A hvg.hu és a HVG magazin többször is felvette a kapcsolatot Vidnyánszky Attilával, a debreceni Csokonai Színház igazgatójával, hogy interjút kapjon a Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázatával kapcsolatban. Célunk az volt, hogy ugyanolyan terjedelemben és elfogulatlanul mutassuk be rendezői és intézményvezetői portréját, ahogy azt Alföldi Róbertnek, a Nemzeti jelenlegi igazgatójának is biztosítottunk. A titkárságon nyitottan fogadtak bennünket, és sikerült is időpontot kapnunk november 21. szerda délutánra.

A találkozó napján azonban Vidnyánszky Attila törölte az interjút. Indoklása szerint nem csupán a HVG újságíróitól, hanem általában a médiától kívánta távol tartani magát a pályázat lezárásáig. A hirtelen szemléletváltás okaként az RTL Klub háborgását jelölte meg. A Heti Válasz november 15-én megjelent Szemben Alföldi Róberttel címet viselő és a címlapra is kikerült interjúban ugyanis igencsak elmarasztalóan nyilatkozott a tévécsatornáról és régi-új celebjéről, Stohl Andrásról (lásd alább).

MTI / Czeglédi Zsolt

A Nemzeti Színház azonban – Vidnyánszky meghatározása szerint – „stratégiai intézmény, nemzeti ügy, szakrális jelentőségű”, amely közpénzeket költ. Sorsa, gazdálkodása és szellemisége közügy, a pályázók közfeladatra jelentkeznek. Ha ez így van, akkor a pályázatok versenye éppen e közügy vitájának felel meg, vagyis teljes terjedelmükben nyilvánosnak kellene lenniük. A négy pályamunka közül azonban egyetlenegyet ismerünk, a mandátum meghosszabbításáért versenyző Alföldiét.

Ahogy Alföldi Róbertet, úgy Vidnyánszky Attilát is közéletiségről, esetleges közös munkájukról, a repertoárról, a határon túli és vidéki színházakról kérdeztük – volna. Interjú híján Vidnyánszky elképzeléseit csakis korábbi nyilatkozatok és szerepvállalások mozaikdarabjaiból építhetjük fel. Képzelt riport valós nyilatkozatok alapján.

Kinek íródott a pályázat és mit ismerhetünk meg belőle?

Csakis a bíráló bizottságnak született.

Az index.hu november 14-én megjelent cikkében arról olvashatunk, hogy a zárt körnek címzett pályázat címe: Nemzeti Színház, avagy a nemzet színháza. A Vidnyánszky féle Nemzeti három támasza a hagyomány, a megújulás és a nemzetköziség. "Ami a repertoárt illeti, a társulat végső összetételének ismerete nélkül előrehaladott lenne konkrét címeket mondani", idézi az Index, ezért a műsorterv nem konkrét még, inkább csak átfogó műsorpolitikát közöl a pályázó. Ami azonban kőbe véshető: ha nyer, nem csak intézményvezetéssel foglalkozik majd, hanem rendezni is fog, akárcsak Alföldi. Külföldi direktorokat is meginvitálna, de egyelőre csak „a kortárs román színjátszás nagyágyúját, Silviu Purcăretét” nevezhetjük meg, más névről még nem olvashatunk.

Támogatói aláírásokat nem gyűjtött. A Hír Tv Kontraszt című, november 18-án sugárzott műsorában Kovács Andrea először arról faggatja, hogy mennyit és miként hezitált, mire végül beadta a pályázatot. „Meggyőzték, vagy önmaga döntött így?” „Nem, ezt magammal kellett rendeznem.” Erről a nehéz döntésről olvashatunk Vidnyánszky azon levelében is, amit a Magyar Teátrum Társaságnak küldött november 17-én: „Kedves Barátaim! Sok gondolkodás és beszélgetések után benyújtottam pályamunkámat a Nemzeti Színház igazgatói tisztségére” - tájékoztatja azt a közösséget, melynek ő az elnöke.

Miért jelentett ekkora dilemmát a pályázat?

Ugyan részletesen ecseteli a Hír Tv-s beszélgetésben, hogy a család, a debreceni kollégák és sikerek akár marasztalhatnák is, de mégis rejtélyes ez a vergődés. Hiszen már egy 2010 decemberében, az origo.hu oldalon publikált interjúban elismerte, hogy a Nemzeti vezetéséről „informálisan nagyon régóta beszélgetünk [...] Nem titkoltam soha, hogy érdekel a téma. Szívesen elvállalnám a feladatot, vannak elképzeléseim arról, hogyan kellene a Nemzetit vezetni”. Nem derül ki a szövegkörnyezetből, hogy pontosan kivel folyt a beszélgetés.

Vidnyánszky és Alföldi viszonya és a közös munka esélye

A Csokonai igazgatója visszafogott a Hír Tv műsorában, annak ellenére, hogy a műsorvezető megpróbálja táncba vinni egy-egy suta próbálkozással. A Kontraszt szerkesztőinek főleg a „jelentős részben külföldről érkező” aláírások fájnak. „Mennyire kompetensek a külföldiek”, rejti el Kovács a választ a kérdésben pár perccel az interjút felvezető összefoglaló után, amiben az elfogulatlanság búgó hangú narrátora már megüzente a közönségnek, hogy Alföldi aláírói talán nem is hazánkbeliek.

Vidnyánszky inkább azzal foglalkozik, hogy ő egyáltalán nem kért aláírásokat, s hogy Alföldi névsorán olyanok is szerepelnek, akiktől ő is kapott volna támogatást.

Amúgy szerinte a Nemzeti Színház „kétségkívül egy jól működő színház”. De nem hétköznapi teátrumról van szó, hanem egy nemzeti ügyről és „szakrális” helyről. Vagyis mégsem működik egészen jól, funkciójának megfelelően. Szakmai kifogásokat sorol, ahogy korábban is megtette. Ugyanabban a 2010-es origo.hu oldalon közölt beszélgetésben, ahol először olvashattunk igazgatói ambícióiról, azt kérte számon versenytársán, hogy megváltoztatta Petőfi szerzői „szellemiségét és üzenetét”.

A János vitéz visszatérő kritikájáról van szó, amivel az elkövetkező két évben gyakran érvel. „Ha Petőfi Sándor azt írja le, hogy egy kínkeserves út végén, miután legyőztem a sárkányt, miután megküzdöttem az élet különböző nehézségeivel, megszüntettem a sötétség birodalmát, jutalmul megkapom Tündérországot és a tiszta szerelmet, akkor bűn, ha a Nemzeti Színházban - vagy bármely más színházban - kurvaként állítják elém a szerelmemet, mert ez totális meghamisítása annak, amit Petőfi írt. Ha valaki megnézi az előadásaimat, akkor látja, hogy erre mindig kényesen ügyelek.”

AFP / Czeglédi Zsolt

Ezzel nem mindenki értett egyet. A Színházi Kritikusok Céhe egy nyilatkozatot juttatott el válaszként az interjúra az origo.hu-nak, amiben méltatták a „Mejerhold-díjas, a magyar és külföldi kritika által is sokra tartott” Vidnyánszkyt, de értetlenül álltak azelőtt, ahogy „a János vitéz-előadása kapcsán Petőfi Sándor művét elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy a Nemzetiben meghamisítják a szerzői szándékot.

A Nemzeti azonban nem Petőfi művét játssza, hanem Kacsóh Pongrác - Bakonyi Károly - Heltai Jenő az eredetihez képest jelentősen módosított anyagú, a XX. század fordulóján született daljátékát. A dalműben nincs üdvözülés: Jancsinak nem kell Tündérország, inkább hazamegy a falujába. Alföldi Róbert rendező értelmezi, s nem meghamisítja a Kacsóh-művet.”

Még azt is hozzátették, hogy „Vidnyánszky egykor úgy rendezte meg (kiváló) Három nővér-előadását, hogy a harmadik felvonással kezdte a darabot. Vajon ő konzultált Csehovval a szerző szándékairól?” Erre az előadásra a rendező is úgy emlékezik, mint „az egyik legsikeresebb” munkára.

Amúgy a Hír Tv-s beszélgetésben még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy Alföldit színészként szerződteti. Ez sosem fog megtörténni, hiszen Alföldi kategorikusan kizárja.

Szakmai kapcsolatok

A debreceni direktor ellenséges hangulatot vél felfedezni maga körül. Még a 2010-es origo.hu interjúban politikai okokat sejtett amögött, hogy „a hazai színházi élet egy igen jelentős részét meghatározó elit, amelynek kiszolgálója a magyarországi kritikustársadalom többsége, nem kifejezetten lelkesedik a szakmai sikereink láttán, jobb esetben relativizálja, rosszabb esetben elhallgatja azokat”.

Túl szigorú a kollégáihoz, dicséretet is kapott. A színikritikusok fent idézett válaszlevelében is egyértelműen kiálltak színházi teljesítménye mellett, sőt maga Alföldi is magasztalja a beregszászi színház teljesítményt

Nem is az fáj Vidnyánszky ellenlábasainak, amit Thália deszkáin tesz, hanem amit azon kívül. A Magyar Narancs az ő számlájára (is) írja a VI-os kategória színházainak, a független társulatoknak az ellehetetlenítését: „úgy módosították az előadó-művészeti törvényt, hogy csökkentették a függetlenek számára járó, garantált pályázati keretet. A tavaly nyári [2011 – szerk.], nagyobb módosítások pedig a kategóriarendszert is eltörölték, és ezzel együtt mindenféle pénzügyi garanciát felszámoltak: a 'nemzeti' és a 'kiemelt' színházak normatív támogatást kapnak, a többiek pályázhatnak az épp rendelkezésre álló összegekre”.

Vidnyánszky a Heti Válasznak adott interjújában máshogy látja. Először is szolidaritásának ad hangot, hiszen „nem jó, ami velük történik”. (Mármint a VI-os kategóriába eső színházakkal.) „Miért kell ezt a cirkuszt csinálni minden évben, miért nem lehet kifizetni a megnyert pénzeket márciusban? Politikailag is öngól, szakmailag is értelmezhetetlen.”

Különben is, „A bizottság döntéseit elsöprő többséggel szavazta meg a szakma által delegált 30 fős érdekegyeztető tanács”, köztük a Katona direktora, Máté Gábor, és Schilling Árpád, a függetlenek egyik hangadója a Krétakör éléről.

A riporter egy alapos alákérdezéssel segíti a következő gondolat megkezdését: nahát, ha ők is részt vettek a döntésben, akkor talán mégsem Vidnyánszky veszi el Pintér Béla pénzét? „A kérdésfelvetés is komolytalan.” A merlines Magács László mondta, „blöffszínházak” szívják a szakma vérét. „Azt mondtam Magácsnak: ne egységesen vonjanak el 30 százalékot, hanem vállalják a döntés súlyát, és az érdemtelenek ne kapjanak, viszont a legjelentősebbek – itt Pintér Bélát is felsoroltam – akár többet, mint addig. A színházi bizottság most megtette ezt a lépést. Elvettük a pénzt a Madáchtól és odaadtuk a Katonának, a Radnótinak és az Örkénynek.”

Túry Gergely

Nyilatkozat ide vagy oda, cáfolat így vagy úgy, Vidnyánszky nem tud szabadulni a sajtóban és a közösségi médiában tételesen felsorolt, infografikákkal illusztrált és tényekkel alátámasztott vádaktól, miszerint pályázata sorsáról politikai szövetségesei és saját beosztottjai döntenek. A kapcsolattartás két fóruma a Magyar Teátrumi Társaság és a Színházművészeti Bizottság.

Megmarad a társulat?

Lesz változás, valakitől elköszön, valaki magától megy minden bizonnyal. Stohl András neve került csak elő mint kifogásolt szereplő. „Nehezen egyeztethető össze, ha egy színész nagy dolgokról beszél, és hitet akar sugározni a Nemzeti színpadán, miközben olyan tévécsatorna alkalmazásában áll, amely nap mint nap bűnök sorozatát követi el a kultúra és az emberi lélek ellen."

Hogy az RTL álszenten puffog, másodlagos, ami fontosabb: Stohl már a Katona József Színházban is hasonló választás elé kerül sok éve. Zsámbéki Gábor igazgató egyértelművé tette, hogy nem lehet valaki egyszerre értéket képviselő színész és bulvárbohóc. Stohl az utóbbit választotta.

Mit tudunk a 15 millió magyar színházáról?

„...butaságnak tartom, hogy Alföldi Róbert teret adott annak, hogy a Nemzeti Színházban ünnepeljék a román nemzeti ünnepet, magyarul Erdély elcsatolását.” Még 2010-ben tombolt a vihar a biliben, amikor Alföldi meggondolatlanul a Nagy-Romániát ünneplőket engedte volna be a színházba. E „butaság” vagy „provokáció” miatt nem csatlakozott ő és a Magyar Teatrum Társaság (ennek az alapítója és elnöke) a Magyar Színházi Társaság nyilatkozatához, amely szolidaritás vállalt a Jobbik által rendszeresen elpüfölt Alföldi mellett. Persze Vidnyánszky szerint „valóban fontos a művészi élet szabadsága, és ily módon egy színházi társulaté is, de az, hogy ilyen események történjenek a Nemzeti Színházban, megengedhetetlen”. Mindenkinek dobott egy csontot és maradt középen.

A Hír Tv-n adott interjúban azt mondja, hogy a Nemzeti Színház „nem nemzeti” és „megmarad Budapest keretein belül”. A Heti Válaszban azt nyilatkozza, hogy „olyan Nemzeti Színházat képzel el, amelynek dolga van vidéken, határon túl, nemzeti ünnepeken, fesztiválokon is”. Debreceni tapasztalatai alapján bátran kimondhatja, hogy 1-2 év alatt a repertoár 1/3-át vendégelőadások adnák vidékről, a határon túlról és külföldről. A színház kimozdulna, játszana határon túl és vidéken is.

De mégis, mitől jó egy nemzeti színház?

Még ha végtelen naiv és pontatlan is a kérdés, minden szakember eljut egy beszélgetésben arra a pontra, hogy alapfilozófiáját megfogalmazza.

Természetesen az, hogy olcsó mód „alámásszon a közönség ízlésének, és ezzel hihetetlenül lezüllesztette a repertoárt országos szinten” a színház, tarthatatlan, mondta két éve az origo.hu-nak. És különben is túl sok a „depresszió, torz lények, betegség, szürkeség”, ezt viszi külföldre a magyar színházi elit. „Holott létjogosultsága van másfajta szemléletű színháznak is, ami nem csak arról szól, hogy minden rossz, hogy senkik, esendők és rosszak vagyunk.” Kicsit több optimizmust, talán pozitív világszemléletet vár. „[Hogy sorskérdéseinkkel, gyengeségeinkkel, nemzeti gyarlóságainkkal szembesítenek] önmagában kevés, sőt sok esetben torz képet festhet magunkról. Amikor a gyerekeimet nevelem, akkor nem csupán a hibáikkal szembesítem őket.”

Ehhez Vidnyánszky már meg is találta a társakat „Oroszországban, Franciaországban, Lengyelországban, Romániában, Horvátországban, Ukrajnában is. Olyanokat, akik jól érzik magukat a nemzetük kultúrájában, de emellett magas színvonalúak és nemzetköziek tudnak lenni”.

Azon túl, hogy a kritika és a kesergés elburjánzott, az „sem biztos, hogy a legavantgárdabb kísérleteknek ott [a Nemzetiben] kellene zajlaniuk, bár természetesen a kísérletet és az újító szellemet nem zárhatja ki a falai közül. De kétségkívül a magyar színházi hagyományok, a magyar nyelv és a magyar drámai tradíció ápolását kell elsődleges céljának tekintenie”.

Ebbe még akár a trágárság is belefér, de csak akkor, ha nem öncélú. „Az ember tragédiáját úgy csináltam meg, hogy az egész társulat a paradicsomi lét ábrázolása érdekében meztelenre vetkőzött. Így akartam megmutatni a szűzi tiszta ősállapotba, a teremtés közeli létbe való visszavágyódást.”

Mi lesz, ha a pályázat sikertelen?

A Heti Válasz riportere biztosabb a sikerben, mint a pályázó. „Mi lenne? Nyilván nyer. Nem lett volna jobb, ha egyszerűen felkérik?” Vidnyánszkyt azonban eltölti a versenyszellem, szerinte nem „lejátszott a meccs”. Sőt, „a jövőbe nem lát, bármi lehetséges”.

Az is igaz, hogy a pályáztatással nem ért egyet. „Vannak demokratikus országok, ahol a fenntartó vállalja, hogy kinevezi, akit alkalmasnak lát, aztán, ha bukik az illető, akkor viseli annak a felelősségét.”