Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az amúgy is lassú műkincs és művészeti piacon különösen mostoha a sorsa a kortárs alkotásoknak. Itthon inkább a klasszikus értéket becsülik meg, ezét az egyetlen út a kiút – külföldre.
A magyarországi műtárgypiac korábban is szépen elkülöníthető kortárs és klasszikus művészeti szintérre volt bontható, de ez a két világ közti szakadék a legnagyobb igyekezetek ellenére is csak mélyült. Míg a klasszikus művészettel foglalkozó hazai galériákat és aukciós házakat csak 30-40%-al vetette vissza 2008 után a válság, addig a kortárs piacot ennek duplájával. Sőt, amíg a klasszikus művészeti színtér az utóbbi két évben azért többé-kevésbé helyreállt, addig a kortárs csak a külföldre orientálódás segítségével tudott életben maradni.
Látható, hogy a hazai klasszikus műkereskedelemben is megjelentek a nemzetközi ambíciók, még úgy is, hogy a magyar piaci közeg újra kedvezőnek mondható. Mi a helyzet azonban a kortárs galériákkal, amelyeket a válság sokkal keményebben megtépázott? Faur Zsófit, a Faur Zsófi Galéria vezetőjét arról kérdeztük, hogy a külföldi piacok bevonása mennyire volt szükséges a válság után, és ez mennyire mondható sikeresnek a hazai a kortárs színtéren:
„A válság előtt már volt egy kialakult fiatalabb réteg, amely elkezdett érdeklődni a kortárs művészet iránt, és főleg befektetési céllal rendszeresen vásárolt is galériákban. A vevők úgy, mint Európában máshol is, elsősorban a középosztályból kerültek ki. Míg azonban külföldön ennek a rétegnek vásárló ereje csak 20-30%-al csökkent, addig ez itthon 90%-os visszaesést jelentett. Ez utóbbi adat egyébként elhangzott a Kortárs Galériák Egyesületének ülésén is. Csak a nagyon elszánt és kitartó gyűjtők maradtak meg, ők viszont sokkal jobban meggondolják, hogy mit vesznek. A vásárlás befektetési jellege sokkal inkább előtérbe került, ezáltal csak olyan művésztől vásárolnak, akit a galériája promótál külföldön is. Ha ez nincs, akkor hiába tetszik valakinek egy mű, azt csak emiatt már nem veszi meg. A magyar galériák a fent említett tények miatt sokkal intenzívebben koncentrálnak külföldre, ha nem tennék, akkor tulajdonképpen be is zárhatnának. Egyértelmű választás tehát a külföldi vásárokon való reprezentáció, ami sajnos a legtöbb galériának iszonyatosan nehéz.
A nagyobb központokban, mint Párizs, vagy London egy jó vásári stand ára körülbelül 5 millió forint, amihez még jön jó pár járulékos költség. Elég kevés esély van arra, hogy az első egy-két alkalommal ezt a befektetett összeget egy magyar kortárs galéria megkeresse. A helyi vevők bizalmatlanok, és csak akkor kezdenek el vásárolni, amikor már látják, hogy egy galéria több éves munkája és jelenléte által komolyan veszi magát és képviselt művészeit is. Sajnos a külföldi építkezést az a 15 millió forintos, NKA által biztosított pályázati keret sem segíti, ami az összes hazai kortárs galériára oszlik szét. Bár örülünk, hogy van, de érdemi segítséget az nem jelent egy körülbelül 3-5 milliós standdíj kifizetéséhez, hogy egy év múlva, utófinanszírozásban kapunk 5-600.000 forintot. Egyértelműen versenyhátrányból indulunk, hiszen egy ilyen vásáron az újonnan résztvevő európai és kelet-közép-európai galériák közül sokat az állam támogat, esetenként akár a standdíj 50-%-ával is.
Elmúlt a rendszerváltáskori újdonság-effektus, és ma már csupán azért nem vesznek fel egy nagy művészeti vásárra, mert a „távoli” Magyarországról jelentkezünk. Komoly művészeti és galériás teljesítményt kell ehhez felmutatni. Óriási változásokra lenne szükség a hazai kultúrpolitikában, elsősorban a támogatások terén. Ha ez valami csoda folytán bekövetkezne, akkor is eredményt, csak körülbelül 5-10 év elteltével lehetne tapasztalni. Egy ország turisztikai vonzerejének szerves része a kultúra, és azon belül is a képzőművészet. Ha a 20. század elején nem támogatták volna olyan intenzitással a kultúrát, akkor ma nem lenne egy Szépművészeti Múzeum Budapesten, amelynek gyűjteményét kölcsön lehet adni a világ legnagyobb múzeumainak, amiért cserébe itthon olyan kiállításokat láthatunk, mint nemrégiben a Cézanne, vagy pár éve a Monet tárlat. Egy körülbelül 100 millió forintos éves keret, öt éven át adagolva már érezhető javulást hozhatna a magyar galériák külföldi reprezentációjában. Ha ez az összeg meg lenne pályáztatva a körülbelül 10, külföldre járó magyar kortárs galéria között, akkor azok sokkal eredményesebben tudnák az általuk képviselt magyar művészek hírnevét és árait is emelni.”
Kevésbé borulátó egy olyan magyar galériás, aki a kortárs és a klasszikus színtérhez is köthető, hiszen mindkettővel aktívan foglalkozik. Eredményei láttán úgy fest, a válság adta hátrányokból sikerült előnyt kovácsolnia. Makláry Kálmán leginkább olyan magyar származázú művészekre koncentrál, akik a második világháború utáni időszakban szereztek nevet maguknak úgy Magyarországon, mint külföldön. Persze ez nem történt mindig egyszerre, de egy olyan alapot nyújtott, ami tudatos épíkezéssel mára sikeres nemzetközi szereplést eredményezett több neves külföldi vásáron is.
„Minket a válság szerencsére nem viselt meg annyira, mint sokakat itthon. A recesszió hatására Magyarországon végre kipukkadt egy olyan lufi, amelynek igazából már hamarabb kellett volna. Végre realizálódtak az árai azoknak a művészeknek, akik Magyarországon kívül közel sem tudták hozni azt az árszínvonalat, amit itthon. Én, amikor megnyitottam a galériámat, olyan alkotókra akartam koncentrálni, akik nemzetközi hírűek, még akkor is, ha legötbbjük magyar származású. A világban a háború utáni absztrakt festészet az utóbbi tíz évben egyre népszerűbb, és mivel én elsősorban ezzel foglalkozom, nem kerültem kínos helyzetbe a válság beköszöntével sem. Ekkoriban sokan visszavitték festményeiket abba a galériába, ahol azt eredetileg vették. Míg a legtöbbször csak a vételi ár felét tudták megkapni érte, az én ügyfeleim általában több pénzt tudtak hazavinni annál, mint amennyiért eredetileg a képet vették.
Az ilyen eredményekhez azonban nagyon fontos a nemzetközi építkezés. Tekintve, hogy itthon kevés a gyűjtő, nálunk kezdetektől fogva a hazai piacról való kilépés volt a cél. Mi 2007 óta vagyunk nemzetközi vásárokon. Eddig főleg Franciaországra és Belgiumra koncentráltunk, de nemrégiben Anglia került a fókuszunkba. Fontos megemlítenem, hogy nem elég csak gyűjtőkkel keresni a kapcsolatot, a közgyűjteményekkel és a sajtóval való együttműködés ugyanolyan elengedhetetlen. Óriási munkánk van a most elkészülő Hantai Simon mondográfiában. Ez az idén májusban megnyíló, a művész életművét bemutató kiállítás létrejöttét is nagyban elősegítette, ami majd a Pompidou Központban lesz látható. Úgy gondolom, hogy jó tervezéssel és kemény munkával el lehet érni nemzetközi sikereket az állam segítsége nélkül is. Én soha nem jelentkeztem semmilyen állami pályázatra, tekintve hogy nem szeretném, ha bármikor azon múlna a vállalkozásom sikere, hogy az NKA, vagy bármelyik kormányzat kulturális vezetése számomra előnytelenül dönt.”
Nehéz eldönteni, hogy mekkora állami szerepvállalást érdemes elvárni a kortárs galériák támogatásában, viszont az azért jól látszik, hogy teljesen nem lehet ezt a szektort magára hagyni. Abban nincs vita, hogy a műkereskedelem egy ugyanolyan üzlet, mint bármelyik más kereskedelmi ág, mégis az nem egy elhanyagolható államérdek, hogy a hazai képzőművészet külföldön való elismertsége által jobban látszódjunk Európa térképén, mind kulturálisan, mind akár ebből adódóan turisztikailag. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy egy idő után nem lesz érdekük a hazai galériásoknak új, fiatal hazai művészekbe pénzt fektetni, ha a mostani állapotok maradnak. Jelenleg ugyanis kizárólag olyan alkotót érdemes felfuttatni, akinek már van valamilyen nemzetközi híre és ezáltal kevesebb tőke- és időbefektetéssel láthatóan gyorsabban hoz hasznot.
Ha nem akarjuk, hogy megszűnjön a színovalas, nemzetközi figyelmet kivívni képes kortárs magyar képzőművész utánpótlás és az ő hazai és nemzetközi képviseletük, akkor változásra lesz szükség.
