Lemondott Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, például. Akár elegánsnak is nevezhető a kivonulása, de a körön belülinek tartott Gulyásnak előbb-utóbb úgyis mennie kellett volna. A tiszteletre méltó debrecenit követő rövid és jelentéktelen budapesti működése alatt legalább három hibát követett el, a megengedettnél kettővel többet.

Összehozta a szocializmus korának ellenkulturális gesztusait művészi szintre fejlesztő Bizottság nevű csoport súlyra tekintélyes, ám gyatra minőségű életmű-kiállítását, ami önmagában nem lett volna baj, ha karakteresebben elégítette volna ki a retro-kiállításokkal kapcsolatos jobboldali elvárásokat: a hősök ellehetetlenítését manifesztáló kádári környezetet, a szocializmus mindent felemésztő, korlátozó, személyiség romboló lényegét. Mondjuk, az új kulturális elit - ami jórészt az elmúlt időszakot álmodozással töltő régi - boldog lett volna, ha előkerül egy hiteles szovjet tank, amit a Bizottság tagjai leöntöttek rózsaszín festékkel. Ilyet azonban a Bizottság meghatározó tagjai nem tettek.

Wahorn András ugyan egyszer azt az akár az akkori összhangzattanba illeszthető mondatot találta mondani – egyébként furán visszhangzó helyen, a Klubrádióban -, hogy az otthonát, amely egy vidéki faluban van, fegyverrel is hajlandó megvédeni, ha magyar vagy cigány tolvajok átugorván a kerítésen vegzálják a kutyáját vagy el akarják vinni a körtéjét. Nem pont így mondta, de tartalmilag a lényege ez volt - a művésztől ezentúl kérünk elnézést az interpretációért. efZámbó és feLugossy még ennyit sem beszéltek, a múltról pedig végképp nem, mert azt minden külön értesítés helyett lezárták, jelen idejű elfoglaltságaikra hivatkozva.

A második hiba a Mi a magyar? című terjedelmes, ambícióit tekintve a mai magyar képzőművészetet reprezentáló gyűjtemény bemutatása. Kényelmetlen dolgok jelentek meg, köztük feltűnően sok olyan tárgy, amit a társadalmi feszültségek, a béna és önfeledt médiamegjelenések, az elbaltázott kommunikációból következő karikaturizmus, az önhittség, az új-identitás keresés és a túlteljesítés vágya emeltek művé. Minden fontosabb kulturális ok nélkül.

Bánkuti András

A Mi a magyar?-t megfelelően rezonáló környezetben blaszfémiának nevezték és az ilyenben közreműködőkre kelet-európai hangulatú fatvát szoktak kimondani. Mellesleg ezen a tárlaton alig szerepelt komolyan vehető mű, sértődésre okot adó annál inkább, és akiknek ez jól jött, meg is sértődött. Képzeljük el, mi történt volna ha Szent Istvánt - aki még fontos szereplő lesz a későbbiekben - egy alkotáson olyan lovon ábrázolják, ami a hátán fekszik, a király pedig a hasán lovagolja meg. Van ilyen szobor, nem is messze, Prágában, a Cseh Köztársaságban. David Cerny többek között a Kommunistákkal nem állunk szóba című pamflet szerzője készítette: a Lucerna palotában - amit Havel apja építtetett - lóg le a lovát fordítva megülő Vencel. Szent Vencel a csehek védőszentje. Még soha senkinek nem jutott eszébe Cernyt leváltani azért, mert nap mint nap egy kifordult világra, az esendőségre, a sérülékenységre emlékezteti a cseheket.

A harmadik hiba az volt, hogy Gulyás a kontextus hiányára hivatkozva, ám a természetes szégyenérzet megemlítése nélkül visszautasított egy Makovecz-életmű kiállítást. Az érzelmeikben megbántottak ezt akkor még egy majd később feloldható fenyegető zárójelbe tették, a számítóbbak jegelték, és most együtt elővették a mélyhűtőből. Gulyásról azt tartják, még így sem égette el teljesen a belé helyezett bizalmat – a bizalom megvonása az azonnali pozícióvesztéssel járó 12 havi végkielégítéssel egyidejűleg kiátkozást is maga után von, ám egyszer majd talán egyszer ő maga elmondja, hogy kell az ilyet túlélni -, és ő változatlanul a korántsem befejezett építménynek tekinthető kulturális játéktér jolly jokere.

Gulyás komoly esélyes a Ludwig Múzeum vezetői posztjára, és senkit nem zavar az, hogy ennek az intézménynek van hivatalban lévő igazgatója. Ahogy Umberto Eco mondta volt: ez itt most nem a nyomásnövekedés kora. Persze, tök mindegy, hogy a nyomásnövekedés alatt Eco a művészetet éltető belső feszültségről beszél, ami ugye, éppen ellentéte a művészeti életet átszervezni, kiszervezni és újra pozícionálni kívánó új adminisztrációt szétrobbantó sima feszültségnek.

Az Indexnek adott videóinterjújában a magyar kulturális élet hivatalos gondozójának kijelölt, az elképesztő hatalma gyakorlásához még embereket gyűjtő Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Fekete György – egyike azon erőforrásoknak, akik már régóta tisztában vannak saját váteszi képességükkel – azt mondja, „már a kérdésfeltevés is perképes”. Mármint az, hogy a személyét, elképzeléseit és filozófiáját összefüggésbe hozzák az Aczél György-korszak kulturális menedzselési technikáival.

Fekete György rendet, tiszta, átlátható üzeneteket preferál. Olyan iránymegjelölés ez, amelyet követve senki nem tévedhet el abban a rejtélyes útvesztőben, ami addig megtűrt, amíg bizonyos művészek fejében létezik, az viszont rossz, ha közszemlére akarják tenni. Nem világos, miért Aczél György jut bárki eszébe, ha bizonyos művészek alkalmatlanságáról, kisajátított, elfoglalt és belakott kulturális tereiről beszél - a 81 éves Fekete György csak tudja. Kell is az erő, mert a kultúrharc még tart.

Ha mostanában Fekete áttekintette az úgynevezett polgári közösség pozícióit, jó érzéssel, de mégis némi rossz érzéssel állapíthatta meg: szinte az összes színházigazgató zsebben van, a film gyártástól vakulásig szintén, sport pipa, járási elnökök rendben, kórházigazgatók, ahogy az erőforrás minisztere jellemezte őket: mint a betegség és az egészség között közlekedő nagykövetek, szintén. De akkor mi dolga van még az MMA-nak? Nos, nem akarunk tippeket adni, ad más. Például Cseke Péter Jászai-díjas színművész az m1 vasárnap reggeli műsorában felvetette, hogy nincs Budapesten gyermekszínház. Illetve van, de az kicsi, mindössze 291 személyes.

Az egyik műsorvezető erre mondta, mhmhmh, amit Cseke Péter a fejébe vesz, az inkább előbb mint utóbb megvalósul. Jól tudja az egyik műsorvezető. Cseke Eperjes Károly játékostársa a színészek futball csapatában, és noha nem támadásépítés közben kerül szóba a gyermekszínház ügye, talán máskor váltottak szót róla.

Mi lenne, ha a gyermekek színháza ott lenne, ahol korábban is volt, az Újszínház épületében? Nade, Péter, Döri még csak most bontakozik ki, keressünk mást. Persze, nem is olyan könnyű, mert közben kell egy nemzeti táncszínház Markónak, komolyabb, amilyen Németh Kristófnak lett. Újat most aligha építünk - te is tudod, stadionra van félre rakva a pénz -, légköbméterileg viszont alkalmasnak tűnik az Örkény Színház, esetleg a Bárka, de az már szinte a város széle. A Katona nagy falat, azt hagyjuk. Víg? Kemény dió, nagyon nagy az épület, egyébként is oda van ígérve Balázs Péternek. Tényleg? Tényleg. Tudtad, hogy Eszenyi már nem is olyan népszerű a társulat tagjai körében? Nem, nem tudtam.

Győrffy László szavaival élve az ördög nem a részletekben van, hanem a DNS-ben. Győrffy, ez az 1976-ban született, fölényes rajztudású festőművész valószínűleg élete főművét performálta Szegeden, olyan érzelmeket és indulatokat keltve, melyre a legtöbb alkotó életében sosem képes: ürügyet szolgáltatott. Győrffynek csupa kellemetlen és kényelmetlenséget okozó, eddig szűk körben ismert munkája van: ezek közé tartozik például a 12 ötlet az önpusztításhoz-sorozat két önállóan is értelmezhető darabja, a Tudnak-e szarni az angyalok és A kurva nagy bajba jutott kibaszott húsgörcsöt sétáltat. Az előbbi elég tárgyszerű és felháborító közlés arról, amiről hívő és nem hívő ember étkezés közben valamint társaságban sem beszél, hiszen a hit mellékterméke további magyarázatot nem kívánó kényelmetlenség. Előfordul és kész, intim dolog, nem nyilvános. A második tárgyon rögzített kinyilatkoztatás azonban hétköznapi asszociációkról tudósít. Ez a metszően gúnyos és önkritikus darab a saját testét nap mint nap szemlére bocsájtani kényszerülő emberi élőlényről, az ingyenesen feltálalt húsról, belsőségről, zsigerekről számol be. Kortárs Krisztus-apoteózis, akár közszemlére tehető. 

Győrffy a REÖK-ba a teremtés-értelmezésének egy másik változatát is bemutatta, minden bizonnyal a leginkább populáris munkáját: 12 porcelántányéron 12 emberi fekáliát helyezett el. Ez a komplex, dühödt, bűzlő és illetlen - de nem illetéktelen - mű az utolsó vacsora instant-változata művészettörténetben jártas, abban nem jártas, ihletett és nem ihletett embereknek. Az installáció - az alkotó feltételezett szándékait gyanítva - nem tiszteli mindenki neveltetését, vallását és hitét, illetve nem veszi figyelembe olyan emberek érzelmeit sem, akik a műtárgy hatáskörét a lehető legszabadabban értelmezik. Vagyis, nem csak hívő keresztényeket, de másként gondolkodó liberálisokat is megbánt, akár. Győrffy installációja a REÖK-ben a megfelelő alkalom volt arra, hogy kísérletet tegyenek az előző rezsim – ez a szocialistákat jelenti – pozícióban maradhatott cégvezetője elmozdítására.

Pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy Bátyai Edinának - aki többek között a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója - mennie kell, bár Botka László polgármester nem írta alá a menesztéséről szóló iratokat. Általában nagyon helyes, ha egy város igyekszik megszabadítani az utcáit, a közintézményeit és a tereit a szeméttől: már ha előtte pontosan azonosította annak formáját, állagát, szagát, és azt, hogy valódi veszélyt jelent a polgárai számára, és nem utolsó sorban a maga illetékességét is igazolni tudja. Rossz hír, hogy egy közhivatalnak nem kéne a műalkotás közelébe mennie.

A művészeti alkotás ugyanis törékeny árucikk, garantálni kell, hogy az is marad - ezért minden elképzelhető védelmet és gondoskodást megillet. A műalkotás már a megszületése pillanatában sérülékeny dolog, támadható azonnal, amikor a nyilvánosságra kerül, és noha a művek elpusztítására még nincs szervezett intézményi rendszer - az azt védelmezőkre már van -, figyelmeztető, hogy korábban már létezett ilyen, ráadásul az korábban működött is. Amikor Győrffy összepakolta a REÖK-ben az installációját, belátóan azt képzelte, jobb ha lebont. Amennyiben a kisvárosi nyugalomnak ez az ára, akkor megteszi. Késő volt.

Szegeden a tűzszerészek még azelőtt szolgálatba helyezték magukat még mielőtt megtörtént az első bombával való fenyegetés. Ott kellett volna hagyni, megvárni az alkalmat, amikor valaki veszi magának a bátorságot az elpusztításra. Mondjuk, Benyik plébános és 99 híve közül bárki. Akár egy ország bocsájtott volna meg nekik, hiszen őket is csak ösztöneik vezérelték. Ellenben Bátyai Edina mellett több spontán részvétnyilvánítás is történt. Körülbelül 100-an gyertyát gyújtottak, a szélben táncoló lángnyelvecskékben pedig meg-megjelent a jövő.

Egyelőre nem nevezték ki a Szegedi Szabadtéri Játékok új igazgatóját, de a közgyűlés zárt ülésén már megjelent az Egerből ismert karakterszínész, valamint kiszemelt művészeti vezetője, Sasvári Sándor nemzeti musical sztár. A karakterszínész Kerényi Imre színészosztályának egykori hallgatójaként készen áll Szeged művészeti huligánok, nemzetgyalázók és más csavargók uralta kulturális életének megreformálására. Kerényi Imre hívének lenni pillanatnyilag jobb, mint bárki mással jóban lenni, ám az új helyfoglalóknak sem árt az óvatosság. Nincs például tisztázva, mennyire jó jóban lenni a Szörényi-Bródyból Szörényi Leventével.

Jövőre például itt lesz - a tervek szerint - az István, a király bemutatásának 30. évfordulója tiszteletére felújított egyik előadás. Nikolényi István, az aggódó szegediek nevében már csak úgy tapogatózásból megkérdezte, miért nem Koltai Gábor (az 1983-as Városliget-Királydombi előadás rendezője - a szerk.) rendezi a művet és miért Alföldi Róbert? Ebben a kérdésben nem a tapogatózás az érdekes, hanem az a félelemmel vegyes aggódás, ami a mondat végére helyezi a hangsúlyt: persze, tudjuk milyen lesz Alföldi rendezése. "Olyan-e, mint az a fejre állított kerál vagy, izé hátára állított ló" - fűzhette volna hozzá még a közös képviselő. Vajon Nikolényi akkor is feltette volna ezt a bátor kérdést, ha Kerényi rendezné az István, a királyt? Mit mondott volna erről Aczél György? Mindegy már. Az István, a királyról 1983-ban sem mondott semmit, majd ha az emberei jelentik neki, hogy Koppány rózsaszín festéket locsolt egy tankra, akkor nyilván mondott volna.

Csakhogy. Nem lesz István, a király, mondják Szörényiék, akik ezzel még nem zsarolták meg a Szegedi Szabadtéri Játékokat csak jelezték: ők az igazgató asszony személyében látják a 2013-ban is sikeres István, a király produkció garanciáit. Túllépve azon, hogy nehezen tudjuk elképzelni azt, hogy egy 300 szereplős produkció sikere egyetlen személyhez köthető, elég karakteresen jelent meg, hogy Szörényi Levente, aki néhány nappal korábban szimpátia nyilatkozatot tett Alföldi Róbert mellett, a számára rendelkezésre álló túlzás- és realitáskészletből az utóbbit használja. Úgy tűnik, művészként - amíg lehet ebben az őrült helyezkedésben - ott akar lenni, valahányszor véleményt változtat a társadalom.