Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rakonczay Gábor négyszer hajózott keresztül az óceánon, az elmúlt hat évből másfelet töltött kint a vizeken. Meséli: legutóbbi útján egy vihar felborította a hajóját és 44 napra minden kapcsolata megszűnt a külvilággal, most mégis a jövő év decemberében kezdődő útjára készül. Arra, amit egyszerűen „a világ legkeményebb óceáni evezős versenyének” hív a szakma. A Pi élete című film megnézése után beszélgettünk.
hvg.hu: Hol tart a felkészülésben?
Rakonczay Gábor: Rengeteg a teendőm az indulásig, meg kell szereznem a kvalifikációkat, és meg kell építeni a hajómat. Az óceáni evezés, amit én csinálok, mindössze öt százalékban hasonlít a jól ismert, hagyományos evezésre. Két teljesen más műfajról van szó, mondhatni, hogy köszönő viszonyban sincs az olimpiai sportággal. Az én hajóm egy több száz kilós túlélő eszköz, amit át kell navigálni viharokon, akár négy méter magas hullámokon.
hvg.hu: Művészeti iskolákat végzett, onnan vezetett az útja a hajósok, a hajózás nem veszélytelen világba. Könyvművesség és hajóépítés: hasonlítanak valahol egymásra?
R.G.: Bizonyos nézőpontból összefüggenek, mindkettő esetében létre kell hozni valamit, építeni kell, és nem a számítógép mellett. Mindkettő ősi szakma, a hajózásban szinte röpködnek a száz évek, hagyományok. Több száz éves szabályok vannak, amelyek a sok-sok átélt tapasztalat felhasználásával folyamatosan finomodnak.
hvg.hu: Yann Martel könyve, a Pí élete szép és izgalmas olvasmány, amit az olvasója akár egyhuzamban elolvashat, de ha a leírtakon elmélkedni akar, át akarja gondolni egy-egy állítását, tarthat szünetet is. A most bemutatott film kötöttebb forma: ha valaki beül rá, nyilván végig nézi. Hajós szemmel mennyire hihető a film története, amelynek mégiscsak az a lényege, hogy egy fiatal fiú egy csónakban egyedül marad egy emberevő tigrissel?
R.G.: Most ne beszéljünk arról az abszurd helyzetről, amikor ember és tigris egy térben egymásra utalva, egymásnak- és a természet törvényienek kiszolgáltatva vannak jelen. Hajókatasztrófák történhetnek, abból meg lehet menekülni. A filmbeli mentőcsónakban volt élelmiszer, eszközök, amik segítettek a túlélés kezdeti szakaszában.
A Pí élete azt mondja, 227 napig életben lehet maradni odakinn, és erre van is esély. Ha az első két héten valahogy túlkerül az ember, ha nem pánikol be, nem őrül meg, ha túljut a holtponton, akkor abszolút hihető. Ez nyilván egy film, amelyben felerősödik a mesélőkedv, nagyobbat és többet akar mutatni, ezért az állításaival lehet vitatkozni: a repülő halak kétszer jobban repülnek, kétszer többen vannak, a bálna egy kicsit kisebb, a foszforeszkáló planktonok azért nem világítanak ennyire.
Teliholdkor éppen nem is látszódnak, mert akkor szinte nappali világosság van az óceánon, viszont párás időben, fogyó holdnál tényleg nagyon szépek. A szélcsend képi világa teljesen valóságos, az óceán tud ilyen tükörsima lenni, de azt is úgy kell elképzelni, hogy egy-két méter magas, kétszáz méteres dombok vonulnak, ahogy mozognak az áramlattal, és a holt hullámok is szinte mindig jelen vannak. A vihar, az azért „műtermi” vihar volt. De rengeteg minden hasonló, csak filmes eszközökkel kifejezve.
hvg.hu: Amikor elveszett az óceánon, segítették a túlélő készletek?
R.G.: Nem, én nem vesztem el, én végig pontosan tudtam, hogy hol vagyok. A három GPRS-emből kettő végig működött, tized fokra meg tudtam mondani, hogy hol járok, hogy milyen hosszú lesz az út. Az élelmiszeradagomat is ki tudtam számolni, teljesen képben voltam, csak a műholdas összeköttetés szűnt meg, nem tudtam haza üzenni. Arra gondoltam, hogy az itthoniak biztosan eltemetnek, hiszen viharban tűntem el.
hvg.hu: Milyen volt az óceán csendje, egyáltalán volt-e ott csend?
R.G.: Szélcsendben megáll a levegő, a víz nem mozog, atomcsend van. Semmilyen hang sincsen, hacsak nem mutatja meg magát egy élőlény. Hogyha mozog a víz, és átbuknak rajtam a hullámok, akkor kifejezetten zajos az óceán. A viharban pedig borzasztó hangzavar van. Az ember aztán beszélgetni kezd ott a Teremtőtől kezdve mindennel és mindenkivel, ez megtörtént velem is. Kint a vízen 180 fokban látni mindent, hatalmas a tér, a látvánnyal nem lehet betelni.
Az óceán gyönyörű, a naplemente, a hold, a szivárvány, a hullócsillagok és ilyen minden nap, folyamatosan, évezredek óta. A legutóbbi útról van legalább ezer naplementét ábrázoló fotóm.
hvg.hu: Mit csinált a hosszú, magányos, a nem hajózók számára elmagyarázhatatlan napok alatt, azon túl, hogy evezett és evezett vagy horgászott.
R.G.: A repülő halak tényleg beugranak, de inkább csak a kisebbek. De nem, nem horgásztam, pedig volt nálam felszerelés. Túl közel voltam a vízhez, szinte egységben voltunk, azzal mostam fogat, azzal tisztálkodtam, az óceán vizét szűrtem meg ivóvíznek. Mintha vendégségben lettem volna. Sőt, ha alvás közben hallottam, hogy beesett egy-egy hal, felkeltem, és visszadobtam a vízbe.
Nyilván másképp lett volna, ha nem lett volna élelmiszerem. Az még nagyon fontos, hogy fenn kell tartani valamilyen hangulatot a hajón. Amíg működött a műholdas telefon, addig ezzel nem volt problémám, mert folyamatosan biztattak itthonról, de amikor ez a kapcsolat-forma megszűnt, akkor jött az egyedüllét. Amikor tudtam, hogy akármit is csinálok, ha megszakadok is, egy-két hónapig még biztosan egyedül leszek, és a part még négy ezer kilométerre van.
Ez volt a legnehezebb: ilyen egyedül soha nem voltam korábban. Egy-két hét után már nem nagyon érzékeltem a szárazföldet, a családot, semmit, nem is nagyon hittem, hogy létezik a szárazföld. Egy idő után aztán, túljutva a holtponton, el kellett fogadnom a saját társaságomat. Az óceán tükröt tartott elém. Saját magamat láttam benne, meg a természetet. Elég komoly önismereti tréning volt.
hvg.hu Ez az érzet hogyan jelenik meg a filmben?
R.G.: A filmnek szerintem máshol vannak az erősségei, nem a klasszikus magány-érzékeltetése volt a fő célja. Bár, amikor elmegy a teherhajó a horizonton, és nem veszi észre a főhős jelzését, azt azért én nagyobb traumának tartom. Velem többször is előfordult, hogy láttam elmenni hajókat, és hiába jeleztem nekik – ugyanazzal a narancssárga szignálfüsttel, mint a filmben. Sok minden elkapja olyankor az embert, sírás, ordibálás, egyszer be is rekedtem két napra, aztán meg jött a reménytelenség. Ugyanakkor nekem például ott fordult át először az, hogy akkor is, biztosan meg fogom csinálni, ki fogom bírni.
hvg.hu: Számolgatta a napokat vagy ilyenkor nincs jelentősége a múló időnek?
R.G.: Számoltam, persze. Írtam a hajónaplóba minden nap, mint Pi, a filmben, amíg el nem fogyott a papírja és a ceruzája. Leírtam, hogy hány mérföldet tettem meg, milyen volt az idő, mit láttam, mit gondoltam. Nagyon sokat segített nekem abban, hogy fenntartsak egy realista szemléletet arról, hogy túl lehet élni. Hiszen ott voltam egy hajóban, ahol romlott az élelmiszer, mindenem vizes volt heteken át, alig volt már bőr a tenyeremen, a térdemen, a hátsómon, az út végére a lábamon csak két körmöm maradt meg, a többi elázott. Ettől már padlót lehet fogni.
hvg.hu: Mennyire volt spirituális élmény az óceán?
R.G.: A hajósok mind vallásosak. Sokféle nemzetiségű és hitű emberrel találkoztam közöttük, de mindenkinek megtekeri a világnézetét a huzamosabb ideig tartó hajózás, az biztos. Nekem a legutóbbi utam, a borulás mindent megváltoztatott, teljesen átírta a hitrendszeremet. Miként a film beli Pínek, sok mindent kell még magamnak megválaszolnom.
