Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy naiv gondolatkísérlet: mi lenne, ha tényleg csak a pályázat számítana? Miben különbözik a két pályázat „nemzet” és „színház” elképzelése?
Alföldi Róbert 322 oldalas pályázata már a beadás pillanatától nyilvános volt. Vidnyánszky Attila 49 oldalas pályázatát az eredmény kihirdetésekor tette nyilvánossá. Alföldi pragmatikus, konkrét kérdésekre konkrét válaszokat keres. Vidnyánszky nagy volumenű gondolatmenete nemzeti történelemfilozófiára épül. A kettő azonban összehasonlíthatatlan addig, amíg középszerű politikusok randalíroznak a kultúrában.
Egy naiv gondolatkísérlet
Tekintsünk el attól, hogy a nyertes pályázó is megkérdőjelezi a pályázati rendszer átláthatóságát, és maga is a kinevezés oldalán áll; hogy Ascher Tamás nemzetközi szinten elismert rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, Törőcsik Mari színművész, a Nemzeti Színház igazgatói pályázatáról döntő bizottság egyik tagja is fölösleges színjátéknak tartják a pályáztatást és szintén a kinevezést vélik az egyenesebb megoldásnak; hogy az átadás-átvétel fél évére kijelölt kormánybiztos pozíciója teljesen fölösleges, s hogy a kinevezésének indoklása, miszerint „jogilag nem szabályozott a folyamat” minimum hamiskás, inkább hazugság, és még ha igaz is lenne, akkor sem indokolná a kormánybiztos személyét; hogy a kinevezett kormánybiztos Fekete Péter békéscsabai színigazgató semmilyen körülmények között nem pártatlan és nem képes intézményes és közérdekeket érvényesíteni; hogy valaki hazudik a főigazgatói pályázatok elbírálásakor leadott szavazatok számát illetően, mivel ha Törőcsik csak Alföldire szavazott igennel, akkor Vidnyánszkyt nem támogathatta a bizottság egyhangúlag; hogy a minisztériumi sajtótájékoztatón a nyertes pályázó egy asztalnál, a sajtó képviselőkkel szemben, a miniszter és az államtitkár mellett ült, egy csapatként; hogy amíg közpénzt költenek és Nemzeti a Színház, akkor éppúgy köztársaságellenes minden egyes titok, mint például, hogy ki miként szavazott; hogy bizonytalan és gyerekes a kormányzati kommunikáció.
Tekintsünk el attól is, hogy mivel bélsárszagú, diszlexiás és fociprimitív minden kultúráról és oktatásról szóló diskurzus, amibe a magyar kormány bele- és hozzászól, ezért a tüntető ballib oldal is eldicsekedhet a maga szellemi milicistáival, akik egyetlen ambíciója, hogy Vidnyánszky szakmai eredményeit is kikezdjék. Ami alaptalan és ezért hazug.
Tekintsünk el a fizetett és önjelölt náci trolloktól, akik telebuzizzák, zsidózzák, hazaárulózzák a hozzászólásokat – amit nem is teszünk ezért lehetővé most. Ugyanígy az elvakult és alulművelt álliberálisoktól, akik ugyan Alföldi színházát – hozzászólásaik alapján – nyilvánvalóan nem látogatták, de szintén kommentekben legénykednek.
Ha ezektől eltekintünk, maradnak a pályázatok. Naivan olvassuk el, mintha csak a pályamunkák számítanának. Egy naiv gondolatkísérlet.
Vidnyánszky azt ígéri, hogy mindenben megváltozik a Nemzeti Színház. Biztos így lesz, hiszen akad számtalan pont, amiben fundamentálisan különbözik világ- és színházelmélete elődjétől. Ebből csak egy maréknyira koncentrálunk most.
Inkább nemzeti, vagy inkább színház?
A Vidnyánszky-pályamű címe: Nemzeti Színház avagy a nemzet színháza a 49 oldalból 16-ot inkább a nemzetfogalomnak, történelmi múltnak, jelennek szentel. Ugyan egyetért Alföldivel, hogy „a nemzeti és a színház szóösszetétel nekünk a praxis” mégis egyértelmű: a nemzet és a történelem a kiindulópont.
„Szakmai szocializációm során meghatározó volt, hogy Kárpátaljáról, ebből a nemzettestből kiszakított […] közösségből származom, amely számára a színház többet és mást jelent, mint csupán esztétikai élvezet.” (5. oldal) A színház egy nemzeti szolgálat helye és eszköze. Témáit, társulatát, üzenetét, működését ez a szolgálat határozza meg. A pályázatban példaként a beregszászi Illyés Gyula Színházat említi, életműve legjelentősebb műhelyét, ami a sajátos „tájegységi kulturális akcentusnak, nyelvállásnak köszönheti”, hogy „európai szinten keresetté tette”.
Vidnyánszky tehát a nemzeti sajátosságokat nemzetközi értéknek tartja. A pályázatban ugyan külön fejezetet is szán a nemzetköziségnek, de állandóan visszatér a meghívott rendezőktől a szláv színházi kapcsolatokon át a külhoni szereplésekig. A világra nyitott és befogadó.
Mindez azért is izgalmas, mert Alföldi éppen ezt a beregszászi, speciálisan helyi hangvételt dicséri. Úgy véli, vetélytársa kárpátaljai színházának érdeme az, hogy a magyar és a többségi ukrán kultúra találkozópontján egy különleges, magyar nyelvű műhely jött létre. Ugyanezt tartja a marosvásárhelyiek és más határon túli színházak egyik legnagyobb eredményének is.
Ami azonban alapvető különbség: Alföldi nem gondolja, hogy csak azért, mert valaki a határon túlról érkezik, az már erény. „Nem színházi és nem esztétikai minőség”, mondja, ahogy a vidékiség (értsd: vidéki színház) sem erény önmagában. „Jó színházat kell csinálni” – a színház az első.
Vidnyánszky a teljes repertoár 30%-át ezeknek a színházaknak adná. Nem feltétlen vitatkozik Alföldivel, mivel szerinte igenis sok rendkívüli tehetséget találunk vidéken, nem nehéz ennyi társulatot vendégül látni a minőség romlása nélkül. Amolyan 19. századi reformkorból és romantikából származó és a Trianon utáni nemzeti sejtés visszhangzik ebben: a nemzet lelke nem a fővárosban, hanem a vidéken és az elcsatolt területeken található. Mint a János vitézben, talán ezért vált Alföldi János vitéz-adaptációja (Kacsóh Pongrác nyomán) a legfőbb Vidnyánszky-kritika célpontjává, és ezért választja maga a debreceni direktor is ezt első darabként.
A nemzet fogalma azonban nem világos, néha keveredik az „etnikummal” (például a 12. oldalon), néha bekerül a „nép” (15. oldal) vagy a „társadalom” (14. oldal) ebbe a fogalomkörbe. Az utóbbi kettő esetlen és következetlen szinonima, az előbbi, tekintve a nyertes pályázó kárpátaljai kisebbségi magyar hátterét, jól érthető. Az első világháború óta próbál a világ konszenzusra jutni, hogy mi az egyik és a másik pontos definíciója. A vitát minden közép-kelet-európai kisebbségi a bőrén érzi.
Ami azonban feltűnő, hogy a sajátosan magyar nemzeti világnézet Vidnyánszkynál egységes. Vagy legalábbis nem látjuk, hogy színes, és összetettnek látná. Az állam egy egységes nemzeti „kultuszépítő intézmény” (10. oldal), és ez meghatározza az intézmény és a kormány közötti viszonyt.
Nemzeti Színház és az állam/kormány
1790 óta létezik magyar nemzeti színház, mondja a debreceni rendező, amely akár állami támogatás nélkül is ápolja a nemzeti identitást. Ebből a 222 évből 46 éven keresztül létezett önálló, független Magyarország, s e 46 évből 1922-1939 közötti időszak a mintaadó 22 év, amit Klebelsberg Kunónak köszönhet a nemzet. Ekkor a „nemzetállami státuszt stabilizálni szándékozó állami kultusszal direkt módon kapcsolódott össze” a színház.
E gondolat mögött ismét egy olyan, a dualizmus óta ránk maradt nemzetállami fantázia áll, ami megfeledkezik arról, hogy a Kárpát-medence nyelvileg, etnikailag, vallásilag, nemzetileg mindig is sokkal színesebb volt, mint a nemzetállamok mintája, Franciaország, ahol a nemzeti és az államhatár sokkal inkább egybeesik, mint nálunk valaha. Elfeledkezik arról, hogy a reformkor óta az oktatástól az adózásig tucatnyi magyar minisztert, miniszterelnököt és kormányt tett próbára a történelmi Magyarország kohéziója, amit képtelenség volt nemzeti-etnikai alapon megteremteni. És azt is elfelejti megemlíteni, hogy Klebelsberg Magyarországa már csonka, nemzetileg egyszínűbb.
Tévedés ne essék, a Horthy-korszak hamis illúziókra épült szellemiségű, szögezi le Vidnyánszky, tőle ez mindenképpen távol áll. Azonban a korszak említett kultúrpolitikai példái irányadóak, amelyek „etnikus elkötelezettségű, közösségi színházának mindenképpen alapoznia” (12. oldal).
„Ezt követően csak az első Orbán-kormány próbált pozitív előjellel beavatkozni a Nemzeti Színház életébe, amikor egy nagyvonalú gesztussal, rekordidő alatt felépített egy állandó játszóhelyet biztosító új színházat, s annak működéséhez a többi államilag támogatott színházénál nagyobb költségkeretet is biztosított…”
Hagyománykövetés vagy korszerűség?
„Hagyomány – korszerűség – nemzetköziség” (5. oldal) – „1875-től 1945-ig tartó hetven év az az időszak, mely irányadó lehet […] Paulay Edét, Hevesi Sándort és Németh Antalt – mint a legnevesebb reformereket – éppen ez a magyar színházművészet fő vonalát jelentő irányultság köti össze, máig ható érvénnyel.” (9. oldal) A drámai színjátszás (vagyis nem operett, vígjáték és népszínmű) a „központi feladata a Nemzeti Színháznak, mint az ókori poliszdemokrácia színházi modelljéhez hasonló, állami kultuszképző intézménynek.” (10. oldal)
„Paulay egyszer már tisztázta” és „beállította azt a négyes szempontrendszert”, ami alapján műsorterv születik. De ezeket a szempontokat nem találjuk meg itt, ahol tárgyalja, csupán annyit tudhatunk meg, hogy világszínházból és a magyar színházból is átemel a repertoárba. Hozzáteszi, hogy az ő műsorszerkesztési elvei eddig minden igazgató ideje alatt teljesültek (23. oldal).
Hevesi „az európai élvonal szintjén képviselte a modernitás eszméjét a drámaíró-színész-rendező hármas vonatkozás-rendszerében.” Ismét nem tudjuk meg a pontos tartalmat, hogy mit kíván átemelni.
Németh Antal hagyatékát bontja ki a legjobban. „Megteremtette a rendezői színház működési modelljét, úgy szellemi, mint szakmai értelemben” – az elemzés megint elmarad. Amit megtudunk: „egészen a posztmodern irányzatok megjelenéséig meghatározta a hivatásos magyar színházkultúrának a korban egyedül adekvát irányát. Tudniillik azt, hogy a magyar Nemzeti Színház nem lehet más, csak művész- és egyúttal rendezői színház. (11. oldal)”
Alföldi elmondta: „minden egyes előadásunkban megtaláljuk a színházi hagyományt, hiszen arra épül”. Vagyis nem lehet úgy darabot rendezni, hogy abba ne szivárogna be az előző generációk adaptációja. Az ő hagyatéka személyesebb, mint Vidnyánszky grandiózus történelmi-filozófiai mintái: „amit én gondolok a színházról, abban szerepet kap Kapás Dezső [rendező] és Horvai István [rendező], akik 25-30 éve vittek színre előadásokat. A most készülő Sirályban benne van Pista bácsi Vígszínházban bemutatott Sirály előadása.”
Korszerűségben már inkább egyetértenek. Alföldi a színházat a pillanat művészetének tartja: amikor éppen látjuk, akkor létrejön és el is múlik. Aki egy 20 évvel ezelőtti darabot néz, éppen e pillanatnyiság miatt idegennek érzi. „És mégis természetes, hogy nem lesz ugyanolyan.” Mármint a Sirály előadás, amiben megtalálhatjuk a Horvai hagyatékát. „Ez éppen úgy működik, mint a társulat: csak öregekkel vagy csak fiatalokkal nem futhat. Akkor fut, ha minden generációnak megvan a maga képviselője, a folytonosság biztosított.
Vidnyánszky szerint is az a „korszerűség alfája és ómegája” hogy a pillanatnyiban megtaláljuk a hagyományt, a történelmet. Hasonló a logika, még akkor is, ha sokkal nagyobb ívű történelmi rendszerekben gondolkodik, mint volt vetélytársa.
Egy másik fundamentális különbség, legalábbis így véli Vidnyánszky: amivel Alföldi és a színházi szakma egy része foglalkozik, az csak „kortünet”. Sőt, néhányan nevetséges módon napi híreket bújnak témákért. Ő mélyebben állandó értékek és kérdések között kutatna.
Azt halljuk a pályázat nyertesétől, hogy videón nézi a Nemzeti korábbi előadásait. Talán találkozott Mohácsi János Egyszer élünk darabjával. Aligha kortünet. Aligha nem ásnak a kollégák elég mélyre, és nem örök kérdéssel foglalkozik – együttéléssel, megbocsátással, áldozatvállalással, elkurvulással, satöbbi. De a Katonában megnézheti/megnézhette a Heldenplatzot, a Kétfejű fenevadat, vagy az Örkényben a János királyt. Sorolhatnánk még. Ez a megjegyzése teljesen alaptalan.
Kihez szólnak a pályázatok?
Paulay, Hevesi, Németh hagyatékára úgy utal a Csokonai igazgatója, hogy nem részletezi a gondolataikat, ránk bízza, értjük-e. Erre nincs is szükség akkor, ha szakmai közönséghez szól.
Alföldi saját, hatszor nagyobb terjedelmű pályázatáról azt mondja, mindenkihez szól. Úgy is fogalmazott, így is pontosította a gondolatokat, vagy hagyott ki felesleges részleteket, ezért hozta még beadáskor nyilvánosságra. Szakmai párbeszéd helyett a nyitott közbeszédet választotta, amit azzal indokolt, hogy a Nemzeti közpénzt fogyaszt és mindenki színháza.
Vidnyánszky, úgy tűnik, csak a szakmához kíván szólni, ha a Paulay, Németh, Hevesi életmű idézésénél elmaradt elemzéseket, magyarázatokat vesszük figyelembe. Az ő esetében ez akár következetes is lehet. Hiszen, ne felejtsük a véleményét: hogy a pályázati rendszer helyett a kinevezést támogatja. Legitim, elitista nézet, amely szerint vannak a demokratikusan megválasztott vezetők, ők pedig azért ülnek a helyükön, hogy döntsenek, ne hárítsanak felelősséget.
De mintha mégsem minden fejezet ezeket az olvasókat célozná meg.
A nyitó fejezet szól sérelmekről (semmi keresnivalója a pályázatban) és szól arról, amit az ellenzéki politikai táborral szeretne megértetni. Hogy nem Horthy-nosztalgiás. Hogy nem szláv-, russzo- és xenofób. Hogy nyitott a világra.
Ugyanezt az üzenetet megtaláljuk a repertoárban is, az idézetekben, a színházon túli szellemi hagyatékban, amelyben József Attila is szerepel. Ebből a szempontból azonban a mielőbbi nyilvánosság lett volna a következetes.
Ki a Nemzeti közönsége?
Alföldinek mindenki.
Vidnyánszkynak mindenki.
