Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
2012 végére az alternatív, független művészeti intézmények után a nagy állami kulturális központokat is sarokba szorították a kultúra irányítói. A Nemzeti Színházzal kapcsolatos események háttérbe szorították a Műcsarnokkal kapcsolatos művészi-politikai-irányítástechnikai koncepcióról elkezdett diskurzust.
Az inkább jobboldali kötődésű, a debreceni MODEM-től átigazolt Gulyás Gábor az Magyar Művészeti Akadémia hatalomátvételekor lemondott a Műcsarnok igazgatói posztjáról. A váltás elleni tiltakozásul nyílt levél született, amelyet a magyar kultúra fontos szereplői, közöttünk a jobboldal egyes képviselői is aláírtak.
Milyen intézmény is volt a Műcsarnok Gulyás ellentmondásos kinevezésekor és milyen teljesítmények fűződnek a nevéhez? Hogy volt? Hogy lesz? Hogyan is kellene lennie? Az ország három meghatározó fiatal művészettörténészével-kurátorával beszélgettünk.
A beszélgetés részvevői
Fenyvesi Áron, galériavezető, Trafó Galéria - Trafó Kortárs Művészetek Háza
Erőss Nikolett, kurátor, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Fehér Dávid, művészettörténész – Szépművészeti Múzeum
hvg.hu: Véleményük szerint mi lenne a Műcsarnok elsődleges helye, funkciója a magyarországi kiállítóterek között?
Erős Nikoltett: Lévén kiemelt pozíciójú, szimbolikus jelentőségű művészeti helyszín, a Műcsarnok a hazai és nemzetközi kortárs képzőművészet meghatározó alkotóit és tendenciáit lenne hivatott reprezentálni. Kérdéseket kellene megfogalmaznia, vitákat generálnia, a művészet társadalmi szerepét erősítenie.
Fenyvesi Áron: A Műcsarnok trendsetter intézmény, amelynek a magyar képzőművészeti intézményrendszer egyik csúcsintézményeként arra is vállalkoznia kellene, hogy nemzetközi együttműködések keretében magyar kortársakat is rangos, de legalább releváns kiállítási lehetőségekhez juttasson külföldön. A Műcsarnok feladata nagyon összetett, amit a csak egy felkészült kurátorokból álló, valódi csapatmunkában dolgozó team tudna a kezében tartani: nekik azon túl, hogy a magyar képzőművészeti szcéna minden rezdülését ismerniük kéne, napra-pontos tudással és kapcsolati hálóval kellene rendelkezniük nemzetközi viszonylatban is. És akkor még nem beszéltünk az intézményi kommunikációról, amely révén a közönség széles rétegeivel lehetne kapcsolatot tartani, vagy épp a múzeumpedagógián keresztül történő indirekt közönség-nevelésről, képzésről.
Fehér Dávid: A Műcsarnok Magyarország elsőszámú “kunsthalle” típusú intézménye. A kunsthallék világszerte olyan kiállítóhelyek, melyek a múzeumokkal szemben nem rendelkeznek gyűjteménnyel. Elsődleges feladatuk tehát nem a meglévő gyűjtemény feldolgozása és bővítése, aktualizálása és újraértelmezése, hanem kizárólag időszaki kiállításokat rendeznek. A Műcsarnok az egyetlen nemzetközi léptékű és jelentőségű „kunsthallénk”, s ennyiben valóban kulcsfontosságú intézmény - kitüntetett pozíciója miatt a huszadik században sajnos gyakran vált a politikai reprezentáció színterévé. A budapesti Műcsarnok funkciója véleményem szerint ugyanaz, mint a külföldi „műcsarnokoké”: konzekvens szakmai program szerint összeállított, nemzetközi színvonalú időszaki kiállítások szervezése, nemzetközi kapcsolatépítés, kooperáció külföldi partnerintézményekkel.
Ráadásul a hazai intézményrendszerben a Műcsarnok súlyát tovább növeli, hogy a Velencei Biennále szervezéséért is felelős - ez a hazai művészek legfontosabb nemzetközi bemutatkozási lehetőségei közé tartozik. Egy jól működő kunsthalle sokat tehet tehát a hazai szcéna „nemzetközi becsatolásáért”. Fontos, hogy ne pusztán átvegyen, hanem rendszeresen elő is készítsen olyan nemzetközi jelentőségű tárlatokat, melyeket később a világ bármely kunsthalléja vagy múzeuma befogadhat.
Rendkívül fontos, hogy az egész régió, ezen belül a hazai színtér művészetét méltó módon, adekvát kontextusban mutassa be és képes legyen a művészettörténet-írás és a kurátori praxis nemzetközi diskurzusaihoz csatlakozni, hogy az intézmény vezetője megtalálja a lokális és a globális közötti kényes egyensúlyt.
F.Á.: Folyamatos szakmai párbeszédre lenne szükség a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok program-struktúrájáról az intézmények igazgatói között, és véleményem szerint ideje lenne nemzetközi szakembereket is alkalmazni ezekben az intézményekben - ez csak az egész szcéna javát szolgálná.
hvg.hu: Megfelelt-e a Műcsarnok saját kiemelt hazai szerepe követelményeinek a Petrányi Zsolt vagy az azt követő Gulyás-időszakban?
E.N.: Voltak ez irányba mutató kezdeményezések. A számomra nagyon fontos szempont azonban, hogy hazai és külföldi művészek közös platformon, azaz egy kiállítás keretében jelenjenek meg, inkább Petrányi periódusára volt jellemző.
F.D.: Petrányi Zsolt időszakában sok olyan kiállítást rendeztek a Műcsarnokban és a hozzá tartozó Ernst Múzeumban, amely a világ bármely élvonalbeli intézményében fegyverténynek számított volna. Ilyen volt például Thomas Ruff, Luc Tuymans, Michaël Borremans, Wim Delvoye retrospektív kiállítása, a Lipcse Jelenség vagy a Mi vida című csoportos kiállítások. Ezeken túl olyan jelentős alkotók is bemutatkozhattak önálló kiállítással, mint Markus Schinwald, Dan Perjovschi, Deimantas Narkevicius vagy Mircea Cantor. A sikerekhez tartozott, hogy elindult egy rendkívül izgalmas művészetelméleti könyvsorozat Elmegyakorlat címen, melynek kurrens kérdéseket taglaló kötetei termékeny szakmai vitákra adtak okot.
Sajnálatosnak éreztem, hogy a Műcsarnok fontos kiállításai, így Ruff, Tuymans vagy Borremans bámulatos tárlatai nem érték el a közönség ingerküszöbét. Mindez talán a megfelelő vizuális kultúra-oktatás hiányának és a kommunikáció alacsony hatásfokának tudható be, mindenestre szégyelltem magam, amikor negyedszer is én voltam Tuymans kiállításának szinte egyetlen látogatója, míg néhány évvel korábban, Düsseldorfban a K21-ben lényegében ugyanezen művekért sorba kellett állnom.
Gyakran vetődött fel Petrányival szemben részben jogos érvként, hogy az intenzív nemzetközi program miatt háttérbe szorultak a hazai színtér fontos alkotói. Ugyan a Műcsarnokban rendeztek egy a hazai szcénát hézagosan áttekintő tárlatot Na mi van? címmel, az Ernst Múzeumban pedig emlékezetes volt Méhes Lóránt, Várnai Gyula, a Technica Schweiz és KissPál Szabolcs önálló kiállítása is, valamint számtalan hazai magángyűjtemény is bemutatkozási lehetőséghez jutott, valóban hiányzott a Műcsarnok épületéből egy-egy igazán fajsúlyos hazai alkotó nagy retrospektívje.
F.Á.: Petrányi programjára visszagondolva csak azt sajnálom, hogy a magyar kortárs képzőművészetről nem fogalmazott meg igazán nagy állítást. Személy szerint jobb kiállításnak tartom a szemlék közül a Petrányi-féle Na mi van?-t a Gulyás-féle Mi a magyar?-nál, de még a Na mi van? is mintha bátortalan lett volna ahhoz, hogy karakánul állítson valamit a magyar kortárs képzőművészetről, és ne csak kérdéseket fogalmazzon meg annak kapcsán. A Gulyás-féle Mi a magyar? sok szempontból nem is kiállítás volt már szerintem, hanem csak valami eklektikus szalon – még ha ez a hagyományosan csak olvasó, de nem látó magyar értelmiségnek fel sem tűnt. Én a vizualitás felől nem csak hogy nem tudtam értelmezni, de kifejezetten rossz kiállításnak tartottam.
F.D.: A Műcsarnokra óriási felelősség hárul, nagyobb, mint például a kiterjedt osztrák intézményrendszerhez tartozó bécsi Kunsthalléra, hisz lényegében monopolhelyzetben van, rendkívül kevés hasonlóan reprezentatív kiállítóhely található Magyarországon, ahol méltó módon be lehet mutatni a magyar művészettörténet nagy életműveit. Nagy keserűséggel tölt el például, hogy egy olyan kaliberű művészegyéniségünk, mint Attalai Gábor valódi retrospektív tárlat nélkül hunyt el. Az efféle mulasztások pótolhatatlan veszteségekhez vezetnek. Mindent egybevéve Petrányi idején a Műcsarnok programja színvonalát és kínálatát tekintve megfelelt a nyugat-európai kunsthallékkal szemben támasztható elvárásoknak.
F.Á.: Ezzel ellentétben szerintem az ún. Gulyás-időszkban a Műcsarnok nemzetközi kontextusa egyértelműen erodálódni kezdett, majd mintha teljesen ki is fulladt volna. Ezt alátámasztja az alapvetően jó művészekkel és művekkel felálló Kolozsvár-kiállítás is: itt egy egész szcéna motorjának lényegét és jelentőségét sikerült Gulyás Gábornak alapjaiban félrekommunikálnia és félreértelmeznie. Persze Bukta Imre kiállítása mindenképpen a Gulyás-éra kiemelkedő pillanatai közé tartozik, de a debreceni MODEM-ben tartott Bukta-retrospektív után talán arra kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy Bukta művészetét - ami nemzetközi viszonylatban is párját ritkítóan érdekes - az ország határain túl is megismerjék.
F.D.: Gulyás Gábor markánsan más utat választott, mint elődje, ám deklarált célja neki is a „nemzetközi becsatolás” volt, amit olyan új kezdeményezések jeleztek, mint a Flash Art magyar kiadásának elindítása, illetve a budapesti biennále végül semmibe vesző, utópisztikus terve. Ugyan a Flash Art magyar nyelven jelenik meg, s csak egy-egy cikkét fordítják le a függelékben angolra, az együttműködés nemzetközi nyitáshoz, s néhány külföldi publikáció létrejöttéhez vezetett.
Az eddigi tárlatok közül az előző időszakból átnyúló Európai utasok című, kolozsvári művészettel foglalkozó tárlat és Bukta Imre retrospektív kiállítása emelkedik ki, véleményem szerint bárhol megállnák a helyüket. A „konzerv kiállítások” közül Bernar Venet, Natalia LL és Marina Abramović tárlata sem okozott csalódást. Kelemen Károly retrospektív kiállítása – jóllehet nem az első a maga nemében – régi hiányt pótolt. A főképp a hazai közönséget megcélzó tematikus kiállítások (pl. „Sírba visztek” – A Bizottság a Műcsarnokba megy; Mi a magyar?) elemzése most messzire vezetne, de arra utalhatunk, hogy ezekkel kapcsolatban komoly problémák vethetők fel a „kontextualizálás” és a prezentáció mikéntjét illetően. Ennek ellenére kétségkívül jelentős közönségsikert arattak, ami ha nem is önérték, s nem is feltétlenül párosul a legnagyobb szakmai teljesítménnyel, az egyre inkább szórakoztatóiparrá váló múzeumi szcéna kontextusában nem elhanyagolható tényező.
hvg.hu: Szakmailag tehát ez a két időszak élesen elkülöníthető- szemlélet, ízlés, hangsúlyok szempontjából?
E.N.: A két igazgatói terminus nehezen összemérhető, Petrányinak lehetősége volt kitöltenie ötéves mandátumát, Gulyásnak nem, illetve nem élt vele. A két intézményvezető egymás elleni kijátszása egyébként nem produktív a helyzet megértése szempontjából! De ha mindenképpen kontrasztba kell őket állítanunk, akkor kiemelhetünk tendenciaként Petrányi esetében egy sokkal erősebb nemzetközi kortárs művészeti orientációt, és egy hangsúlyosabb szakmai csapatmunkát.
Számos jól felkészült, tájékozott, nemzetközi összefüggésekben gondolkodó kollégával dolgozott, sokszor külsős kurátorokat hívott - személyes elkötelezettségei ugyan érzékelhetőek voltak, de nem dominálták a programot. Gulyás személyes dominanciája erősebb, horizontja szűkebb volt, lokális, regionális kérdésekre fókuszált, amelyek szakmai relevanciáját nem feltétlenül tudta igazolni.
A nemzetközi kortárs művészet húzónevei az életművük jelentőséhez mérve szerényebb (a galériáktól megszerezhető, így a művészekkel való munkát elkerülő) anyaggal szerepeltek a Műcsarnok alagsori minigalériájában, ami elég beszédes tény. http://www.mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=640)
hvg.hu: A Műcsarnoknak mint kunsthallénak célja lenne-e előremutató kiállításoknak otthont adni? Elérte, eléri-e ezt a célt?
F.D.: A Műcsarnok alapításakor inkább a konzervatív, „akadémikus” művészetet mutatta be, a „műcsarnoki festészet” kifejezés szitokszó volt, maradiságra, retrográd szemléletre utalt. A hazai progresszív tendenciák alakjai épp ezzel szemben fogalmazták meg pozíciójukat. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az intézmény programja főképp nem szakmai, hanem politikai szempontok szerint állt össze, még ha rendeztek is benne jelentős tárlatokat (pl. Henry Moore, 1967; Victor Vasarely, 1969; Marc Chagall, 1972; Paul Klee, 1976). A nemzetközi vérkeringésbe csak 1984 után, Néray Katalin legendás igazgatói tevékenysége révén kapcsolódhatott be. Néray programját utódai változó színvonalon folytatták, ám az alapvető koncepciót, miszerint a magyar intézményrendszernek egy nemzetközi rangú, autonóm kunsthalléra van szüksége, a legutóbbi időkig senki sem kérdőjelezte meg.
F.Á.: A Műcsarnok kiállítás-politikája minden igazgató alatt más volt, és ez az ötévenkénti újrakalibrálás nem tett soha jót. Én is azt gondolom, hogy első lépésben a Műcsarnokot a régió térképén kellene hangsúlyosan elhelyezni, de ehhez nagyon konzekvens, kitartó kiállítás-politikára lenne szükség. És nem elsősorban arra, hogy mindig minden igazgató mindent újrakezdjen, és mindent jobban tudjon, mint az elődei.
E.N.: Nem tudom, mit értünk itt hagyományon. A Műcsarnok régóta politikailag szélfútta hely, minden vezetőjének meg kellett küzdenie az általa fontosnak, progresszívnek tartott művészet képviselete és a szakmai mércéket, tematikus, koncepcionális irányvonalakat egyfajta bázisreprezentáció nevében figyelmen kívül hagyó, a Műcsarnokot valamiféle közös piactérként tételező szemlélet közötti konfliktussal. Utóbbival nem véletlenül nem békéltek meg az eddigi igazgatók! Ez a feszültség vált a Műcsarnok hagyományává, de ez nem akadályozta meg azt, hogy egyes időszakokban nagyon jó kiállításokat mutasson be.
hvg.hu Milyen lenne egy ideális Műcsarnok?
E.N.: Nem szeretnék ideális Műcsarnokot, az bizonyára nagyon unalmas hely lenne! Egy ilyen prominens művészeti intézmény inkább vállaljon nézetkülönbségeket, mint ideákat, de tegye azt egy szélesebb társadalmi kontextusba ágyazva, a nemzetközi művészeti világgal párbeszédképesen, a saját gondolatait mégis jól artikulálva.
F.Á.: Az ideális Műcsarnok véleményem szerint nemcsak bemutatná, hanem kiállítási programjával alakítaná is a magyar, a regionális és nemzetközi kortárs képzőművészet kánonját. Lehet, hogy ez minimalista elképzelés, de én már ennek is örülnék. Attól tartok, ez még így is sok évig csak papíron létező vágyálmom lesz.
hvg.hu: Milyen irányvonalakra lehet számítani a jövő évtől a kurátori szakma megítélése szerint?
F.D.: Fekete György eddig elhangzott nyilatkozataiból következetve olyan irányvonalakra, amilyenekről Spiró György rendkívül érzékletesen írt Tavaszi tárlat című, váratlanul aktuálissá vált regényében! Mindennek kevés köze van a jelenlegi „art world” működéséhez, s ahhoz, amit világszerte kortárs művészetnek neveznek. Szomorú időutazásban lehet részünk az intézmény Néray Katalin előtti időszakába.
E.N.: A saját megítélésemet tudom csak megosztani: semmi jóra nem számíthatunk. Egy marginalizálódó, nemzeti lózungokat hangoztató, fájdalmasan középszerű műveket egymás mellé soroló, a konzervatív kultúrpolitikát kiszolgáló kiállítóhely lesz a Műcsarnok, ha a ma ismerhető kirekesztő elképzelések valóra válnak.
F.Á.: Még legrosszabb álmaimban sem merem elképzelni, hogy milyen károkat fog okozni a Magyar Művészeti Akadémia által fémjelzett időszak a magyar kortárs képzőművészetnek. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mintha éppen most hintenék fel sóval a Műcsarnok alapjait.
Amennyiben nem enged fantazmagóriáiból a jelenleg rendkívül arrogáns kultúrpolitika, sokunk, több generáció számára szűnik meg egy olyan intézmény, amely eddig referenciapontként szolgált. Ez a politikai aktus számomra felér egy közösség-elleni bűntettel! Nem tudom, a kulturális ügyek döntéshozóinak maradt-e még egyáltalán józan esze? Én erősen kételkedem.
F.D.: Intézményeket gyorsan le lehet bontani, ám az újjáépítéshez hosszú, következetes munka és rengeteg idő szükséges. A jelenlegi döntés tehát beláthatatlan, tragikus következményekkel járhat. A szinte láthatatlan, periférikus hazai művészeti szcéna egy nemzetközi sztenderdeknek megfelelően működő kunsthalle nélkül végképp lekerülhet a művészetvilág térképéről.
