hvg.hu: Lovasi András úgy írja le önmagát, hogy idegesítő, „izgága, szemüveges csávó a szomszéd asztaltól, aki hangosan okoskodik, és mindenről van véleménye”, ezért ő biztos nem haverkodna magával. Ön miért haverkodik vele?

Lévai Balázs: Ez az előszóban leírt önkritikus hang amolyan dramaturgiai fogás a részünkről. Voltak sztorik, amik nem festettek feltétlenül pozitív képet Lovasiról, amik egy szokásos önző művész, egy beképzelt alak képét mutatták. Úgy a kötet felénél járhattunk, mikor azt javasoltam, inkább mondjuk el rögtön az elején, „te egy milyen hülye vagy”, és akkor bármi történik a könyvben, az emberek csak előrelapoznak, és látják, nem hazudtunk. Bandi belement a játékba. Ez a negatív kép persze csak a kiélezett helyzetekre vonatkozik. Valójában én egy kifejezetten szórakoztató, vicces pasit ismertem meg benne. Neki is vannak művész-hisztijei, rossz napjai, hülye döntései. Kinek nincsenek? Ez a Lovasi-jelenség szerves része. Ahogy a fésületlenség is hozzátartozik Bandihoz, ezért is hagytunk a könyvben jó néhány elkalandozós sztorit. Ő nem egy ultratudatos fickó, rengeteget improvizál, néha a saját érdekei ellen cselekszik. Ezt szerettem volna a könyvben is érzékeltetni.

hvg.hu: Hogy kerültek kapcsolatba, hogy barátkoztak össze?

L. B.: Nagyon sokáig ez egyoldalú rajongói viszony volt. Én már a legelső Kispál és a Borz-kazettát megvettem. Mikor 1990-ben Velemben szilvesztereztünk, majdnem összeverekedtem az egyik csoporttársam vőlegényével, aki állandóan kivette a magnóból a Napozz Holddalt. Helyette Bikini és más akkor menő zenekarok felvételeit tette be. A végén persze én győztem. Ő meg idézte a hallott szövegeket gúnyosan, hogy „ha-ha, az meg milyen duma, hogy nagy mozdulat, szarból legenda”. Amúgy elvette a csoporttársnőmet, de másfél év után elváltak. Ilyen rossz ízlésű csávóval nem lehet együtt élni…

Fazekas István

Mikor a 90-es évek második felétől elkezdtem tévézni, készítettem Lovasival interjúkat, de semmiféle „gyengéd szálak” nem szövődtek. 2002-ben volt a Bárka Színházban egy est, ahol Bérczes Laciék összehozták a Kispál és a Borzot Cseh Tamással. Én voltam a műsorvezető, Tamással és Andrással kellett a két koncert között beszélgetnem a színpadon. Úgy rémlik, onnantól kezdve kezdtünk barátkozni. Majd jöttek a Rátgéber Lászlóval (kosárlabdaedző, a Kiscsillag tiszteletbeli tagja – a szerk.) szövetkezett disznóvágások, amivel végleg bekerültem ebbe a pécsi baráti körbe. Az elmúlt 6-7 évben pedig rendes, fix programokká váltak ezek a disznóvágások.

hvg.hu: És hogy lett ebből könyv? Kinek az ötlete volt, hogy írni kéne egy ilyet?

L. B.: Pont egy ilyen pálinkázós, disznóvágáson fogant az az ötlet 2012 decemberében. Sikeresen támadtam Lovasi egy gyengébb pillanatában, ő rábólintott, belevágtunk.

hvg.hu: Hogy készült a kötet? Leültek borozgatni, beszélgetni, ment a diktafon, és később összerendezte a szöveget?

L. B.: Nagyjából így. Lementem Pécsre, napokat beszélgettünk, elkészült több tízórányi hanganyag. Ezt legépeltük, ebből lett egy nyers, időben összevissza ugráló, kesze-kusza sztori. Több lépcsőben szerkesztgettem a szöveget. Miközben óriási anyag gyűlt össze, rengeteg hiányra is fény derült. Akkor pótbeszélgetéseket tartottunk, aztán pót-pótbeszélgetéseket. Egy idő után éreztem, hogy egy csomó sztorira Bandi rosszul emlékszik. Ekkor külön leültem Kispál Andrással, Tóth Tibivel (a Kispál és a Borz menedzserével – a szerk.) és Lovasi szüleivel, és másokkal is beszélgetni. Amikor úgy éreztem, a kötet második felében kevés a sztori, mondtam Bandinak, hogy ássunk elő még színesítő elemeket, ne csak a lemezek története kerüljön be. A végén pedig jött a kihúzós szakasz, néhány személyes, kényes témát kihagytunk. De csak keveset, mert meglepően bevállalósnak bizonyult Bandi.

Fazekas István

hvg.hu: A Lovasival nagyjából egykorúaknak ez nem csak egy zenész, egy zenekar története, hanem az általuk is átélt társadalmi változásokra is ráismerhetnek a sorok között. Mennyire mondható ez egy generációs könyvnek?

L. B.: Amikor kiszivárgott, hogy elkezdtünk dolgozni, sok barátunk kérdezgette, hogy mennyire lesz ez generációs könyv. Mondták, hogy mindenképp legyen benne a Kádár-rendszer vége, hogy mi még megszívtuk az előfelvételis sorkatonaságot, és épp egyetemisták voltunk a rendszerváltás éveiben, így nem lehettünk például a privatizáció győztesei (hiszen volt még 3-4 évünk a diplomáig). Írás közben szép lassan szinte magától kirajzolódott ez a háttér, hiszen Bandinak és a Kispál zenekarnak is ez a kulisszája.

hvg.hu: Mennyire fogják máshogy olvasni a tini Kiscsillag-rajongók a könyvet, mint akik a Kispállal párhuzamosan öregedtek?

L. B.: Mi hogy olvastuk az Illés vagy az Omega történetét? Mint a történelmet. Lehet, hogy valaki a könyvből fogja megérteni, milyen volt egy iskolai jellemzés az egyetemi felvételihez. Lovasiról azt írta a tanára, hogy „antiszociális, alkalmatlan pedagógusnak”. Ma már azért elképzelhetetlen, hogy ilyen rosszindulatú legyen egy pedagógus, hogy így keresztbe tegyen a tanítványának. De én is úgy kaptam kettest történelemből, hogy megesketett a tanárom, hogy soha nem fogok e tárgyból felvételizni.

hvg.hu: Ahhoz képest magyar-történelem szakos tanárként végzett…

L. B.: Szerintem a volt tanárom kérése nagyobb ciki volt, mint az esküszegésem.

hvg.hu: Egy bányásznapi Apostol-koncert volt a könyv szerint Lovasi első igazi nagy zenei élménye. Hogy lett ebből Kispál és a Borz-életmű?

L. B.: Az engem is meglepett, hogy Lovasinak a „Nehéz a boldogságtól búcsút venni” című dal és társai voltak az első zenei élményei. Ehhez képest mi lett belőle... Ami pedig a bányásznapot illeti, épp az olyan részeket élveztem a legjobban a beszélgetésekben, amikor általam kevéssé ismert élethelyzetekről mesélt. Mint amilyen az egykori pécsi bányásztársadalom volt, amit ő gyerekként belülről látott. Hogy mi volt a különbség a szénbányászok és az ércbányászok csoportja között. Elkezdtem utánaolvasni a témának, s ezeket beledolgoztam a szövegbe. Hova jártak szórakozni a bányászok, a szocialista rendszer hogyan emelte ki és jutalmazta őket, cserébe azért, mert lerövidíti az életüket a káros egészségügyi hatások miatt, amiről viszont senki nem beszélt. Az is meglepett, hogy léteztek a hetvenes években pécsi hippik, akik persze csak a bányásznapon hippiskedhettek, az év többi napján bevitték volna őket.

Részlet a Lovasi – Idáig tudom a történetet c. kötetből

A bányásznap fontos nyárzáró szerepet játszott a pécsiek életében, számos helyszínen rendeztek programokat, több tízezren mászkáltak keresztül-kasul a városban. Az egyik kiemelt helyszín a Ho Si Minh Park volt, itt a vurstli, a céllövölde és az óriáskerék mellett egy színpadot is felállítottak, ahol koncerteket rendeztek egész nap. 1977-ben (nevezzük zenei eszmélésem évének) a legendás Apostol együttes lépett fel. Érdekes ellentmondás jellemezte ezt a zenekart: részben a Nehéz a boldogságtól búcsút venni típusú háziasszony-szomorító nótákat játszott, ami garantálta meghívásukat az összes bányász- és kohásznapra, részben pedig a zenészek önbecsülését szolgáló fura, szoft progresszív dzsesszrock zenét, mindezt egy kalapos, hosszú szakállú énekes, Meződi Józsi elővezetésében… A koncert kora délután kezdődött a Nagyjátszón a focipálya mellett, s meglepően kevesen álldogáltak a színpad előtt. A bányászok biztos nem akartak nehéz szívvel búcsút venni a boldogságtól, s inkább Záray Mártát és Vámosi Jánost választották a város másik végében. A szellős közönségnek köszönhetően egész közel tudtam menni a színpadhoz, és hosszasan figyeltem őket. A lakodalmas zenekarhoz hasonlóan itt is a hosszú hajú gitáros fogott meg leginkább. Továbbra is megfejthetetlen talánynak tűnt, miért nem kell folyamatosan néznie a kezét, miközben játszik. Miért csak olykor-olykor pillant oda? Közben énekelt is, ami még komplikáltabbá tette a helyzetet. Megannyi fontos kérdés. Mint egy indián nyomkereső, próbáltam minden apró részletet megfigyelni és megjegyezni. De már kicsit tovább jutottam, mint a lagziban: egyesével megnéztem a többi zenészt is, s próbáltam kiszűrni az adott hangszer hangját az összhangból. A dobbal nem volt nehéz dolgom, látványosan passzolt a hang és az ütő mozdulat, ha a gitáros vagy a billentyűs szólózott, azokat is gyorsan azonosítani tudtam, de pár perc múltán a basszus- és a ritmusgitár hangját is ki tudtam választani a kavalkádból. Lenyűgözött, ahogy a sok különböző hang harmonikus egységbe állt össze. Mintha csak a nagy egész adna értelmet a létüknek. Innentől kezdve, ha lemezt vagy Komjáthy György Csak fiataloknak című rádióműsorát hallgattam, el tudtam különíteni magamban az egyes hangszereket. Aha, ez most az orgona, mögötte dörmög a basszusgitár, ez a másik hang pedig a ritmusgitár. Már nemcsak egyben hallottam a dalt, hanem szét tudtam szedni a hangzást az elemeire, így kezdtem megérteni, miként kell felépíteni egy dalt. Elérhető közelségben éreztem egy saját dal megalkotását. Már csak gitározni kellett megtanulnom, nagy ügy.

hvg.hu: Zenei szempontból Pécsnek fura kulturális mikroklímája van, sok meghatározó zenekar indult innen. Ennek mi lehet az oka?

L. B.: Van egy fejezet, ami ezzel a zárványhelyzettel foglalkozik. Volt egy város 220 kilométerre és több 10 ezer lemezre Budapesttől. Alig jutott el oda valami. Kispálék az akkor működő – Sexepil, Európa Kiadó, Kézi Chopin stb. – alternatív zenekarokat alig ismerték, hiszen ezek elvétve mentek oda koncertezni. Lovasi szerint ez a helyzet számukra kifejezetten szerencsés volt. Kimaradtak a befelé forduló, depresszív alter vonalból, nem is tetszett nekik. A 80-as években egyébként tényleg mindenki ezt a vonalat nyomta, nem is azért, mert ez volt a divat, hanem mert ilyen volt a 80-as években élni. Kispálék ehelyett – kezdő zenészként –, sokkal korábbra nyúltak vissza, és különböző ősblues-zenéket hallgattak és játszottak. Másként definiálták magukat, lehetett egy teljesen öntörvényű fejlődésük, nem kellett megfelelni semmilyen trendnek. Később ennek a zárványhelyzetnek persze a negatív oldalát is megtapasztalták. Nem voltak értékelhető segítőtársaik, nem voltak körülöttük producerek, hangmérnökök. Ha úgy tetszik, a Kispál és a Borz története – ami a lemezeket, stúdiófelvételeket illeti legalábbis – rossz döntések sorozata. Egy album (Ágy, Asztal, Tévé) kivételével az összeset ostorozza Lovi.

Fazekas István

hvg.hu: Azt szintén rögtön az előszóban rögzíti a könyv, hogy ez egy amolyan kis magyar életrajzi könyv, amiben legfeljebb kis szex, kis drog, kis r’n’r van.

L. B.: A Kispál és a Borzra sok mindent lehetett mondani, de hogy szexikonok lettek volna a tagjai, azt nehezen. Szerintük még Zoltán Erikában is több szex volt, mint bennük. Lovasi ki is ábrándít mindenkit: ő soha nem volt egy Gene Simmons, de még egy Komár László sem. Nem ezt a vonalat erősíti, de azért vannak a könyvben természetesen csajügyek, egy rockkönyvből ez kihagyhatatlan. A drog az ő esetükben maximum a 80-90-es évek marihuánatörténeteit jelenti. Egy szarvasi koncert előtt mindenki egyszerre evett meg egy varázssütit, aminek következtében az lett a Kispál történetének egyetlen olyan műsora, amiben nem játszottak Kispál-számot. Azt nyomták másfél órán keresztül, ami eszükbe jutott. De ezek csak alkalmi vadhajtások voltak. Minden zenésznek ki kell tapasztalnia a saját kereteit: mennyit lehet innia, szívnia egy koncert előtt, koncert közben. És, míg mondjuk Keith Richard életrajzában olyan díszletek villannak fel, mint Palm Springs, London, Jamaika vagy Sydney, addig Lovasiék arról tudnak mesélni, hogy mi volt Gyükésen vagy Tóth Tibi dávodi házában. Eddig terjed a hazai r’n’r-horizont. Mondjuk egy-egy kalandos holland és olasz turné azért bekerült a könyvbe.

hvg.hu: A könyv megjelenésének van köze ahhoz, hogy épp most aktivizálja újra magát a Kispál és a Borz?

L. B.: Nincs. Én nem tudtam erről a tervről, illetve Bandi akkor mesélte el, mikor már kifundálta az egészet. A vége felé Lovasi bevallja, hogy sokan korainak tartották ezt a koncertet (egyébként én is), de ahogy máson, ezen sem agyalt sokat. Amikor elkezdtük a könyvet, még ötlet szintjén sem vetődött fel a comeback.

hvg.hu: Mit gondol a mai magyar popzenéről?

L. B.: Nincs annál bénább, mint amikor valaki a fiatalok zenéjét kezdi szapulni. 2008 környékén részt vettem egy szakmai megbeszélésen az A38 Hajón, ahol valaki elkezdte ostorozni a Petőfi Rádiót, hogy miért ilyen zenéket játszik, miközben a régebbi zenéket mindenki jobban szereti, ráadásul értékesebbek is. Szentül hitte ezt. Akkor arra gondoltam, milyen nehéz megítélni, mi is az a jó popzene. Ahogy öregszünk, törvényszerűen elkezdünk kötődni a saját generációnk zenei gyökereihez. Szóval, csak óvatosan fogalmaznék, semmiképp sem értékítélettel. Úgy tűnik számomra, hogy a rendszerváltozás utáni szövegcentrikus, minőségi magyar popzene radikálisan kezd megváltozni. Sokat vesztett jelentőségéből a szöveg, lassan másodlagos kezd lenni. Néha a Petőfit hallgatva rácsodálkozom egyes daloknak mennyire rossz a prozódiája, mennyire lapos a szövege. Miközben a zene és a hangszerelés vérprofi. De ez valószínűleg egyfajta természetes hullámzás. Ahogy Lovasiék váltottak a slágerzenékből és a depresszív busongásból a szabad költői áramlásba, most ebből lett elege a fiataloknak, ami tök természetes jelenség.

Fazekas István

hvg.hu: Miközben könyvet ír, azért továbbra is tévézik, még ha el is tűnt a közszolgálati adókról. Négy éve azt mondta, hogy át kell értékelni a közszolgálati televízió fogalmát, feladatait. Az akkoriban körvonalazódó médiatörvényről pedig diplomatikusan úgy nyilatkozott, hogy meg kell várni, amíg bejáratódik, utána érdemes csak véleményezni. Most hogy látja, működik az új rendszer?

L. B.: Politikai szempontból nem mennék bele, de szakmailag jól csinálták meg a közmédia újjászervezését. 2007-ben – amikor külsős munkatársa voltam a köztévének – írásbeli figyelmeztetésben részesített az MTV egyik vezetője, hogy engedély nélkül nyilatkoztam a Petőfi Rádiónak. Ennyire külön cégek voltak, tulajdonképp egymás riválisaiként léteztek. Ez tarthatatlan helyzet volt. Hogy a közszolgálati médiumok közös bázison álljanak és egymást erősítsék, már 15 éve meg kellett volna csinálni. Ezen belül úgy látom, egy sikertörténete van a közmédiának, s ez a Petőfi Rádió. Szerintem itt komoly és igényes munka folyik, még ha a zenei kínálat nem is fedi le teljesen az én ízlésemet. Ez az egyetlen szexi közmédia csatorna. Illetve a Dankó Rádió, amit vidéken rengetegen hallgatnak.

hvg.hu: És miért nincs például önnek most műsora? Illetve miért nincs olyan kulturális műsor, mint volt a Dob+basszus, vagy a Bestseller?

L. B.: Mostanában több szakmai megbeszélésen voltam, sok helyen felmerült, hogy miért nincs zenei televíziós műsor. Én sem értem, mi ennek az oka. De be kell vallanom, keveset nézek tévét. Korábban azt gondoltam, egy tévésnek muszáj egyfolytában tévét nézni, most már nem érzem ezt a kényszert. Hál’ istennek nagyon sok munkám van, nincs időm ezen merengeni. A Spektrum tévének készítettük a Behálózva című hálózattudományos, ismeretterjesztő sorozatot, aminek, ha minden igaz, idén ősszel jön a folytatása. Jelenleg a Sport1-nek forgatunk egy ötrészes dokumentumfilm-sorozatot neves európai foci-utánpótlásbázisokról (Ajax, Anderlecht, Porto stb.). Nemrég egy Csík zenekarról forgatandó dokumentumfilmre nyertem pénzt az MTVA pályázatán, s párhuzamosan a Tankcsapdával is dolgozom egy road-movie-n, ami jövőre jön ki. Világéletemben szabadúszóként definiáltam magam, azt csinálom, amire épp lehetőségem van. Szerencsére mostanában sok mindenre van. Most például ezt a könyvet írtam, ami nagyon sok örömet adott. Remélem, nem leszek vele egyedül.

Részlet a Lovasi - Idáig tudom a történetet c. kötetből

Nem tudom, hogy mindig Magyarországon fogok-e élni. Nem tudom elképzelni, hogy végképp elköltözzek ebből az országból, de egy kétlaki élet képe vonzónak tűnik. Ha lenne egy unokám Mallorcán vagy Dél-Amerikában, kimennék fél évekre bébiszitterkedni, de nem vagyok nagyravágyó, ki tudok egyezni egy tavaszi vagy őszi Adriával is. Nyelvtudásban viszont biztos fejlődni fogok. Húsz év múlva biztos perfektül fogok angolul beszélni. Ma konyhanyelvet tolok, de egy üveg bor után folyékonyan társalgok. A cél ugyanez bor nélkül. Nem zárom ki, hogy születik még gyerekem, és remélem, hogy lesznek unokáim is szép számmal. Hónapokra kiszállok majd a körforgásból: egy kis unokázás, egy kis horgászat, egy kis utazás, egy kis kirándulás. Apró élvezetek, nyugdíjas örömök. Ha születik még gyerekem, nyilván nyomhatom tovább ezerrel az ipart, látom pályatársaimnál, akik előrehaladott korban újra nekifutottak az apaság szerepének. Átgondolást igényel még ez a kérdés. Átlagos álmaim vannak. Kabócazúgásban fekszem a mediterrán fenyőerdő fűszeres illatában, félálomban rajongó nők SMS-eit olvasgatom. Termékeny magányban készülök az új hitre, amit az év végi Aréna-koncerten mutatok be. Becsukom a szemem a függőágyban. Rajtakaptál, nincs történet.