Hiába a vörös szőnyeg, a csillogás és az elegancia, a francia Riviéra fesztiváljának egyik leghíresebb-hírhedtebb terméke a botrány.
Vajon ki okozza az idei, 66. Cannes-i Filmfesztivál leglátványosabb botrányát? A magasabb filmkultúrájára hiú Európa skandallumból is az előkelő változatot kedveli. Amolyan úri bulvárban gázol. Minden évre jut egy legalább közepes méretű felháborodás. Itt is oszthatnánk díjakat, a következő kategóriákban:
Személyes tahóság
A rekordtartó egyelőre Lars von Trier dán filmrendező, aki Melankólia című filmje sajtótájékoztatóján 2011-ben bejelentette, hogy ő „náci”, hogy „megérti Hitlert” és a következő filmjének talán a „Végső megoldás” címet adja.
Kristen Dunst színésznő, a Melankólia főszereplője, aki a rendező mellett ült, köpni-nyelni nem tudott. A fesztivál szervezői csak nyelni nem, úgyhogy Trier persona non grata lett, két évre. Idén vendégként érkezhet csak vissza, Nimfománia című alkotása nem készült el időben, hogy jelölhessék.
Különösen meglepő a szélsőséges komment, hiszen Trier jegyzi az Európa című filmet, és ő maga egy pici szerepben éppen egy holokausztot túlélő zsidót alakít. A rendkívül intenzív dráma vádiratot fogalmaz meg mind a győztes, mind a vesztes erőkkel szemben, akik a II. világháborút követő időszakban próbálják rendezni Németország sorsát.
A sértegetés egyáltalán nem új Trier karrierjében. Amikor nem nyert filmjével Arany Pálmát 1984-ben, a zsűrielnöknek esett neki, „leszarozta” a munkáját. Hazamenet még gyorsan „letörpézte” Roman Polanski rendezőt.
Aki egyébként egy másik botrányhős. Vagy antihős. Ugyan nem Cannes-hoz kötődik az 1977-ben induló liliomtipró pere, ami miatt elmenekült az Egyesült Államokból és Franciaországban telepedett le, mégis a kínos, több évtizeden át tartó jogi csata egyik leghevesebb időszakában döntött úgy, hogy kioktatja a sajtót. Polanskira a 2000-es években keményebben szállt rá az amerikai jogászhad, 2009-ben Svájctól már kiadatását követelték, ahol háziőrizetbe került.
Alig két évvel korábban 31 kollégájával, köztük a Coen-testvérekkel és Wong Kar Wai-jal ült le, szemben fotósok,, tévések és riporterek armadája, tökéletes alkalom arra, hogy Polanski közölje: hülye kérdéseket tesznek fel. Letette a mikrofont és távozott.
Amikor a sors keze belelapoz a filmtörténelem könyvébe
1939-ben Adolf Hitler éppen azt a napot választotta Lengyelország megszállására, amikor a fesztivál megnyitott volna.
1968-ban a párizsi diáktüntetésekkel szolidáris újhullám rendező, Jean-Luc Godard azt követelte, hogy a vetítések maradjanak el. A vita olyan hevessé vált, hogy végül meg is valósult a javaslata, hogy Robert Favre Le Bret, a fesztivál igazgatója minden programot törölt.
2011-ben a tökéletes bulváreseménnyel került reflektorfénybe Uma Thurman. Szaknyelven: villantott, mégpedig Sharon Stone Elemi ösztön című filmben láblóbálós gesztusát ismételte meg.
Alan Resnais Szerelmem, Hiroshima című 1959-es filmjén az amerikaiak akadtak ki, Louis Bunuel Viridiana című alkotásán a spanyol Franco-rezsim hisztizett, úgy kellet kicsempészni a művet a fesztiválra.
Dögöljön meg a szomszéd Arany Tehene
A morgolódás másik forrása a Velencei és a Cannes-i filmfesztiválok közötti rivalizálás. Ang Lee 2005-ös Túl a barátságon című filmjét a francia Riviérán nem fogadták be a versenyprogramba, de Arany Oroszlánt kapott az olasz rendezvényen. Hasonlóan járt Mike Leigh, akit egyébként többszörösen jutalmaztak már Cannes-ban azelőtt, hogy 2004-ben kimaradt Vera Drake című filmje a versenyprogramból. Velencei köszönőbeszédében hálát mondott Cannes-nak is.
Hülye a bíró
Az igazán szaftos botrány az, amikor a közönség nem ért egyet a zsűrivel. „Maguk nem szeretnek engem, de én sem szeretem magukat!” – kiáltott a fujjoló közönségnek Maurice Pialat rendező 1987-ben, amikor A sátán árnyékában című filmje elnyerte az Arany Pálmát. Két évvel korábban Godard egy dühös filmrajongótól tortát kapott, képébe, nem tetszett a merénylőnek A detektív című filmje. Pedig még nem is nyert díjat, csak bekerült a hivatalos válogatásba.
És idén?
Egyelőre csak a tesztoszteron magas szintje okoz némi bosszankodást. Egyetlen női alkotás, Valeria Bruni Tedeschi A Chateau in Italy (szabadfordításban: Olasz kastély – szerk.) című filmje jutott be a versenyválogatásba. Két további hölgy művésztől vártak még jobb eredményt, azonban Claire Denis: The Bastards (Fattyúk) és Sofia Coppola: The Bling Ring (szabad fordításban: A fux – szerk.) az Un Certain Regard programban futnak, azaz versenyen kívül.