikában történik. Miközben az írók személyenként nem gyűlölik egymást, ebben biztos vagyok. Nem tudom, hogy lehet ezen változtatni. Miközben az is látszik, hogy a politika különösebben nem törődik a kultúrával. Nem érdekli. A kultúra nem hoz szavazatokat. A politikusoknak nincs mondanivalója a művészetről és a kultúráról. Támogatás, együtt gondolkodás helyett megint kultúrpolitika van, ha jól érzékelem. Emlékeztet a régi időkre, ugyanakkor érezhetően az egész forrongásban van, egy folyamat közepén, amiről nem lehet megmondani, milyen irányba fejlődik.

hvg.hu: Jól érzem az elmondottakból, hogy ön mindebben megpróbál valahol középen állni?

G. L.: Nem, én kábé ultraliberális vagyok, tehát szokás szerint valahol a peremen, de próbálok elfogulatlanul nézni azokra, akik máshogyan gondolkodnak. És nem szeretek félni, nem szeretek rémeket látni. Azt gondolom, nem annyira durva a helyzet, hogy elmenjek az országból. De megértem azokat is, akik így éreznek. Az elmúlt 25 évben is voltak kemény periódusok, de mindig kiforogta magát a helyzet, és nem a legrosszabb forgatókönyv következett be.

hvg.hu: Miben különbözött legmarkánsabban a rendszerváltás előtti és utáni szellemi élet?

G. L.: A Kádár-rendszerben bizonyos dolgokról nem lehetett beszélni, publikálni. Nem lehetett ötvenhatról beszélni, nem lehetett a szocializmust megkérdőjelezni, és még volt néhány ilyen tabutéma. Ezen túl viszont ma – már talán meglepően – szabad volt a kultúra és a művészet világának egy szelete. Mivel mást nem nagyon lehetett csinálni, az emberek olvastak, színházba, moziba jártak. Elmentél a munkahelyedre, dolgoztál, szabadidődben kultúrával foglalkoztál, ha ahhoz volt kedved. Meglepő könyvek jelentek meg, mondjuk Kierkegaard és Szolzsenyicin. Jó filmeket is játszottak. Magyar filmeket. Aczél György úgy vélte, a művészet nem tud társadalmi méretekben lázító erővé válni. A Szovjetunióban Dosztojevszkij tilos volt, nálunk minden művét lehetett olvasni. Az irodalomtörténet nagyjából teljes spektruma hozzáférhető volt. Nagy példányszámokban jelentek meg a könyvek és rengetegen és sokat olvastak. Ugyanakkor diktatúra volt. A tabutémákról szóló beszédet és bizonyos viselkedésformákat büntettek. Nem utazhattunk. Mindenki tudta, hogy ez übergáz, hogy hazugság az egész, süket duma a szocializmus építése meg a rothadó kapitalizmus. Úgy kellett magunkra néznünk, mint akik elfogadják ezeket az abszurd feltételeket, és ez megalázó volt.

hvg.hu: Számomra gyerekként a nyolcvanas években – holott nem egy humán értelmiségi családból származom – alap volt, hogy mondjuk a Szép Versek vagy a Lyra Mundi sorozat, vagy a Weöres–életműkiadás ott van otthon a polcon. Hogyan élte meg, hogy a rendszerváltás után az irodalom gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét?

G. L.: Ezt pontosan előre nem lehetett látni. A rendszerváltást az írók is felszabadulásként élték meg. Az előbb említett béklyók alóli felszabadulásként. Nem kellett olyan döntéseket hozni, hogy benyalsz a hatalomnak vagy ellenzéki vagy, arról írhattál, amiről akartál, és úgy, ahogy akartál. Ez a bizonyos teher – ami egyébként nem új a magyar irodalomban, mármint hogy az írónak politikailag is definiálnia kell magát, kötelező módon kell foglalkoznia társadalmi kérdésekkel – megszűnt. Viszont az olvasók nagy része is megszűnt, már nem csak az irodalomból lehetett tájékozódni. A kultúra devalválódott. Lehet, hogy ezt íróként nem volt kellemes végigélni, de az sem volt természetes, hogy azért olvasnak az emberek, mert be vannak zárva egy országba, ahol csak a könyvtár van nyitva. Nem gondoltam akkor se, hogy nosztalgiát kéne éreznünk a mesterségesen felduzzasztott több százezres példányszámok iránt.

Túry Gergely

A kortárs irodalom pedig külön nehéz ügy. Az emberek szívesebben olvasnak bevált régi szerzőket vagy befutott, külföldi kortárs szerzőket. A kortárs irodalom egy része soha nem befutott és nem trendi. Főleg az, amelyik kínos kérdéseket tesz fel. Ma is vannak olvasók, nem annyi nyílván, mint akkor. De van közönség, intézményrendszer, folyóiratok, kiadók. Nem számíthatunk százezres példányszámokra, de ez engem nem is érdekelt soha különösebben, igaz, a veszély sem fenyegetett. Azt hiszem, nem tudok külső megfelelési szempontoknak megfelelni. Én csak ezt tudom csinálni. Csak egyfajta olvasó érdekel, vele tudok párbeszédet kezdeni.

hvg.hu: Milyen volt a nyolcvanas években pályakezdő írónak lenni?

G. L.: Reménytelen. Voltak a nagy öregek, az újholdasok, Ottlik, Mándy, Weöres, meg Déry, Illyés Gyula, Németh László. Megközelíthetetlen nagyságok. Több szempontból is irreális elképzelés volt, hogy író lehetek, és sokáig nem is hittem el. Csináltam, jobb híján, átmeneti megoldásként, magamnak. Az áttörés akkor következett be, mikor közvetlenebb forrásra tudtam támaszkodni, fiatalabb kortárs írókat ismertem meg. Petrit egy főiskolai tanárom ajánlotta. A nevét sem hallottam korábban. Később Esterházy, Nádas, a saját generációm kezdő írói. Ezek már személyes ismeretségek voltak. Kiderült, hogy sokan olyan nyelvet és gondolkodásmódot hoznak, ami közel áll hozzám. Úgy tűnt, hogy nagyon mást csinálunk, mint Németh László vagy Illyés Gyula. Ez volt a mi nyelvünk, a mi forradalmunk.

hvg.hu: Ezek szerint egyetemista korában kezdett el írni.

G. L.: Kamasz koromban, gimnazista koromban is írtam, mint sokan az ismerőseim közül. Verseket publikáltam a főiskolai lapban. Később megismerkedtem a Jelenlét-körrel, Kukorelly, Márton, Földényi, sokat tanultam tőlük. Inspiratív volt, nem csak írtunk magunknak, egymásnak, de lapot szerkesztettünk, felolvasásokon vettünk részt. Fölvettek a József Attila Körbe, az is egy fontos dolog volt. A szervezet régebben az Írószövetség ifjúsági szervezeteként működött, de mikor én odakerültem, már bizonyos önállóságra tett szert. Elnökségi tag is voltam egy ideig. Minden megbeszélésünkön ott ült egy minisztériumi ember, bevallottan azért, hogy jelentést írjon az elhangzottakról. Próbált haverkodni, be kellett vele rúgni. Bizarr idők. A JAK mellett egy informális társaság, az Örley Kör fogta össze a különböző írói csoportosulásokat. Az Astoriában találkoztunk hetente egyszer, irodalomról, közéletről, politikáról beszélgettünk. Ez utóbbi persze egyre érdekesebbé vált a nyolcvanas évek második felében.

hvg.hu: Önt figyelték egyébként annó?

G. L.: Kikértem az aktámat, volt benne négy-öt jelentés. Gyanúsan kevés, mert már a hetvenes évek végétől ismertem a demokratikus ellenzékből jó pár embert, jártam fel a szamizdatbutikba a Galamb utcába, sőt Németh Gáborékkal mi is adtunk ki szamizdat újságot, bemondták a nevünket a Szabad Európa rádióban stb. Szerintem lehetett több jelentés is, be kellett volna adnom valami újabb kutatási kérelmet, hogy keressék őket, de nem volt kedvem ezzel foglalkozni.

hvg.hu: Lát hasonlóságokat  a mostani hatalmi berendezkedés és a Kádár-éra között?

G. L.: Az erős központosítási törekvés mindenképp ismerős, de azért ez más szituáció. Egyelőre még lehet dumálni itt-ott és lehet utazni. Akkor tiszta helyzet volt, mindenki tudta, ki az "ellenség", és a kulturális szcéna szereplői közt erős volt a szolidaritás. Az értelmiség közösen gondolkodott a hatalom ellen. Közös stratégiákat alakítottak ki. Ez ma nincs. Komplikáltabb a helyzet, az értelmiség különböző érdekviszonyok mentén megosztott, nehezen elképzelhető egységes fellépés. Alkotói szempontból annyiban hasonló a szitu, hogy a politika megint beszüremkedett oda, ahová nem kéne. A független értelmiségi fogalma ma megint elég nehezen értelmezhető. Megképződtek a szekértáborok, nem ajánlatos középen kóricálni a senki földjén. Kultúrharc, miközben a hatalmat nem érdekli a kultúra. Publikálni lehet, a szűkülő lehetőségek között is, megélni mondjuk ezekből nemigen.

Túry Gergely

hvg.hu: Akkor miből él, amikor épp nem egy város írója?

G. L.: Azt én is szeretném tudni. Sok mindent csinálok, több lábon állok, és mikor szorult a hurok, szerencsém volt, kaptam egy nagyobb munkát vagy ösztöndíjat, amivel sikerült átvészelnem a nehéz periódusokat. Írok újságoknak, dolgozom színházaknak, írtam forgatókönyveket, Bartis Attila Nyugalom című regényéből készült adaptáció volt a legutóbbi. A feleségem az írás mellett műfordít, ami nehéz meló, de ha van munka, akkor folyamatosan van. Minden év úgy kezdődik, hogy nem tudjuk, mi lesz, aztán alakul valahogy. Valamelyikünk kap egy jobb melót és megtámogatja a költségvetést. Ezt csinálom harminc éve, meg lehet szokni. Volt egy hosszú idő, amikor tb-t sem fizettem. Nyugdíjat egyáltalán nem. Írni akartam, nem akartam elmenni dolgozni. Féltem, hogy nem tudok odafigyelni az írásra.

Húszévesen dolgoztam könyvesbolti eladóként meg raktárban, aztán egy nap bementem az ötödik kerületi tanácshoz, és egy aranyos néninek mondtam, hogy szellemi szabadfoglalkozású vagyok, mert megjelent két versem. Beírta a személyimbe, lepecsételte. Sokáig ez védett meg a rendőrökkel szemben, a közveszélyes munkakerülés még büntetőjogi kategória volt.

hvg.hu: Ön elég erősen benne volt a nyolcvanas évek undergroundjában, regényeiben is sok helyen említésre kerülnek a különféle tudatmódosító szerek. Hogyan nézett ki a szocialista ellenkultúrának ez a szeglete?

G. L.: A fiatalok a hetvenes években piáltak és ragasztóztak. Értelmiségi gyerekek is. Az elit gimnáziumokban is kvázi a szipu volt a trendi kábszer. A nyolcvanas évek elején ez kiegészült a pia-gyógyszer kombókkal, majd bejött a fű, először persze vadkender formájában, LSD-bélyegek érkeztek a Magyar Posta bélyegei alatt Berlinből. Fölfedezték a gyerekek a mákföldeket. Volt az egésznek egy ilyen kutató, felfedező, tudományos, alkímikus vetülete a rock and roll-éthosz mellett. A módszerek, technikák szájról szájra terjedtek. Hogyan kell egy kendertövet felnevelni, hogy kell egy mákfejet megmetszeni, mákteát készíteni stb. Persze én csak érintőlegesen ismertem ezt a szubkultúrát, de volt egy bájos, naiv, vicces kisugárzása, és voltak benne nagyon eredeti figurák.

hvg.hu: Volt ennek egy spirituális dimenziója? A transzcendensnek egy olyan keresése, mint mondjuk amerikában a hatvanas években?

G. L: Sokaknál biztosan. Tudattágítás. Kapcsolatfelvétel a szellemi dimenziókkal. A spiritualitás, okkultizmus abszolút divat volt, voltak ilyesmikről nagy sikerű előadások, az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja: évtizedeken át a hivatalosan el nem fogadott művészetek bemutatkozásának a helyszíne  – a szerk.) például. Talán még a hatvanas évekből is maradt ez a hippi mentalitás. Ismerd meg önmagad. Mélyfúrás a tudattalanba. Timothy Leary, Castaneda, Burroughs – ezek például ilyen szamizdat-jelleggel terjedtek. Castaneda egyik könyvét beadtam valami fordítói pályázatra, persze elhajtottak. Burroughs-t is fordítottam valamennyit. A valóság kevés, szűk, de az agyunkban ott a végtelen univerzum. Megismerni a végtelent, és benne önmagad. Szóval volt egy ilyen kvázi filozófiai vetülete. Nem voltam ebben benne mélyen, csak ismertem néhány arcot az éjszakából. Persze a legtöbben akkor is azért drogoztak, ittak, hogy az aznap estét megoldják.

Túry Gergely

hvg.hu: Talán már toposszá vált önnel kapcsolatban, hogy ön a legidősebb fiatal író. Zavarja ez a meghatározás, vagy már megszokta?

G. L.: A kommunizmusban mindenki számára kitolódott a pályakezdés, harminc–negyvenévesen mindenki pályakezdőnek számított. Nálam ez talán még tovább tartott, aminek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Ma már azért ezt nem sűrűn szoktam hallani.

hvg.hu: Mennyire van jelen személy szerint a szövegeiben? Gondolok arra, hogy mondjuk a Lemúr–kötetekben is sokszor saját nevén szerepel.

G. L.: Szeretek játszani ezzel az identitásproblémával, de alapvetően saját történeteket hozok, átgyúrom őket, és ha kell, talált, idegen vagy kitalált anyagot is beépítek.

hvg.hu: Sokat is verekedett gyerekkorában?

G. L.: Dupla évvesztes voltam, idősebb voltam a többieknél, és amennyire emlékszem, domináltam a társaságot általánosban, de ezért is meg kellett időnként harcolni. Legutoljára a gimnáziumban verekedtem egy haverommal, akkor már nagyjából felvettem ezt a nyeszlett formát. Azóta már csak olyasmi fordult elő, hogy megvertek. Ezeket nem nevezném verekedésnek.