„Nem biztos, hogy színház, de az biztos, hogy nem jet-ski” – állítja a Transquinquennal és a Groupe Toc az abszurd, fekete humorral kecsegtető munkájáról. Amely abban, az elnyűtt közhellyel Abszurdisztánnak nevezett, világnemzetté emelkedett országban vendégszerepelt, ahol valóban megadják a (pór)népnek a cirkuszt – mindennapi kenyérmorzsánk helyett.

A feladatra tréningező kompániák „hónapokon át konferenciákat, találkozókat, beszélgetéseket és művészeti akciókat” szerveztek a gazdasági recesszió, a fenntartható fejlődés, a fogyasztás, és a depresszió tárgykörében, ám a tudományos igényű elmélyültség korántsem ismérve a mindössze egyórás, energiatakarékos opusnak. Melynek kapcsán bajosan jutni dűlőre: kifundáltan ilyen felszínes, banális-e, mintegy megragadva a korszellemet, vagy a súlytalanságát, bornírtságát sznobizmus volna alkotói szándéknak, mi több, koncepciónak értékelni? Az utóbbira szavazok. Részint, mert a nyolcszereplős, kalákában írt-rendezett performance egy minőségibb látványossággal vegyített, elemi dramaturgiai hibáktól hemzsegő ötletbörze, sok-sok fecsegéssel, hadovával. 

A fölütésben hat hullazsákot látunk, majd – a polietilén termékekkel színben harmonizálva – talpig feketében beszél hozzánk hosszú percekig egy vékonydongájú, mélynövésű férfiú. A konferanszié igyekszik minden társadalmi réteget megszólítani: a munkanélkülitől, a diáktól, a munkanélküli diáktól, az Aldi, a Lidl, az Auchan és a Tesco spórolós törzsvásárlóitól a Vígszínház premierközönségéig – így fricskázva a budapesti, „polgári” kőteátrumot, amelyről a föllépők bár azt sem tudják, eszik-e vagy isszák. (Nyilván, súgott nekik egy legatyásított „független”.)

Hervé Piron egyszerre ígér a „jó közönségnek” felhőtlen szórakozást, andalító altatódalt, papás-mamást, továbbá a kortárs színházi erotikára - így a Kurázsi mama, vagy a Három nővér felnőtt verziójára sóvárgóknak – artisztikus kufircot, sőt, pornót. Egyben nagyrabecsülését fejezi ki mindazoknak, akik, bátorságról tanúskodva, bugyi helyett színházjegyre költöttek.

trafo

Az elkövetkezendőkben egy pingvinnek öltözött nő és egy szobornak látszó, fehér maszkot és testhez tapadó, áramvonalas dresszt viselő férfi kínál megoldásokat a válság leküzdésére. A szumótangás, kövér, szemüveges Stéphane Olivier kifejti, miért túlsúlyos embertársaink felelősek a gazdasági és a TB-válságért (is). Ketten – egyre inkább fölhergelve magukat – arról fantáziálnak, hogyan kövessenek el öngyilkosságot (például: „Felmegyek a Holdra, és leveszem a szkafandert”).

Egy ingyenkonyha-jelenetben az élőhalottakat, vagy egy katasztrófa túlélőit idéző, vérző arcú, elegáns ruhába, öltönybe, bundába öltözött, unott burzsoák (gyors)levest és vécépapírfecniket osztanak a nézőknek. Végül megtekinthetünk egy-két stresszoldó terápiát, azaz, nevető- és légzőgyakorlatot, valamint modellezik a „térdcsapkodós”, a „bemutatkozós”, a „kozmetikusos”, és a „géppisztolyos” kacagást. 

A rövidebb-hosszabb szkeccsekből fabrikált, szexmentes mű olyan, mint egy dél-amerikai, televíziós szappanopera: bárhol mutatják be az öreg kontinensen, mindenütt érteni fogják. Ráadásul belecsempésznek a szövegbe néhány, az aktuális turnéhelyszínre jellemző sajátosságot. Imigyen a válságmegoldások között az is szerepel, hogy: „Csalj adót és lépj be a Fideszbe!”, „Vedd feleségül Demján Sándor, (…) Csányi Sándor lányát!”. Freddie Mercury ennél lényegesen többet tett, amikor a Népstadionban rágyújtott a Tavaszi szél vizet áraszt-ra, nem szólva egész estés teljesítményéről, és a gesztus nagyvonalúságáról.

A Bizalmi tőke „cinikus globalizáció és kapitalizmuskritika” helyett ízig-vérig populista munka. A humora erőltetett, és az angol abszurd kedvelőinek-rajongóinak kimondottan együgyűnek, iskolásnak, affektáltnak hat. Ugyanakkor belátom, a belgáknak pechjük is van: a magyar és az angol nyelv szerpentinjein vadul száguldó Matolcsy György szómágus bénító erejű, delikát képzettársításaival, mellbevágó beszédeivel-szpícseivel kevesen tudnak versenyre kelni (ha egyáltalán). A kényszeredetten jópofáskodó ad hoc társulást mindenesetre kiütéssel küldené padlóra egy verbális szpartakiádban a CNN és a hódmezővásárhelyi lakossági fórum közönségét egyaránt ámulatba ejtő miniszter, a gazdasági stand-up comedy atyja.

Túl azonban a fönti, vis maiornak is tekinthető körülményen: az egydimenziós, idővel ingerszegény, monoton produkció egyik legfőbb jellemzője a személytelenség, amelyben fölfedeztem némi cinizmust is, és utóbbi visszatetsző. Az alkotók-előadók úgy szólnak a fizikai, lelki, egzisztenciális összeomlásról, mintha a hírekből, vagy az általuk szervezett, elméleti ankétokon (értsd: szócséplés) értesültek volna róla először. A szenvtelenség, hideg, V-effektes távolságtartás lehet megrázó, fölkavaró is, de az ilyes, intellektuális renyheséggel párosuló közönynek nincsen hatása. Részint, mert olyan, mintha tunyaságból fakadna. Mivel az apátia – mely egyébiránt a közismerten önös, tolerancia- és empátiahiányos, feudális magyar társadalom egyik sajátossága – lomhaságból, lustaságból (is) ered.

Az esztrád készítői egyetlen, nyamvadt kísérletet tettek arra, hogy a válságproblematika kapcsán szóljanak az érzelmi kiégettségről: színes fényképeket vetítenek, képaláírásokkal, miközben klasszikus muzsika szól, egyre hangosabban. A fotókon felkel a Nap, szitál az eső, hullik a hó, hullámzik az óceán, virágzik a virág, nő a zöld fű, villámlik-mennydörög; látunk nevető gyerekeket, ölelkező-csókolózó párokat etc. A feliratokon – többek között - az áll: érdemes élni, tanulni és alkotni, gondolatokat cserélni és beszélni, segíteni másoknak, örömöt szerezni; jó írni, szeretkezni, zenét hallgatni. Együtt megöregedni. Az epizódban van szépség és líraiság, de hosszúra nyúlik, olcsóbb hatásvadászattá válik, és gúny is vegyül bele.

A zacskós leveshez hasonlóan instant darab kapcsán eltűnődtem: ki fogalmazott (számomra) a legérvényesebben, tiszta hangon, elitizmustól, mesterkéltségtől mentesen a válsághelyzetről a művészetben? Dr. Gregory House brainstorming-módszerét alkalmaztam; kimondtam a válság szót, azonnal érkezett a válasz: Charlie Chaplin. Az asszociáció és annak hirtelensége meglepett, majd beláttam, a kérdésen hosszabban gondolkozva is ugyanerre jutottam volna. A dickensi hangulatú árvaházban is nevelkedett lángelme mindent tudott a nyomorról, a lecsúszásról, a mesébe illő fölemelkedésről, és a bukásról. Legfőképpen azonban: a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról, és az elesettségről.

Utóbbi három létállapot azonban egyáltalában nem érdekelte a belga együtteseket, akiknek az infantilis, esetleges, hakni jellegű léhasága végén piros neonbetűkkel világított az unásig ismert lózung: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, majd lehullott egy hullazsák föntről, és aranyszínű konfetti-petárda robbant. Hogy legyen valami, ami nagyot durran ezen a feledésre érdemes, fiaskóba fulladó estén. 

(Transquinquennal & Groupe Toc: Bizalmi tőke (Capital confiance) – Trafó)