Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Budapesten van egy titkos művészkolónia, ahol az alkotók lassan már hat éve, kis darabonként váltják meg a világot egy kisebb közgazdasági csoda keretein belül. A Keleti Blokk egyik alapítójával, Menyhárt Leóval beszélgettünk.
hvg.hu: Álom vagy kényszer? Hogyan született a Blokk?
Menyhárt Leo: Ha a kétezres évek közepén az ember a zenéből jött, komolyan foglalkozott vele, próbahely szempontjából két lehetősége volt. Ha saját helyet akart, akkor a külváros külvárosa után, egy lepusztult gyártelep sarkában bérelhetett pár négyzetmétert. A másik alternatívát az általában borsos árú, órabéres próbatermek jelentették. Esetükben ugyan nem kellett kimozdulni a frekventált belvárosi kerületekből, cserébe viszont megajándékozták az embert egy kiábrándító, futószalag-érzettel.
Azt hiszem, mindkét véglet tökéletesen ellehetetleníti azt, amit – nagyon szakszerűen – csak alkotási folyamatnak nevezünk. Egyszerűen hiányzott egy középút, amely komfortosabb, mint a csepeli gyártelep, és élhetőbb, mint a központi, fizetős próbatermek. Ezt az űrt akartuk betölteni, mikor 2007 környékén egy barátommal kibéreltünk egy apró lakást a Rottenbiller utca 33. szám alatt, és a már ott lévő Pernyéékkel együtt megalapítottuk az R33-at. Valamilyen felszerelést muszáj volt bedobnia a közösbe, hogy azt minden ottani zenekar használhassa. Ezen felül a bérleti díj és a rezsi megosztására kiszámoltunk egy próbánkénti “ajánlott támogatási összeget”.
Nagyon belenyúltunk a dologba: pont erre és pont ekkor volt szükség. Pillanatok alatt elképesztően népszerűek lettünk, fél év sem telt el, és már harminc zenekarnak lett állandó bázisa a mi két szobánk. Kialakult egy olyan arányaiban kicsi, ám rettentően összetartó underground közösség, mely napi 24 órában dübörgött.
hvg.hu: Hogyan került a Blokk a jelenlegi helyére?
M. L.: Egy év után jött a már-már szokásos történet: elbontanák a házat, lakópark épül. Szinte egyik napról a másikra kellett új helyet találnunk magunknak. Ebben a kapkodásban került elő az Ajtósi Dürer sor régi egyetemi épülete, mint alternatíva. Az ingatlan akkor már magánkézben volt, pedig anno, ELTE-hallgatóként még én is itt tanultam. Ismerős és otthonos volt. Kibéreltünk pár szobát a legfelső emeleten, beköltöztünk. Ma két teljes szint, közel kétezer négyzetméter tartozik hozzánk, de akkora az érdeklődés, hogy még egy emelet bérleti jogáról is leültünk tárgyalni a tulajdonossal.
hvg.hu: Miként lehet ebből egzisztálni?
M. L.: Sehogy. A Keleti Blokk valóban nonprofit kezdeményezés, melyet nem különféle adományokból, hanem a művészek “lakbéréből” gazdálkodva működtetünk. Soha nem pályázunk, nem alapítottunk egyházat, nincs állami adókedvezményünk, nem kaptunk ingyen épületet, nincs foglaltház, semmiféle kiskapu. Csak a nagy számok törvénye. Vegyünk egy nagyon konkrét példát: a Keleti Blokk jelenlegi, négymilliós bérleti díját, rezsijét ma már közel ötszáz bérlő dobja össze minden hónapban. Közösen senkinek sem fáj annyira, mégis egy ilyen összeg manapság komoly tágyalási pozíciót jelent.
Én másból élek, a Blokk néhány társammal egyetemben a privát őrületünk, egy furcsa, közgazdasági kísérlet, mely ugyan optimális esetben is csak rentábilis, mégis működik. Szerencsés helyzetben voltunk, hogy létrehozhattuk ezt a miniatűr világmegváltást.
hvg.hu: A Blokkról tudni, a Blokkban lenni, alkotni egy bensőbb kör kiváltsága. Miért kerülik ennyire a nyilvánosságot?
M. L.: Az már a hatvanas években kiderült, hogy azonos korú és érdeklődésű fiatalokat szezonálisan egy tető alá hozni, nem akkora teljesítmény. Megtartani ezt a közeget, na, az a feladat. Ugyanis, egy efféle kultúrtér, alapvetően két irányba fejlődhet: vagy megmarad egy zártabb, titkosabb kezdeményezésnek vagy elkezd alkoholt árusítani. Utóbbi esetében egy évig hatalmas buli van, éjjel-nappal, hónapokon keresztül, orrvérzésig és tovább. De utána kifut a dolog, és a fennkölt projekt általában kocsmaként végzi. Gondoljunk csak a Tűzraktérre. Az emeleten ugyan voltak még műtermek, de annak a történetnek a végére is lényegében az elkocsmásodás réme tett pontot. A lényeges különbség az tud lenni, hogy az ember kifele vagy befele integrálja a létrehozott helyet. Ebben a kontextusban a kifele integráló hely mondjuk egy alkotó- vagy bemutatótér; a befele integráló pedig egy zárt alkotóhely.
Mi nem akarunk híressé, trendivé és túllátogatottá válni. Hat éve egy művészközpontú alkotóteret hoztunk létre, és ehhez tartjuk magunkat ma is. Mindössze egyetlen, úgymond nyílt napunk van, az évente visszatérő Magyar Dal Napja rendezvényünk, melynek a lényege, hogy az érdeklődök természetes életterükben nézhetik meg az itt próbáló, kedvenc zenekaraikat, ott és úgy hallgathatják meg a zenét, ahol és ahogyan az születik.
hvg.hu: Sok képzőművészt, zenekart segítenek a háttérből látszólag ingyen és bérmentve. Hogyan működik ez a rendszer?
M. L.: Egyszer bérelt nálunk két nagyon tehetséges, felháborítóan fiatal festő, akiknek egyik vitáját pont volt szerencsém elcsípni. Arról folyt a szó, kiállíthatnak-e valami nevenincs pinceklubban, avagy sem. Teljesen mellbevágott a jelenet: nem hittem el, hogy ilyen elmével komolyan az foglalkoztatja őket, hogy lejön-e majd az a huszonöt ember pogácsázni a megnyitójukra. El is mondtam nekik, hogy sürgősen menjenek vissza a vásznaikhoz: itt biztos lesz, aki segít szervezni, akinek ez csak két telefonhívásába kerül.
És ezen van a hangsúly: mindenki jó valamiben. Valaki ismer pár fesztiválszervezőt, rokona dolgozik egy galériában vagy mondjuk jóban van néhány újságíróval. Csapattá szerveződve szinte bármi, töredék idő alatt megvalósítható.
hvg.hu: Mitől függ, hogy valaki bekerülhet-e Blokkba, avagy sem?
M. L.: Több százan jelentkeznek, hogy szeretnének nálunk próbálni, műtermet bérelni, rádióállomást berendezni, meg ilyenek. Ilyenkor mindig elbíráljuk, mennyiben illeszkedhet a delikvens a Blokk mindennapjaiba, mennyiben tudja őt segíteni a blokkos közeg, illetve, hogy a Blokkban dolgozó többi művész számára mennyire jó az, ha az adott projekt nálunk valósul meg.
Nálunk normális, hogy az itt próbáló zenekarok kölcsönadnak egymásnak egy-egy erősítőt, effektpedálokat, ezt pedig a Blokkban lévő, számszerint tizenhárom stúdió is szereti meglovagolni. Nem kell garázsokban és panelházak vendégszobáiban minimális felszereléssel szenvedni, nálunk teljesen új rendszer működik.
Szükség lenne egy térmikrofonra? Simán használhatjuk a szomszéd stúdióban lévőt, ha egy másik felvételhez meg mi passzoljuk át a keverőpultot. Például. Ilyen módon a stúdiók hangszerparkja is példátlan, gyakorlatilag ötven próbateremnyi erősítőt, dobokat foglal magába, mivel az itt próbáló zenekarok is szívesen beleadnak a közösbe, mondjuk egy későbbi ingyen demo fejében. Persze voltak és lesznek is olyanok, akiknek felcsillan a szeme az ingyen stúdiózás, a kölcsöncuccok és általános segítségnyújtás láttán, hazaadni viszont nemigen szeretnének semmit. Az ilyen személyeket azt hiszem már elég jól szűrjük, bár kétségtelen, hogy nem fehér holló jelenségről van szó. A közösségi “nappalinkban” is sokáig becsületkasszás büfé működött, de a több száz bérlőnk sokfélesége miatt ezt például meg kellett szüntetnünk. Ekkora tömegben már azért több a kakukktojás.
