Amióta a Krétakör a színházat a társadalmi-politikai aktivitás, az állampolgári öntudat és önkifejezési igény fölébresztése közvetlen eszközének használja, többszörösen fontos társadalmi missziót teljesít. Nem véletlen, hogy a Korrupció című produkció helyét sokáig keresték, mert negyvenvalahány intézmény és vállalat zárkózott el attól, hogy termeit egy ilyen témához odaadja; attól féltek, már maga a szó is rossz fényt vet rájuk.

Végül a Filmgyár adott otthont neki – ott amúgy is minden fikciós árnyalatot kap. Színházit is kéne neki kapnia, de Gulyás Márton rendezése egyelőre ebben a legszegényebb. Az alkotóelemek ott vannak ugyan, köztük sok gusztusos és tehetséges hozzávaló, de momentán nyers az egész.

A sztorit kínálja a magyar közelmúlt és jelen: a fentebb felsorolt témákon kívül is számosat, például közalapítványok korrupt, visszaosztási kifizetőhelyként való felhasználását, a légiflotta sajátos megújítását; és az ezeket környező jelenségekből is jól mutat fel néhányat, a média bekebelezését/megvásárlását, az ellenállás olykor parodisztikus, olykor csak szomorú formáit, a figurák megnyilvánulásait, beszédstílusát, a lebukástól való rettegés által fűtött mértéktelenséget.

Krétakör

Nehéz anyag – pedig sem földmutyi, sem trafikbotrány nincs benne; sőt, a fölemlegetett korrupt esetek távolról sem csak a jobboldali, nemzeti-melldöngetős kormányzat számláját terhelik. A dokumentarista, vagyis valóságalapú tartalom önmagában drámai ugyan, de ahhoz, hogy jól csúszó színpadi szöveg és történet legyen belőle, alighanem kellett volna valaki, talán épp azon írók – Schein Gábor, Térey János, Závada Péter és Varga Mátyás – közül, akik a verseiket adták Dargay Marcell zenéjéhez.

Adva van ugyanis egy család, három fiútestvér és a „csatolmányok”; közülük a középső még a nagy ügyek – avagy nagy vállalkozások – előtt meghal, és az ő gyereke toppan haza hat év után, hogy követelje jussát az időközben gazdagra és elegánsra hízott família ügyeiből, de főleg pénzéből. Özvegye összebútorozott a legagilisabb és legfiatalabb testvérrel, míg a legidősebb egy fiatal, domina-tempójú szeretőt vett maga fölé. És a családhoz csapódott néhány mellékszereplővel együtt harmonikusan és simán nyomulnak előre: a privatizációtól kezdve (amikor is, ugye, a mi vagyonunkat nyúlják le bagóért) a visszaállamosításig (amikor is, ugye, mi fizetünk nekik a leamortizált cuccokért). És közben bejárják a számtalan kisebb és nagyobb kanyart – mindegyikben mi álljuk a cechet.

Ez bizony Térey János tollára való történet, és nemcsak azért, mert bonyolult és szövevényes, hanem mert dramaturgiailag egyszerre tiszta és összetett szerkezetet kíván, valamint – éppen a hatás érdekében – szenvtelen, leíró intonációt. És plasztikus figurákat, és színházilag is mozgékony helyzeteket, a síkban történő felsorolás helyett építkezést. A hétköznapi drámaiság ugyanis nem lesz színházi értelemben is drámai pusztán attól, hogy színpadra teszik – de hát ezt nyilván mindenki tudja, a rendező is.

Fotó: Csuday Gábor

Aki persze igyekezett teátrális körítést adni a gyalázatos témának. Van pici forgó, amolyan revüszínpad (mintha egy régi Krétakör-előadásból, a Peer Gyntből került volna ide), van zenekar – amelyet Dargay Marcell irányít, aki a remek zenét is szerezte a versekhez –, és vannak pompás színészek, akik nemcsak alázatosan és értőn, de tehetségesen is teszik a dolgukat, amennyit csak tudnak belőle, vagyis rajtuk nem múlik semmi.

És ott van ez a színházi poén, Koós János beemelése a darabba (igen, elénekli a síró telefont), akit meglepve láttam már a profi módon kivitelezett promóciós kampányban is a plakáton. (Hetek óta találgatják az emberek, hogy a plakátokon szereplő mérges alak Koós János-e – a szerk.) Ő játssza a legidősebb testvért, akit egyre zsírosabb pozíciókba menekítenek a rokonok, hogy ne legyen útban.

Lenne ebben a szép kis tablóban egy főszereplőnek kínálkozó alak, a Benő, a váratlanul hazatért tékozló fiú. Az úgynevezett Y-nemzedék képviselője ő, az elhúzódó önmaga-keresgélés után a gyors karrierépítés megszállottja, de hát nincsen megírva ő sem, vagyis Fehér Balázs Benő csak kóvályog a jelenetei közt.

Börcsök Enikő, Bánfalvi Eszter, Terhes Sándor még figurát is próbál összepuzzle-ozni a töredékekből, akárcsak Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás, Stork Natasa, Mészáros Piroska és a többiek. Nehéz dolguk van, nagyon.

Így aztán nem kicsit, hanem nagyon lehet sajnálni, hogy ez a hatalmas, nap mint nap elsodrással fenyegető téma, a korrupció nem bírt megállni a maga színházi lábán. E sorok írója ugyan elraktározza a tudást, amit itt és most szerzett az olajszőkítés technológiájáról, a pénzek visszaosztásáról, a pikáns és gátlástalan hatalomtechnikai kódexről, miszerint adott esetben például a következő lépés egy ellenzéki főügyész megválasztatása a parlamenttel, vagy az oknyomozó újságíró megvásárlása; belső, működési fázisban láthattuk a közbeszerzési trükköket, a politikusok és mutyifőnökök frusztrációval táplált arroganciáját, lekezelő mentalitását.

A színházi veszteség tehát fájó, de a valóság épp a bemutató napján a társulat segítségére siet. A Műcsarnok lenyúlása, az Artisjus bekebelezése, a felcsúti kisvasút közpénzből való fölépítése – egyetlen hétfő termése a parlamentben, egyetlen miniszterelnöki vállrándítás kíséretében. A Krétakör szerencséjére a háttérzaj minden botladozást megbocsáthatóvá tesz.