sonymusic

A steampunking egy olyasfajta egyedi, kisipari megoldásokból építkező, profi kézműves tevékenység, amivel az alkotó (hívjuk nyugodtan művésznek) múltat idéző forma-, és látványvilágot teremt egy napjainkban használt, modern eszköznek. Új értelmet kapott így már fülhallgató, számítógép, dugóhúzó és autómentő kisteherautó is. Megszállottság, ezermesteri kvalitás és persze türelem kell hozzá, hogy aztán az elegancia és fura, futurista világ ötvözete láttán a szemlélő meghökkenjen. Mintha a Némó kapitány valamelyik filmes díszletébe, vagy a Myst (a ’90-es évek elejének kultikus pc-játéka) eredeti helyszínén járva kapna betekintést. Ilyen értelemben Martin, Dave és Andy velejéig steampunk-elektro lemezt készített, mivel zömében a zeneipar számára halottnak hitt analóg szintetizátorokat használtak.

A bő három évvel ezelőtti, előző nagylemezhez kapcsolt stúdió-filmekből nem csak az derült ki, hogy Martin felhagyott a piálással, hanem hogy addikcióra hajlandóságát mostanság az eBay-en éli ki – mázsa számra felvásárolt analóg szintetizátorok formájában. Nos, a Delta Machine is kábel-, banándugó-tengerben, és véget érhetetlen potméter-csavagatás közepette született, a számokat pedig hol Santa Barbarán (itt él Martin) hol New Yorkban (itt meg 15 éve Gahan) vették fel a muzeális kinézetű, de utánozhatatlanul nyers és telt hangú gépeket használva. Az eredmény: egy sötét, karcos, érett és igen erős lemez, ami - ahol csak lehetősége adódott - maga mögött hagyta az utóbbi évtizedben megkérgesedett alapfelállást, amiben Martin inkább gitárt penget és vokálozik Gahan jobbján. Ehelyett most asztalnyi (olykor öltöző szekrény) méretű gépekből varázsol elő egy már letűntnek hitt kor reciklikált hangzásvilágát.

A minimalista hangszerelés egyáltalán nem szegényes, ezt a radioheades Thom Yorke szólóalbuma (és az abból kihajtott Atom for Peace nagylemez) óta nehéz nem belátni.

Abba az alagútba ma nem hajtunk be, hogy a több mint 30 éve összeállt Depeche Mode-nak mennyi köze volt a new wave, a new romantic, majd a synthpop és electropop irányzatok alakításához, és abba se, hogy Clarke sikeresebb volt-e összességében a Yazooval és az Erasurerel, illetve: a másik kiugró, Wilder Recoilként hová is pozícionálható hozzájuk képest. Az sem érdekes, hogy volt pár év, amikor Gahan a drog, Martin az alkohol, Fletch az antidepresszánsok rabja volt, mert több mint 30 évnyi együttélésbe becsúszhat ilyesmi. Túl vannak rajta.

Az egykori pályatársakból (az OMDtől a Soft Cellen át a Comsat Angelsig) időközben opálos múlt idő lett, és míg a még működő formációk (mint a Duran Duran, a Pet Shop Boys, a Camouflage vagy a The Cure) csak a lendkerékbe szorult lendületnek köszönhetően látszanak mozgásban lévőnek, és mondanivaló, valamint megújulási képesség híján rég kifulladtak, a Depeche Mode az elektronikus zene Rolling Stones-a lett. Azzal a nem lényegtelen megjegyzéssel kiegészítve, hogy Gahan hangja - Jaggerével ellentétben - jobb, erősebb és dominánsabb ma, mint bármikor egész eddigi pályája alatt.

sonymusic

Hogy a Delta Machine kontrasztja még erősebb legyen, érdemes szétnézni a lemezpiacon. A tipikus DM rajongó a 40 év körüliek közt található, e korosztály a Delta Machine-on kívül talán csak három - ugyancsak évtizedekben mérhető közös múlt miatt is - fontos albumot várt. De Nick Cave egy kereskedelmileg "tuti befutó" albummal jelentkezett (leporolta az egyszer már nyerőnek bizonyult képleteket, és kicsit hígította - amitől azonban épp a Bad Seeds-feeling tűnt el belőle), David Bowie elegánsan elé(nk) tett egy nagy vegyes gyümölcsös tálat (és abban kínálta fel a különböző korszakait megidéző, modern hangzás mázával leöntött, újszerű dalait). Karl Bartos viszont úgy idézte vissza Kraftwerk béli fénykorát, hogy mindent elfelejtett, ami a '80-as évtized közepe óta történt (azt is, hogy anno az Elektric Music-kal legalább az indulás jól sikerült). Ehhez képest friss és szuggesszív a Delta Machine (ami ettől még nem hibátlan darab).

Ez a Depeche Mode 13. stúdióalbuma. Számmisztika vagy sem, de a lemez is 13 számos; amiből 10 dalt Martin Gore, hármat Dave Gahan jegyez. Van négy bónusz szám is, mind Gahan szerzemény, és némi felárért a tracklista szerves részét alkotja (CD-n is, digitálisan is – vinylként eleve így, több mint 80 percesre csomagolták a pakkot). Az énekes-frontember dalait zeneileg a finn Kurt Uenala támasztotta meg; a keze nyoma több Moby lemezen ottmaradt, de Dave-vel a tavaly felvett Soulsavers album hangmérnökeként került kapcsolatba. Az összképbe szervesen még Ben Hillier és a DM-lemezek keverésénél régi bútordarabnak számító Flood nyúlhatott bele.

Az album hivatalos megjelenése [ami egészen pontosan március 25-én, hétfőn esedékes, de e cikk szerzője által úgy 20 éve rendszeresen látogatott szakboltban ma megvásárolhatta - a szerk.] előtt legálisan is ismertté vált jó néhány szám; megjelent a Heaven kislemezen, kétféle videóklip, és a CBS-en, a Live on Letterman showban is eljátszottak pár új dalt.

Akiknek ezeket hallva-látva sem esett le, hogy a rockos vagy akár a klasszikus Depeche Mode hangzásvilág helyett valami egészen más jön, csalódott lesz. Hogy biztos, ami biztos alapon mivel érdemes a Delta Machine hallgatásához előhangolni? Elő kell venni a ’89-es Martin szólólemezt, a tavalyi, Martin Vince Clarke-kal jamelt projektjét, és látatlanban elfogadni Gahan lemezindítóként elhangzó belépőjét: "Welcome to my world / Step right through the door / Leave your tranquilizers at home / You don't need them anymore" (vagyis: Üdv a világomban / Lépj be az ajtón / Hagyd otthon a nyugtatóidat / Nincs többé szükséged rájuk). Ha ez mind megvolt, készen állsz!