Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy költő ne foglalkozzon politikával – Kollár-Klemencz László az irodalmi-zenei tengelyen egyensúlyozva jelentet meg új lemezt és bár szerinte a hazai kulturális élet szomorú beltenyészet, nem érzi úgy, hogy ne lehetne felülemelkedni az egyre szürkülő magyar valóságon. Mitől skizofrén a popszakma? Mennyit ér egy tüntetés? És hogyan lesz egy keserű országból otthon? Interjú.
hvg.hu: Kistehénnel a háta mögött nem könnyű kortárs irodalmi tényezőként kezelni. Mennyire szereti szeparálni ezt a két területet az életben?
Kollár-Klemencz László: Nem szeretem, de muszáj. Sajnos az emberek többsége nem tolerálja azt, ha egy adott hívószó mögé több jelentést is szeretnél társítani: megkockáztatom, hogy a többség elkönyvelt egyfajta Kistehenet, és ha ezen a képen bárki változtatni akarna, nem értenék.
Ezért is kényszermegoldás mindent külön felcímkézni. Tök mindegy, hogy ugyanaz az alkotó, ugyanazokból az érzésekből, élményekből merít, ha most azt mondanám, hogy a Kistehén a megszokott, felhevült koncertek helyett egy irodalmi esten fog fellépni, senki sem tudná hova tenni a dolgot.
hvg.hu: Elvégre a Kistehén bölcsészzenekarként él a köztudatban. Ki lehet vagy egyáltalán ki kell-e nőni egy ilyen státuszt?
K. K. L.: Ezt szomorúan veszem tudomásul, már csak azért is, mert úgy érzem, a zenekart épp a progresszió élteti: olyan kötöttségek és megfelelési kényszer nélküli állapotban születnek a dalaink, melynek köszönhetően a Kistehén mindentől független lehet.
Én legalábbis a szabadságkeresést, az öntörvényűséget progresszióként élem meg. És amennyiben ez a reneszánsz muzsika felé kanyarít, vagy miatta hosszú téli estéken nekiállok csángó dallamokat kutatni, akkor az lesz az én függetlenségem. Persze a tanyasi, kissé talán kapcaszagú magyar keretek közt, de mégis, legalább törekszem az újra.
hvg.hu: Milyen messzire sodorhat egy zenekart ez a fajta nyitottság?
K. K. L.: A Kistehénnel két évvel ezelőtt volt egy londoni kísérletünk: ránk bukkant egy producer és egy menedzser, akik szerint a kissé megalázó balkáni ízen túllendülve is lett volna fantázia a zenekarban. Az, hogy a zenénkben nincs nyoma semmiféle angol irányzatnak, szerintük tiszta, friss formációvá tett volna minket a brit piacon.
Megjelent kint egy kislemezünk, volt egy lemezbemutató, készültek klipek, rengeteg interjú, aztán egyszer csak elfogyott a pénzünk. Angliában sorállás van: sorban állnak az angolok, utánuk a svédek, majd a dánok. Egy iszonyat hosszú sor kígyózik London szélén, mi pedig azzal az összeggel, amely rendelkezésünkre állt, ennek a legvégére és ideig-óráig tudtunk csak beállni.
Én soha nem akartam csak abban az országban zenélni, tettem is kísérleteket Németországban, Angliában, Amerikában. De rá kellett jönnöm, hogy komolyabb hátszél és az anyaországból jövő támogatás híján, önerőből ezt szinte lehetetlen finanszírozni. Persze elmondhatod, hogy turnéztál Amerikában, de a részletekről már nem mesélsz olyan szívesen.
hvg.hu: Mennyire érzi otthon magát Magyarországon?
K. K. L.: Én nagyon. Itt vannak a gyökereim, így még ha sokszor nem is szeretem, értem, minek mi az oka. A tudat, hogy ismered a dolgok hátterét, hogy érted a finomutalásokat. Itt ismerek mindent. Meríteni pedig csak abból tudsz korlátlanul, aminek ismered a legapróbb rezdüléseit is.
hvg.hu: És ha valaki lobogtatná a londoni lemezszerződést?
K. K. L.: Dolgozni mindenképp kimennék. Élni meg létezni, azt nem vállalnám. Én már megszoktam ezt az országot az összes hibájával együtt, nem akarok innen elmenekülni.
hvg.hu: Mi lehet a legsúlyosabb probléma?
K. K. L.: Itt mindenki el van szigetelve a másiktól, és nem csak szubkultúrára és szubkultúrára gondolok, de ember és ember kapcsolatára is. Nincs az a fajta kollektív befogadás, mint mondjuk Berlinben: Magyarországon kizárólag lokális, bázis-jellegű nyitottság létezik. Budapest és egy-egy nagyobb vidéki város csoportosulásai próbálják egymásba kapaszkodva erősíteni, rosszabb esetben megtartani a kozmopolita világnézetüket.
Ehhez csak hozzájön, hogy Magyarországon nem csak a magasművészet, de a tömegkultúra, még a pop-rock is zárt, saját magába forduló közeget jelent. A Kispál és a Borz teremetett egy Kispál és a Borz-féle magyar pop-rockot, amire aztán együttesgeneráció épült, de ez nem egyedüli eset: van Hobo-féle magyar blues, Quimby-féle Tom Waits-es, Nick Cave-es irányvonal, és rengeteg utódzenekar, akik számára kizárólag ez a pár banda a domináns, követendő példa. Ilyen zárt rendszer sehol másutt a világon nem működik.
Ezek a zenekarok és mi a Kistehénnel sem tudunk igazán megújulni, egyszerűen azért, mert nem tudunk huzamosabb időre kiszakadni az országból. Egy-egy turné, külföldi koncert még összejön, de ahhoz, hogy Magyarországon a vezető zenekarok nemzetközi szintű előadókká léphessenek elő, ennél jóval többre van szükség.
hvg.hu: Lassan a zenefogyasztók harmadik generációja születik bele ebbe a rendszerbe.
K. K. L.: Nem kell túl messzire menni, még Horvátországban is van egy csomó rádióadó, melyeken mai nemzetközi slágerek, jó értelemben vett mai zene megy, amíg Magyarország teljesen abszurd módon a VOLT vagy a Sziget neves nemzetközi fellépői gyakorlatilag nem részei a hétköznapi kultúrának.
Ezek a zenekarok tényleg megállnak Bécsnél. Jelenleg Magyarországon nincs olyan hely, nincs olyan helyzet, nincs olyan közönség, amely lehetővé tenné, hogy a magyar popkultúra szerves részévé váljanak. A Sziget is azért is válhatott nemzetközi hírűvé, mert sok szempontból szembemegy mindazzal, amit a hazai popszakma képvisel.
hvg.hu: Tény, hogy a magyar rádióhallgatók zöme az MR2 fejadagjait fogyasztja.
K. K. L.: Bizonyos szempontból az MR2 az egyik probléma, amely indukálja ezt a helyzetet. Magyarországon a kilencvenes években még volt underground, voltak zenekarok, akiket az vitt előre, hogy csináljanak valami érdekeset, jó szöveggel, ami persze kacsintgat London felé, de azért mégis ide tartozik.
Aztán jött egy rádió, ami azt mondta a zenészeknek, én leszek az, aki majd napi huszonnégy órában nyom titeket, sőt még teljesen izgalmas, mai előadókat is fogok játszani. Ennek persze mindenki megörült, egymás után adták be a dalokat, melynek eredményeképpen a kezdeti időszakban volt is pár nagyon jó műsorokkal teletűzdelt hónapja a Petőfi Rádiónak. Csak aztán elkezdtek jobban szűrni és csak az egyre populárisabb dalokat bevenni.
A zenekarok pedig észrevették, hogy csak akkor megy nekik a szekér, ha játssza őket az MR2, márpedig akkor Petőfi Rádió-kompatibilis dalokat kell írni. Az adó így példátlan monopol helyzetbe került, egyben elvonta mindazt a közönségtől, melyet ma alternatív vagy underground zenének nevezhetünk.
Ez persze nem csak és kizárólag a Petőfi Rádió sara, ám az kétségtelen, hogy nagy szerepe van abban az adónak, hogy Magyarországon a zenekarok egyre rosszabbak, ötlettelenebbek lesznek, egyre inkább önmagukat és egymást ismétlik.
hvg.hu: Új, Erdős Virággal közösen jegyzett albummal, a Legeslegessel jelentkezik. Mennyiben fedheti egymást egy Kistehén-koncert és egy felolvasóest közönsége?
K. K. L.: Konkrétan új közönséget találtunk ki. Magyarországon nem lehet új zenét kitalálni, de közönséget, azt igen. Itthon az az attitűd, hogy úgy fordulsz afelé, ha valaki gitárt vesz a kezébe, hogy ő most biztos valami igazán szórakoztató dolgot fog csinálni, mindenki táncolni és vigyorogni fog és elfelejteni, hogy napközben keserű volt a saláta. Ez az egyoldalú igényrendszer pedig egy csomó embert zene nélkül hagy.
hvg.hu: Milyen témákkal illik ma foglalkoznia egy magyar költőnek?
K. K. L.: Parti Nagy Lajos mondta egyszer, hogy arról kell beszélni, ami a leginkább feszíti az ember, őt pedig most elsősorban a belpolitikai problémák feszítik. Nálam viszont más a helyzet. Hogy mivel kellene foglalkoznia egy mai költőnek? Azt tudom, hogy mivel nem: politikával. A kommunizmus is termékeny időszak volt a dalírásban, volt mi ellen lázadni, ez pedig egy generációnak kölcsönzött aktuális üzenetet, ám pont ennek köszönhetően Virág sorai is sokszor olyan pillanatnyi problémákra szűkülnek, melyeken persze el lehet lovagolni, de valójában elzárják az alkotót és az olvasót is a mélyebb tartalomtól, sekélyessé téve a művet. Én abban hiszek, hogy a valódi emberi problémák ezeknél jócskán állandóbbak.
hvg.hu: Szükségszerű lenne felülemelkedni a hétköznapi bajokon?
K. K. L.: Én egyszerűen nem szeretnék arról énekelni, hogy most miért van vagy miért nincs jogállam. A Virággal is volt, hogy sorokat húztunk ki, kompromisszumokat kötöttünk, melyek által teljesen máshogy lett jó az anyag. Az számomra indokolatlan aktuálpolitika lehántolásával válik egyértelművé, hogy Virág mennyire érzékenyen és progresszíven reagál a világra.
hvg.hu: Pedig semelyikőtöktől sem állt távol a nyílt politikai szerepvállalás.
K. K. L.: Én még sohasem voltam olyan helyzetben, hogy úgy érezzem, most nekem is oda kell állnom és a magam eszközeivel éreztetnem, hogy változtatni kell. Az első millás tüntetések esetében még úgy gondoltam, nekem ehhez közöm van, hiszen ez egy olyan alulról jövő kezdeményezés, amely mellé oda lehet állni, amely még tisztán az emberi jogokról, nem pedig a politikai helyezkedésről szól. Nem a Millával kapcsolatban, de tévedtem.
Akkor az voltam, aki, úgy gondolkodtam, ahogy, a Virág versei is épp úgy illeszkedtek a képbe, de most már úgy gondolom, az aktuális helyzetben nekem már ennyi energiát sem kellene fordítanom erre az egészre: az, hogy a most zajló folyamatoknak milyen kimenetele lesz, sokkal inkább függ a társadalom állapotától, ezt pedig befolyásolni legfeljebb csak a saját példámmal, a saját életemmel tudom.
