Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A kereskedelmi tévék azt adják, amit a nézők látni akarnak, akinek baja van ezzel, az nézzen tükörbe – mondja Máté Kriszta, aki új műsorával a letargikus magyaroknak szeretne utat mutatni, bár tudja, idealistának lenni ma egyenlő az önámítással. A műsorvezetőt kérdeztük tömegpszichózisról a televíziózás mélypontjairól és az X-Faktorról.
hvg.hu: Az elmúlt évtizedekben a karrierje összeforrt a kereskedelmi tévével. Ön szerint milyen értéket kell képviselnie egy kereskedelmi csatornának?
Máté Kriszta: Szerintem Magyarországon a mai napig nincs tisztázva, hogy a kereskedelmi tévé micsoda. Sikk szidni, ha nem tetszik a műsor, számon kérni rajta, hogy nem elég értékes, miközben nagyon sokaknak ez az egyetlen és legfőbb szórakozása. Pedig nem feltétlen azért tölt el az átlagember fél napokat a készülék előtt, mert erre van igénye, hanem mert nincs lehetősége másra. Nem jut hozzá a színházjegyhez, a koncertjegyhez, a múzeumjegyhez: minden baromi drága. A legegyszerűbb és legolcsóbb dolog bekapcsolni a tévét munka után, fáradtan.
Azt mondani, hogy ezeknek az embereknek pedig más kell: önámítás, álsznobizmus. Hülyíthetjük egymást meg magunkat, de az adatok világosan mutatják, hogy ha van is konkrét kulturális műsor, azt nem nézi a kutya sem. Emlékszem arra, mikor a Magyar Televízióban esti főműsoridőben a Nagy Könyv záróshowja ment, és ezzel párhuzamosan futott az RTL-en a Való Világ. Én láttam a nézettségi görbét, és ijesztő volt.
Megváltozott a tévé szerepe az életünkben, kilátás helyett szórakozásra vágyunk, így az elvárásoknak is változniuk kell. Pár éve az egyetemi felvételiken még mindenki kulturális újságíró akart lenni. Ma már mindenki X-Faktort vezetne.
hvg.hu: Sebestyén Balázs a hvg.hu-nak adott interjújában kijelentette, ez egy üzleti gépezet, ami felvállaltan nézettséget, profitot termel, így a kereskedelmi tévén kultúrmissziót számonkérni értelmetlen. Mit a véleménye erről?
M. K.: Abban biztos vagyok, hogy kultúrmissziót egyértelműen nem lehet számon kérni a kereskedelmi csatornákon, elvégre ők az emberek igényeit szolgálják ki. Az viszont már más kérdés, hogyha mindig egy picit alább adjuk, pontosan milyen mélyen fogunk koppanni. Ez egy lefelé gyorsuló spirál, de nem a tévében, hanem a társadalomban. Mint amikor beleugrasz a medencébe: akármilyen mély a víz, egyszer csak leérsz az aljára, és akkor onnan kell elrugaszkodnod, felrúgni magad.
hvg.hu: Hol lehet ez a mélypont?
M. K.: Jó lenne azt mondani, hogy itt van.
hvg.hu: Egyre elterjedtebb az a vélemény, hogy a közszolgálati adók halottak.
M. K.: Nem az a baj, hogy milyen egy tévé, hanem hogy milyen az ország. Ebben az országban nincs értelme a szolidaritás szónak, nincs értelme a felősségvállalásnak, nincs értelme annak, hogy közszolgálati tévé. Hiszen a közszolgálati tévé a mindenkori kormány által megszavazott büdzséből tartja el magát, függetlenségről szó sincs.
hvg.hu: Milyen felelősséget érez a nézőivel szemben?
M. K.: Amikor ezt a szakmát tanultam, Vitray Tamás azt mondta nekem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Ha most odaállok a tanítványaim elé, és azt mondom nekik, hogy a tévében mindig igazat mondunk, néznek rám hülyén, hogy ők a gyakorlaton azt tanulták, hogy a lényeg, hányan olvassák a lapot, nézik a tévéműsort. Mindegy, hogy igazat mondunk-e, vagy sem.
Vagy például újságírói alapelv, hogy mindig hallgattassék meg a másik fél is. Nem egy bonyolult gondolat, mégis nézzen körül, hány helyen tapasztalja. Ha fogsz egy papírt, ceruzát, jegyzetelsz, vagy fogsz egy diktafont, mikrofont, és felveszed miközben valakivel beszélgetsz, az ma már olyan, mintha interjút készítenél. Mint a foci vagy a gyereknevelés: a tévéhez is mindenki ért.
hvg.hu: A nézettségorientált média ilyen szinten temetné az újságírói elveket?
M. K.: Ez szükség, de nem csak a tévés szakmában, zenében, irodalomban is. Áldozat a lapszám, nézettség, olvasottság oltárán. Ezzel együtt én nem gondolom azt, hogy az újságírás valami kihalófélben lévő romantikus dolog lenne, hogy a régi jó újságírók úgyis elkopnak, aki meg most van, az tisztességtelen. Egy frászt.
Egyszerűen mások a privilégiumok: amit az új generációtól elvárnak, az teljesen más, mint amit nekünk klasszikus újságíróként teljesítenünk kellett. Persze ettől még tisztában lehetne lenni a tisztességbéli alapelvekkel, a felelősségvállalás kérdésével, hogy mi az, amivel visszaélhetünk, és mi az, amivel nem.
hvg.hu: A kereskedelmi adókon még mindig a bevált, kockázatmentes receptek dominálnak. Hányszor lehet eladni egy X-Faktort?
M. K.: Ahányszor megveszik. Én is nézem. Tudja miért? Mert a gyerekeim osztálytársai erről beszélnek az iskolában és az én gyerekem se akar kimaradni a beszélgetésből, így ő is nézi. És mivel én sem akarok kimaradni a gyerekeim beszélgetéseiből, mit csinálok? Nézem velük. Ez a tömegpszichózis.
Mikor annak idején Győzikének rekordmagas volt a nézettsége, az utcán csak azt lehetett hallani, hogy senki nem nézi, senki nem látta az adásokat. És másnap jöttek az adatok, hogy a nézettség kétmillió felett volt. Pedig senki sem nézte. De ugyanez van akár a politikában is: mondjuk választások utáni időszakban, amikor mindenki csodát remélt, de a csoda csak nem jött. Nem találkozol olyannal, aki a győztes pártra szavazott volna. Hazudunk magunknak, és hazudunk egymásnak is.
hvg.hu: Igyekszik nemzetközi példákat követni, ez látszik az új műsorán, Az első millióm formuláján is, amivel pár éve már előrukkolt az amerikai CNBC, How I Made My Millions címmel.
M. K.: Én nem láttam azt a műsort, de valószínűleg csak a címében hasonlíthat Az első milliómra.
hvg.hu: A műsorban milliomosokat faggat a felemelkedésről. Mégis milyen pluszt adnak a tévénézőknek Geszti Péter vagy Gerendai Károly anekdotái?
M. K.: Ez harminckét portré, harminckét történet, olyan embereké, akiknek az életükben egyszer már volt egy jó ötletük, és erejük, kitartásuk azt megvalósítani. Hiába voltak körülöttük károgók, ők ennek ellenére végigcsinálták. Én nem a zsebükben turkálok, hanem azt szeretném rajtuk keresztül bemutatni, hogy igenis, mindenkiben benne van a lehetőség.
hvg.hu: A kismagyar "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitás mennyiben jelenthet buktatót?
M. K.: Magyarországon az emberek azt mondják a másik ötletére, hogy úgyse sikerül, ezért, meg azért, inkább bele se fogj. Azt gondolom, hogy Az első millióm bizonyíték arra, hogy van egy olyan réteg – még nem túl sok ember, de igenis van –, akin nem fog ez közhangulat, akiknek nincs takargatnivalója, aki nem mutyiból, nem adócsalással, nem lopva csinálta meg a szerencséjét, büszke a saját küzdelmeire, sikereire.
hvg.hu: Ezek szerint például a "gonosz varázsló"-titulust levetkőzni vágyó Gerendai is csak úgy beavatja a tévénézőket az üzleti ügyeibe?
M. K.: Igen, Gerendai is. Ő egyébként afféle kivétel, a többiek munkája, vállalkozása ugyanis nem kap akkora figyelmet, nincs benne úgy a köztudatban, mint az övé. Gerendainak volt egy nagyon jó ötlete, elképesztő a sztori, amivel felépítette a birodalmát. Egyébként is, nem feltétlenül csak olyan emberek kerültek bele a műsorba, akiknek a bankszámláján mutatható ki a sikere. Ott van például Küllői Péter, aki negyvenévesen, Londonban élő elismert befektetési bankárként feladta az életét, hogy létrehozza a Bátor Tábort a daganatos gyerekeknek. Ez is egy nagyon érdekes sztori, semmivel sem kevesebb, mint bármely másik példa.
Ebben az országban szükség van olyan példákra, amik egy kissé felrázzák ezt a letargikus közhangulatot. Ez a harminckét ember itt él közöttünk, olyanok mint te, és nekik sikerült, akkor neked miért ne sikerülhetne?
hvg.hu: Tehát felfogható ez afféle misszióként?
M. K.: Szerintem csak úgy érdemes élni, hogy vannak kitűzött céljaid, ha úgy tetszik, misszióid. Hogy hinni tudj abban, amit csinálsz, azzal hatást váltasz ki a környezetedből. Egyébként mi értelme lenne enne az egésznek?
