Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mácsai Pál két családban él, de mindig az otthoniak járnak pórul. A Nemzeti Színház igazgatása nem érdekli, az Örkény igazgatói posztjára viszont újra pályázik. A közéletben rég nem találja azt, aki arról beszélne, ami neki fontos. Alapélmény számára a magány. Miért nem filmezett többet? Milyen lesz a Terápia második évada? Mit várnak ma a magyar nézők a színháztól, és van-e értelme a központosításnak? Interjú.
hvg.hu: Majdnem fél évvel ezelőtt kerestük meg először, hogy időpontot egyeztessünk ehhez a beszélgetéshez. Most sikerült leülnünk. Mozgalmas hónapok lehetnek a háta mögött.
Mácsai Pál: Ez alatt fejeztük be a Terápia című tévésorozat második szériáját, és ami idő maradt, az a színházigazgatásé volt.
hvg.hu: Erről a második szériáról csak annyit tudunk, hogy valamivel szabadabbak a történetek az eredeti, izraeli forgatókönyvhöz képest, illetve hogy újabb páciensekre és újabb titkokra számíthatunk.
M. P.: Azt merem mondani, hogy a második évad nem lett rosszabb, mint az első. Gyakorlottabbak voltunk, ennek köszönhetően egy kicsit lebegőbb, talán finomabb anyag jött létre. A rutinnak hála, most már azt is tudtam, hogyan kell túlélni fizikailag azt, hogy fél éven át mindennap fel kell kelni hat előtt, éjfélkor lehet lefeküdni, és közben kell megtanulni nyolcszáz oldalt.
hvg.hu: A sorozatban egy pszichológust és pácienseit látjuk egy intim, terápiás helyzetben. A húsba vágó problémákkal küzdő karakterek terheit mennyire veszi át egy színész a valóságban?
M. P.: Ez egy szerep. Amikor a színész azt mondja, hogy egy szerep érzelmileg olyan nehéz, hogy rajta maradt a privát életében, nem tudja letenni, cipeli hosszan, akkor én ott orrontok valami túlzást. Egy színésznek ezt tudnia kell kezelni.
hvg.hu: Nem volt még olyan szerepe, ami kimerítette volna érzelmileg?
M. P.: Dehogynem. De ez nem úgy történik, hogy az ember a játszott alak gondjaival, terheivel él. A feladat terheivel igen, a megoldások keresésével, az azonosulás útvesztőivel igen, de ez a szakmánk természetéből fakad, amire szerintem nem illik panaszkodni. Annyi örömet szerez nekünk a színészet, hogy ezeket a kényelmetlenségeket adjuk oda neki csendben.
hvg.hu: Ön, mint aki segítő szerepben, pszichológusként van jelen a produkcióban, tanult-e ebből bármi olyat, amit a színházban is használni tud?
M. P.: Igen. Azért én kaptam meg ezt a szerepet, mert sokban hasonlít rám, még pszichológiára is jártam két évig – mégis, egyértelműen jobban tudok figyelni valakire, mint a forgatás előtt. Ez például egy nagy nyereség. Korábban keveset filmeztem, most végre megtanultam úgy ülni a kamera előtt, hogy már nem zavar. És köszönhetek ennek a munkának néhány ismeretséget, klassz emberek barátságát is.
hvg.hu: Tudatos választás volt, hogy nem filmezett sokat?
M. P.: Dehogy volt tudatos. Filmeztem volna én sokat, csak nem kellettem, nem voltam elég jó.
hvg.hu: A forgatás és a színházigazgatás szülte feszített állapotban több fronton meg kellett felelnie. Színészként, rendezőként, igazgatóként és nem utolsósorban apaként. Melyik az az identitás, amit soha nem kapcsolhat ki?
M. P.: Kicsit érzelmesen, de nem túlozva azt lehet mondani, hogy én két családban élek. A színháziban és otthon. És mindig az otthon jár pórul. Lehet persze javítani az arányokon, és sokat számít, hogy azt érzik-e otthon, hogy ők nem fontosak, vagy azt, hogy nekem is hiányoznak, és mindent megteszek azért, hogy velük is legyek. De ennek nincs hibátlan kimenetele.
hvg.hu: A Nemzeti Színházban lezajlott egy elég hangos igazgatóváltás, a Vígszínházban pedig a levegőben lóg ez a folyamat. Ön, mint egy kevésbé reflektorfényben lévő színház vezetője, mennyire engedi be ezeket a történéseket a mindennapjaiba?
M. P.: Nem tudom nem beengedni, hiszen ez az én szakmámban, az én életemben, és az én szabadságommal is történik.
hvg.hu: Mennyiben serkentik ezek az események az Örkényt óvatosságra?
M. P.: A nálunk dolgozó rendezők sem, én sem ódzkodunk a társadalmi kérdésektől, sőt azzal szeretünk foglalkozni, ami összefügg a jelenünkkel. De a napi politikai gesztusoknál azért bonyolultabban gondolkodunk a színpadon. Az, hogy valakit nem színházszakmai, hanem világnézeti okokból támadnak, nagyon régi, nagyon jól ismert gesztus. Épp ezért annyira elkeserítő, és elutasítandó.
hvg.hu: Az ön színházának vannak ilyen küzdelmei?
M. P.: Szerencsére nincsenek.
hvg.hu: Hogy sikerült ezt elérni?
M. P.: Nem tudom, én nem tettem érte semmit. Soha nem volt olyan, hogy valamit "tekintettel levésből", vagyis félelemből ne mutattunk volna be, vagy ne úgy mutattuk volna be, ahogy gondoltuk. Én szeretem azt hinni, hogy a munkánk minősége megvéd minket az ilyen támadásoktól, akkor is, ha kimondjuk, amit gondolunk. Nem tudhatom, hogy így van-e, de mi a jövőben is ki fogjuk mondani, ez nem rendszerfüggő, nem kormányfüggő, ez a művészet feladata és egyedül helyes attitűdje.
Szuverénnek kell lenni, ami azt is jelenti, hogy néha nem tetszel. Sőt, még azt is jelenti, hogy néha senkinek sem tetszel. Nagyon sokféle rizikó van a színházban. És, noha a politikai rizikó a leghangosabb, érthető módon erről írunk-beszélünk legtöbbet, messze nem ez a legfontosabb. Ha az ember a szakmai kíváncsiságát követi, és nem külső igényt, akkor néha olyan előadás is ki fog kerülni a kezéből, ami keveseknek tetszik, amit a közönség utasít el. Akkor kell igazán erősnek lenni, mikor a szakmai, az esztétikai kísértések jönnek elő. Például, ha nem vagy hajlandó letenni a bevált eszközeidet, mert félsz a tehetséged határaitól, vagy félsz a közönségtől. Ez nagyobb baj, mint ha attól tartasz, hogy leváltanak.
hvg.hu: Azt mondja, általában nem direkt módon politizálnak a színpadon. A színház falain kívül van-e arra szükség, hogy színházigazgatóként reagáljon az eseményekre?
M. P.: Hol van, hol nincs. Ezt az ízlés dönti el. Egy belső iránytű.
hvg.hu: Saját bevallása szerint mindig figyeli, mi az, ami a külvilágban ingerli, reakcióra készteti. Most mik ezek a csomópontok, amiket a színházon kívüli világból beszippant?
M. P.: Talán legfontosabb a magány. És a félelem attól, hogy ez a magány hosszú távú. Nem a színházban, vagy a szakmámban, vagy a magánéletemben. De a közéletünkben nagyon rég nem találom, aki arról beszélne, ami nekem fontos. A választás most külön is kiélesít minden rossz reflexet. Az utcán az egyik hirdetőoszlop köpködi a másik hirdetőoszlopot. Annyi az állítás, hogy az ott a másik oszlopon bohóc, vagy gazdag. A választási programoknak tizenvalahány éve nincs kultúra rovatuk.
hvg.hu: Melyek azok az értékek, amiket keres, és nem talál meg ebben a rendszerben?
M. P.: Akkor messzebbről kezdem. Most egy gyönyörű anyagon dolgozunk, a magyar irodalom "kötelező" verseiből csinálunk előadást, Anyám tyúkja címmel. Természetesen sok más mellett közéleti versek is lesznek a műsorban, hiszen ez a mi költészetünk egyik legerősebb vonala. És két-háromszáz évvel ezelőttől máig nem akadtunk köztük olyanra, ami ne lenne aktuális. Már ha jó költőről van szó. Lejárt kurzusszövegek akadnak nagy számmal, de azok nem az első vonal művei. Ez az aktualitás egy színházi előadásnak persze jó, mégse lehet örülni neki. Azt jelzi, hogy nagyon régi feladatainkat sem végeztük el, nagyon régi csomókat sem bontottunk ki.
De azt kérdezte, mit nem találok meg a rendszerben. Sajnos azt, amit ők, az elmúlt századokban. Kíváncsiságot és szolidaritást a másik ember iránt. Elegendő bátorságot. A történeti és aktuális tévedéseinkkel és bűneinkkel való szembenézési hajlandóságot. Egyenes beszédet. Reális víziókat. A nyilvánosság tiszteletét. Én szerencsémre olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel tudok erről beszélni, és van közönségünk, amelynek biztosan hasonló a közérzete.
hvg.hu: Valószínűleg ebből a foghíjas kultúrpolitikai vízióból is fakad, hogy nem telik el úgy év, hogy valamelyik színház ne kerülne bajba. Most a Bárka Színház van soron, ahol nem tudják kifizetni a színészeket, és előadásokat kell törölni. Az Örkény mennyire van bebiztosítva financiálisan? Mennyire kiszámítható a működése?
M. P.: Az Örkény Színház most financiálisan biztonságban van. A főváros kulturális vezetése betartotta az ígéretét, amit még ellenzékben tett, vagyis a szórakoztatóiparból elvont pénzeket, a művészetnek pedig adott.
Én egyébként úgy tudom, nem a Bárka tehet arról, hogy egy ideje nem kapják meg a működési forrásokat. Azt olvastam, hogy "felmerül" a felelőtlen gazdálkodás gyanúja. Azért ez egy nagyon vékony állítás. Szerencsére a főváros színházaiban már lezajlott a Bárkán is zajló alapos ÁSZ-vizsgálat, és tudtommal alaki jellegű szabálytalanságokon túl sehol nem találtak semmit. Én nem is vártam mást, de nagyon megnyugtató, hogy ezt ki is mondják. Nem feltételezem, hogy a Bárkában másként lesz.
hvg.hu: Két éve azt mondta, nem vezetné a Nemzeti Színházat, mert nem a színházvezetés vonzza önmagában, hanem kifejezetten ezt a társulatot és ezt a színházat akarja igazgatni.
M. P.: Ez most is így van. Az Örkényt mi csináltuk. Most is ide fogom beadni újabb szakaszra a pályázatomat.
hvg.hu: Hosszú távon tervez az Örkénnyel?
M. P.: A következő öt évben bizonyosan. Amíg értelmesen lehet dolgozni, addig igen. A társulatban van dinamika, fejlődőképesség. A jövő attól függ, hogy a következő öt évben sikerül-e megvalósítani, amit még akarunk. De nem célom, hogy igazgatóként menjek nyugdíjba.
hvg.hu: Mennyire tartja azt az évekkel ezelőtti véleményét, hogy az emberek egyre inkább a szórakozást és a kikapcsolódást keresik a színházban, nem pedig a nehezebben fogyasztható konfliktusos közéleti témákat?
M. P.: Most úgy látom, hogy a színház közéleti, közvizsgálati szerepe az utóbbi időben felértékelődött.
hvg.hu: Mennyire kell a bulvár?
M. P.: Nagyon. Egy városnak szüksége van szórakoztatóiparra. A kérdés csak az, hogy ez állami, adófizetői forintokból valósuljon-e meg. Szerintem ne. De annyi támogatást egy musical színház is kapjon, hogy meg tudjon élni a piacról. Ne hagyják megfulladni. Ami pedig a vígjátékot illeti, a közönségnek és a művészeknek is szükségük van rá. Az életnek is szüksége van rá. Az olyan színház, ahol nincs komédia, pusztító. Rosszabb, mint ahol csak vígjáték van. Itt is csak a hogyan számít.
hvg.hu: Azt is mondta magáról, hogy valójában bohócalkat. Ez hol nyilvánul meg a legerőteljesebben?
M. P.: A túlzásokra való hajlamban.
hvg.hu: Az idei bemutatók között ott van a Hamlet is. Egy ilyen klasszikus esetében mindig felmerül a kérdés, miért pont akkor és miért pont ott kerül elő, ahol.
M. P.: Úgy van, és ezek épp azok a kérdések, amelyre az előadásnak kell válaszolni. Akármilyen híres a Hamlet, az is egy színdarab.
hvg.hu: Nem túljátszott színdarab?
M. P.: Egy ilyen művet nem lehet túljátszani. Hogy műsorra kerüljön, alapvetően meg kell felelni néhány tényezőnek. Egyrészt kell, hogy legyen a társulatban egy Hamlet. Akiről elhiszem, hogy ő az, másrészt szakmailag képes arra, hogy eljátssza ezt a nagy, verses szerepet. Polgár Csaba ilyen. A következő, hogy a többi szerep legyen jól kiosztható. Ez is adott. És kell, hogy a rendező a darab számtalan nézete közt megtaláljon egy éles, jelen idejű fókuszt. Hogy Bagossy esetében ez mi, arra majd az előadás válaszol. Lám, én is arról beszéltem, hogy magányos vagyok közéletileg. Mennyire nem találom azt, aki helyettem beszél. Hamletnak alapélménye a magány, hogy nincs kivel beszéljen. Az ő valódi problémáját nem érti senki, valójában hülye a világ szemében.
hvg.hu: Az Anyám tyúkja I. című előadás a közoktatásban kötelezőként előírt versekből való válogatás, vagy az Örkény saját csomagja?
M. P.: Várady Szabolcs a kötelező magyar tananyagban szereplő versek közül válogatott. Az volt a célom, hogy azokat a verseket vegyük elő, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy tudja őket. Csak a szoros válogatás jó 500 oldal volt, ezt kellett száz alá rövidíteni. Úgyhogy terveim szerint lesz Anyám tyúkja 2., 3., és így tovább. Már ha nem bukunk meg az elsővel.
Van bennünk, magyarokban egy általános "jaj", hogy milyen szomorú, hogy ez a csodálatos nyelv olyan kevés emberhez jut el. Hogy a világ nem ismeri, például, Kosztolányi Dezsőt. Ez igaz, a világ tényleg sajnálhatja, hogy nem ismeri, én mégis valahogy fordítva látom ezt. Egyenesen kiválasztottnak érzem magam, hogy pont abba a pár millióba tartozom, akik értik ezt a nyelvet. És mert számomra a nyelv a legfontosabb identitásképző, páratlanul sokat adott és jelent nekem a magyar líra. Erre a végtelen gazdag hagyományra most kevesebbet támaszkodunk, mint mondjuk az én fiatalkoromban tettük. Ezért gondoltuk, hogy megnézzük, mi van akkor, ha ezeket a nagyon ismert műveket elővesszük. Természetesen az a cél, hogy úgy mondjuk el a verseket, hogy a kor is bennük legyen, amiben elhangzanak.
hvg.hu.: Van ebben oktató jelleg? Mennyire célozzák meg az ifjúságot, és mennyire a felnőtteket?
M. P.: Szerintem élvezeti jelleg van benne. Mindenkiben él ez a versmemória, jó érzés lesz felidézni. Szóval nem elsődlegesen oktatási dolog ez, de ha sok iskolás jön, nem bánjuk.
hvg.hu: Alkotó emberként és édesapaként arról is lehet véleménye, hogy a tervek szerint korlátozzák a hivatalos tankönyv-listát.
M. P.: Annyit tudok mondani, hogy tőlem minden idegen, ami agyon van szabályozva. Emlékszem arra, hiszen akkor nőttem fel, amikor nagyon erős központi direktíva volt az oktatásban, és egyféle tankönyvből tanultunk, és arra is jól emlékszem, amikor nem azt csináltuk. Az a véleményem, hogy az ilyesmi értelmetlen, mert úgysem működik. Egy iskola, egy tanár döntse el maga, hogy miből akar tanítani. Nyilvánvalóan kell egy követelmény, hogy mit kell tudni, de hogy azt valaki hogyan tanítja meg, az tulajdonképp magánügy, sőt ebben van a tanár művészete. A tanár szakmája itt hasonlít a színészére, mind a kettőben a személyiség ereje, hitele számít.
Az én legjobb tanárom például a középiskolában Ungár István volt, éneket és zenetörténetet tanított. Tökéletesen szabálytalan ember, szabálytalan gesztusokkal és szabályozhatatlan egyediséggel. Akkor épp beszüntették a gimnáziumban az énektanítást, vagy csökkentették, nem emlékszem. Mindenesetre reggel hétkor tarthatott egy nulladik órát, pénteken. Nem ideális időpont – kamaszoknak, komolyzenéről. És tele volt a terem, annyira, hogy meg kellett nyitni az előadásainak a fizikumot, ahova sokan befértünk, de az is tele volt. Neki nem kételemű volt a tankönyv listája, hanem nulla elemű. Viszont emlékszem az óráira. Aki meg letanította a kötelezőt, arra nem emlékszem. Most is így lesz. Az igaz, hogy sok komoly gond van az oktatásban, tapasztalom is, mint apa. De itt is messzibb, mélyebb okok vannak, amit nem old meg a tankönyv, vagyis valójában a szemléletek egységesítése.
