hvg.hu: A rajongók szerint az LGT afféle magyar Rolling Stones. Ennek megfelelően ön mennyiben érzi magát alternatív Mick Jaggernek?

Presser Gábor: Semennyiben. Ezt én még sosem hallottam. Nem tudom, hogy akik ezt mondják, pontosan milyen párhuzamot látnak a két zenekar között. Az egyetlen általam is ismert kapcsolódási pont mindössze annyi, hogy Jimmy Miller személyében „közös” producerünk volt a hetvenes évek eleje felé, valamint jómagam elszánt rajongója vagyok Keith Richardsnak.

Fülöp Máté

hvg.hu: Azért azt metszet gyanánt kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtizedekben az LGT és a Rolling Stones is kizárólag búcsú- és visszatérő koncerteket adott, már-már stratégiaszerűen.

P. G.: Ők soha nem játszottak búcsúkoncerteket, az LGT a Nyugatiban, ’92-ben. Igaz, az is elhangzott, hogy „bizonytalan időre felfüggesztjük a ténykedést”, amiben persze az örökre is benne volt. Aztán a kilencvenes években a Volt 1x1 zenekar című film miatt kezdtünk el újra együtt dolgozni, és mire észbe kaptunk, már a közepén tartottunk egy új lemeznek. Talán ez volt a jel, hogy nem kellene csak úgy, pontot tennünk egy befejezetlen pályafutás végére.

hvg.hu: A rossz nyelvek szerint ezekben az egymásra találásokban az LGT tagjait leginkább a financiális együttható motiválja.

P. G.: Egy: a rossz nyelveknek tudok egy jó helyet. Kettő: éppen eleget játszottunk ingyen. A Tabán-koncerteket, számtalan jótékonysági bulit: kevés magyar zenekar teljesített úgy, mint az LGT. Vagy tán pironkodnunk kellene, hogy a munkánk, a nevünk által generált bevételből, haszonból mi is részesedhetünk? Ennyire azért már nem kéne álszenteskedni. Alsóörsön három óra húsz percet játszottunk, ez sok bandánál simán két koncert, meg egy kis ráadás. Kilencvenperces koncertért is ugyanezt a gázsit kaptuk volna. 

hvg.hu: A közönségük nagy része ma a kultikus hőskor felelevenítéséért jár – egyébként tömegesen – a koncertjeikre. Kell, hogy újat mutasson az LGT, vagy meg lehet élni az amúgy valóban patinás múltból?

P. G.: Hogy a közönség nagy része miért jár a koncertjeinkre, azt nehéz ilyen sommásan meghatározni. Valószínű, hogy pont azért, mert az LGT egy még mindig élő szervezet: koncertenként variálja a dalait, nem négy fényképet látni a színpadon. Azt gondolom, hogy tisztességesen, teljes odaadással kell zenélni, de nem a mi dolgunk újat mutatni. Amit mi játszunk, annak negyvenéves gyökerei vannak. Talán a megújulni lehetne ide a jó szó, ha nem lenne annyira pátoszos és lehasznált. És nem akarunk kétségbeesetten fiatalabbnak látszani.

Újat mutatni ott vannak a fiatalok. Persze az, hogy valami új, még nem biztosíték arra, hogy jó is. De a legendás vagy klasszikus jelző is tud üresen döngeni. Azt meg, hogy mi a jó, mi az új, döntse el mindenki magában, vagy az, aki szeret dönteni. Nekünk ez nem dolgunk. Mi mindannyian nyomon követjük a fiatalokat, mindegyikünknek megvan – az amúgy meglehetősen eltérő – véleménye arról, kik a legjobbak a mezőnyben. Egyetlen lényeges kérdés van: jól játszol vagy nem? Tudsz zenélni? Mert aki jól zenél, azt megtapsolom, a többi meg süket duma.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az arénakoncertek előtt összebalhéztak több hazai médiummal a zenekar szabta, botrányosnak titulált fotózási feltételek miatt. Mivel érdemelte ki a média ezt a kesztyűs pofont?

P. G.: Mi elkövettünk egy nagy hibát: a koncertet megelőző utolsó tíz napban – mikor már forrponton volt minden és mindenki – figyelmetlenek voltunk. Az irodánk egy angolból átfordított, amúgy ismert és sokat használt szerződést juttatott el a fotósoknak, ebben az iratban pedig valóban volt egy nem túl jól megfogalmazott mondat, amely a zenekar fotóigényeiről szólt. Magyarul: kértünk fotókat saját magunkról. Csak kicsit volt pontatlan, de nem lett volna szabad így kiadjuk. Mikor aztán ezt az első delikvens kézhezkapta, már rohant is egy hírportálhoz, ahol viszont – meglehetősen bulvárosan – csak az ominózus részletet emelték ki, jelentették meg a szerződésből. És akkor kitört a balhé. Bojkott! Bojkott!

Pedig az LGT soha nem hisztizett a médiával: nálunk akár az egész nézőtér szabadon fotózhat, videózhat, rögzítheti a koncertet, közvetíthet Skype-on. Még mérőhangot is adunk, hogy ne legyen torz a hangfelvétel. Az, hogy ez a hír ilyen formában jelent meg, unfair húzás volt. Kérdezném, ha engem annyi minden apróság miatt képesek zaklatni, ebben az esetben miért nem hívtak fel a megjelentetés előtt és kérdezték meg, mi is van azzal a bizonyos mondattal?  A szenzáció volt a lényeg, még ha ehhez csavarni is kellett kicsit a dolgon.

hvg.hu: Viszont az eset reklámnak sem volt utolsó.

P. G.: Az incidens után három nappal  felhívott a koncerteket szervező cég igazgatója és azt mondta, köszöni nagyon szépen, nem tudja, hogy csináltuk ezt, de gratulál: majd húsz címlapon ott vagyunk, még jobban mennek a jegyek. De én sajnálom, mert nem akartunk egy fotóst se bántani.

hvg.hu: Többször egymás után csordulásig töltötték az Arénát, Alsóörsön pedig újfent több ezer embert mozgattak meg. Mi lehet ennél feljebb?

P. G.: Azt nem tudom. Nekünk így pont jó. Nem vágyunk mi feljebb, nem vágyunk sehová. Csak néha ide.

Fülöp Máté

hvg.hu: Szerencsére az LGT esetében egyáltalán nem arról van szó, hogy egy zenekar egyre csak újabb, egyre fájdalmasabb bőröket szeretne lehúzni önnön múltjáról. Mit gondol lehetséges, hogy tisztességgel beleöregedjenek a szerepeikbe?

P. G.: A kérdés, a „tisztességgel” szóval fűszerezve – kellően szemtelen. Vagy rosszul van föltéve. De válaszolok. Igen, már meg is történt. És nem is kellett beleöregedni, mert ez a szerep nem volt megírva. Tartom magam a jelszóhoz: meglátjuk, mit hoz a múlt.

hvg.hu: Mégis mi koronázza, mi koronázhatja majd ezt az életművet?  

P. G.: Nem szoktuk elemezni magunkat. Én azt hiszem, az LGT életművére – ha egyáltalán van olyanunk – lehet, hogy nem is való a korona.