Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha kipiszkáljuk magunkat a komfortzónánkból, és lemondunk arról, hogy három gombnyomás árán letöltsünk egy filmet, hamar a filmkölcsönzők varázslatos világában találhatjuk magunkat. Mert tékák még léteznek, a rajongóik pedig elkötelezettek. De mi a túlélés titka?
Idős hölgy lép be a Margit körúti Odeon videotékába. Retikül, ballonkabát, kezében Az elnök emberei. Az újabb adagért jött – azt mondja, ezzel ellesz egy darabig. "Szeretek filmet nézni, de gyűlölöm a tévét, ezért inkább kölcsönzök." Halkan elmormol még pár félszeg szót a tékások kedvességéről és tájékozottságáról, majd távozik.
A videotékákra sokan itt felejtett retro szigetekként gondolnak, sőt meglepődnek rajta, hogy egyáltalán még léteznek. Pedig tékába járni életérzés. Aki ezzel tisztában van, az általában szentimentalizmusba hajló rajongással beszél a kedvenc tékájáról, nem beszélve a kedvenc tékásáról.
A motiváció összetett. Van, aki utálja a letöltést, viszont szenvedélyesen szereti a filmeket és tiszteli a filmkészítőket. Van, akinek a szag kell, a tapintás, és a beszélgetések. Van, aki pontosan tudja: egyes filmeket még a legnagyobb letöltő-guruk sem tudnak megszerezni neki. És van, aki egyszerűen menőnek érzi magát az "oldszkúlsága" miatt.
A letöltések és a hipermarketek gyomrából kiguberálható pár száz forintos DVD-k univerzumában felvetődik a kérdés, van-e értelme a filmkölcsönzők fenntartásának? Illetve, hogy mi tartja életben ezeket a kikopóban lévő helyeket?
A szag, a pasas, a csengettyűszó
"Olyan ez, mint egy jó pszichiátria, ahol minden kuncsaftot külön kihívás megszelídíteni. Nem kocsma, és nem is kávézó, mégis megtörténnek benne az emberi találkozások. Igazi randihelyszín" – így jellemzi több mint húsz éve működő filmkölcsönzőjét Szabó István, a Király utcai James Dean tulajdonosa. Bár inkább már csak díszként szolgálnak, itt még videokazettákat is találunk. Nem is keveset.
"A fiam után ez a legnagyobb dolog, ami történt velem az életemben. Nem úgy jövök be ide, mint egy munkahelyre, hanem mintha haza jönnék" – meséli István, majd megpróbálja leírni, milyen is az a pezsgés, amikor esténként összejönnek náluk az emberek, és beindulnak a spontán beszélgetések. Azt a kulisszatitkot is megtudjuk, hogy a James Dean egyik munkatársa így ismerkedett meg a barátnőjével.
Hasonló élményekről mesél Réka, akinek a kedvenc tékáját épp most fogják bezárni, mert fenntarthatatlannak bizonyult. "Kicsit azt éltem meg benne, mint egy színes-könyvtárban. Találkozások, beszélgetések, világmegváltások filmekről. Viták az eladókkal, betévedt ismerősökkel, vagy csak véletlen összetalálkozásokban. Történetek, melyek a tékában varázslatos módon beszippantottak."
Dóri is azt mondja, jobb érzés a tékában kiválasztani egy filmet, ahol előtte megtapogathatja, és megnézheti, mit választ. "Már tudom, mit, hol keressek, ismerem a pasast, a csengettyűszót és a szagot, amikor bemegyek az ajtón. Sokkal jobb így, mintha ülnénk a monitor előtt, unott képpel görgetnénk a kétezer filmet számláló listánkat, és azt kérdeznénk a másiktól: na, ma mit nézzünk meg, szivi?"
Belelátunk egymás életébe
"Nagyon hiányzik a Tabán Moziból elköltözött videotéka. Szerettünk lesétálni a Naphegyről meg vissza, közben egymásra és a filmre hangolódtunk. Gyakran kértünk az aktuális hangulatunkhoz ajánlást a tékásoktól, ismerték az ízlésünket, tudták, mit láttunk már, beszélgettünk is a filmekről, és sok környékbeli ismerősünkkel is összefutottunk" – ezt már Ági meséli, akinek a tapasztalatai egybecsengenek a pult másik oldalán hallottakkal.
"Ez egy szociális- és kultúrmisszió, hiszen egymás életébe is belelátunk" – meséli Gyulai Gábor, aki tíz éve dolgozik az Odeon kötelékében, most éppen az Átriumban. "Ismerjük a törzsközönség ízlését, de nevelni is próbálunk, ez pedig komoly felelősség. Jó emberismerőnek kell lenni."
"Előfordul, hogy egy szakítás után úgy jön be valaki, hogy valami olyan filmet akar, amiben nagyon megszívják a férfiak. De az is épp olyan kihívás, ha egy boldog kapcsolatban élő pár próbál dűlőre jutni a filmek között. Ilyenkor be kell lőni, mi az, ami még mindkettejük ingerküszöbén belül esik" – magyarázza Gábor.
"Személyesen kapcsoljuk össze a filmet és az embert. Egy közösséget szolgálunk, ami pedig fontosabb, mint bármilyen közösségi oldal a neten. A filmekről beszélni kell, mert ha ezt elmulasztjuk, olyan, mintha nem is léteznének. Az pedig külön nagyon jó érzés, ha úgy jön vissza valaki, hogy ez volt életem legjobb filmje, és azt te ajánlottad neki."
Bizniszből kuriózum
A varázslatba persze van, ami belerondít. Amíg két évvel ezelőtt 150 kölcsönző volt Budapesten, addig ez a szám ma nagyjából tizenötre zsugorodott, és a folyamat nem áll meg ezen a ponton.
Szabó István elismeri, hogy a kezdetekkel szemben ma már nem azért működteti a kölcsönzőjét, mert megéri, hanem mert "komolyan veszi ezt a bulit", és felelősséggel tartozik az emberekért, akik akár évtizedek óta hozzájuk járnak. Azok, akik húsz évvel ezelőtt itt ültek a pulton gyerekként, ma már a sajátjaikat ültetik oda. A közönség pedig nem is csak Budapestről érkezik. Szabó egyszer egy szegedi buliban fülelte ki, ahogy éppen az ő kölcsönzőjét dicsérték.
Az Odeonban azt mondják, a net gyorsulása, és a hipermarketek DVD-turkálói verték tönkre a DVD-piacot. "A magyarok általában 500-1000 forintnál többet nem adnak egy DVD-ért. Lényeg, hogy film legyen, és olcsó legyen." Ha pedig ez sincs, akkor marad a tévé, ami pedig óhatatlanul a szellemi sivárság felé visz. Ehhez kapunk is egy remek filmajánlót a James Deanben: Hülyék paradicsoma.
"Nehéz normálisnak maradni"
Mindezzel együtt a kölcsönzőkben megértik, ha a jelenlegi gazdasági helyzetben valakinek sok 600 forint egy filmért, mert inkább ételre költenék azt a pénzt, vagy netán egy pohár sörre – azt mégsem kapjuk még meg egy gombnyomásra. Szabó egészen addig megy el az empátiában, hogy bevallja: ha nem lenne kölcsönzője, ő sem járna.
"A társadalom légüres térbe került a gazdasági válság hatására, az pedig természetes, hogy először a kultúrára szánt pénzösszegből csippentünk le" – teszi hozzá Gyulai, aki szerint kézzelfogható a növekvő frusztráltság is az emberekben.
"Magukra vannak hagyva, nem látnak egy hónapnál előrébb, leszakadtak a nagy szabadságharcban. Amíg nem volt ez a mesterségesen gerjesztett politikai megosztottság, addig az emberek is nyugodtabbak voltak. Erkölcsi és anyagi süllyedésben vagyunk, amit itt a tékában is lehet érzékelni. Így nehéz normálisnak maradni."
Az optimizmus ennek ellenére egyik tékából sem kopott még ki. Az Odeonban azt mondják, attól még, hogy a világ látszólag elhaladt mellette, lehet valami érték, főleg, ha jobbá és többé tudják tenni általa az embereket.
A James Deanben pedig azért sem adják fel, mert hisznek benne: egy-kettőnek mindenből maradnia kell. Ha más nem, kuriózumként.
