Könnyű volna rosszat írni a Felhőatlaszról. Ha másért nem, kollegiális szolidaritásból, elvégre rögtön indításképp megölnek benne egy kritikust. A negatív kritika mindig is hálásabb műfaj. De - egy még élő kritikus - mégsem ezt teszi, mert akkor hazudna.

Intellektuális kulissza gyanánt Alekszandr Szolzsenyicin és Carlos Castaneda, valamint a reinkarnáció, a keresztény messianizmus, a karma, valamint egyfajta antikapitalista hippi-kozmológia szolgál. Lehet ezt popcorn-konyhafilozófiának, a hagyományos vallásokra már kevésbé fogékony néptömegek posztmodern ópiumának tekinteni. Bizonyos értelemben nyilván az is. De annak igen jó minőségű. Ha lehántjuk ezt a réteget, találunk alatta más dolgokat.

budapestfilm

A Mátrix egy összeesküvés-elméleti narratívára épült. Gépek irányítanak, manipulálnak és kizsákmányolnak bennünket, miközben nem is tudunk róla. Hogy aztán egy metafizikai leckébe csomagolt techno-akciófilmben érjen véget. Ehhez képest a Felhőatlasz káoszelméleti láncreakció, a véletlen hatalmának demonstrációja.

A személyes felelősséget, a következmények hosszú távon való elkerülhetetlenségét mutatja be. Lássuk be: a saját döntések hátrányos következményeitől tömeghisztériás vigaszhipotézisekbe menekülő korunkban ez szép haladás. A végkövetkeztetés, a finálé persze egy magasabb rendezőelv, egy rajtunk túllépő felsőbb hatalom létét kínálja.

Hitetlen, szkeptikus szemmel nézve a filmet, ironikus félmosollyal azt diagnosztizálhatjuk: ez egy olyan hittétel, amely - Karl Popper után szabadon - magában hordja önmaga cáfolatát. Lehet úgy is értelmezni: a vallás maga a Mátrix. Az illúzió, amit nem gépdiktatúra, vagy gonosz hatalom hoz létre, hanem a halálfélelemtől űzve mi magunk kreálunk, hogy elfussunk múlandóságunk rémítő tudata elől. Így a film inkább az Existenz, mint a Mátrix továbbgondolása.

Ateistának lenni nemcsak népszerűtlen pozíció, de nyugtalanító, félelmetes dolog is. Ide kívánkozik Szilágyi János két mondata egy apokaliptikus rémképéről a Privát című önéletrajzi könyvében, amit a Felhőatlasz idézhet fel: "…minden és mindenki elpusztult a földön; füstölgő romhalmazok, felpuffadt hullák között, véresen és éhesen vonszolom magam a semmibe. Ezzel a szörnyű látomással sokkal könnyebben együtt tudok élni, mint azzal, hogy halálom után a 6-os villamos ugyanúgy befut a Moszkva téri végállomásra, mint most."

budapestfilm

Még ha nem is hiszünk benne, akkor is tagadhatatlanul jó érzés elképzelni, hogy ezer évvel korábban és ezer év múlva, valahol (akár egy messzi galaxisban), az, amit most élünk át, az nem hal meg velünk, hanem lejátszódott és le fog játszódni újra. Az a rendező pedig talán még meg sem született, aki a materialista világkép befejezését – halál, bomlás, az én pusztulása, kihunyó tudat, semmi és üresség – úgy tudná szórakoztatva vászonra adaptálni, hogy a közönség nem rohan kifelé depressziós pánikrohamtól zihálva.

Van a mű filozófiai címkefelhőjének egy liberális rétege is: egyén és hatalom; másság, másként gondolkodás és korszellem viszonylatait prezentálja. Bemutatván olyan témákat, mint öngyilkosság, homoszexualitás, nemi szerepek, valamint a konformizmus önkényének történelmileg kötött, de ugyanazon princípiumokkal dolgozó mechanizmusa. Ami a cselekményt és a színészi játékot illeti, ott a kritikus helyzete nehéz.

Aki valamilyen csavaros-pörgős eseménysort, s ahhoz méltó befejezést vár, csalódni fog. Az olyan, töprengésre, hátradőlésre kapható néző viszont, aki nem veszi annyira véresen komolyan a film üzenetét, többé-kevésbé megkapja, amit várt. A befejezés közhelyes persze, de nem annyira kínosan, hogy lerontsa az összhatást. A látvány és a korhűség is - már egy laikus tekintetével mérve - rendben volna.

Tom Hanks szinte felolvad és széthasad a különböző szerepekben, hozva a tőle elvárhatót, úgy hogy nem lesz sablonos, de hát pont ez, amit tőle vártunk. Igazából a váltakozó létsíkok és idődimenziók miatt ez fokozottan csapatjáték. Annyira jó, amennyire a csapat jó. És az nagyrészt jó.

Jim Broadbent remekelése mellett Jim Sturgess alakítása haloványabb, de még belefér. Hugo Weaving végre lehetőséghez jutott, hogy karakterszínészi adottságait egy filmen belül hat szerepben is bemutassa, már ezért megérte. Doona Bae fordítva, egy szerepben, de sok példányban láthatjuk, a kihallgatási és börtönbeli jelenetek talán (a tűzharcot leszámítva) a legkevésbé látványosak, de mégis a legjobbak.

A kritikus pont Halle Berry. Nem zavaróan, de azért látható módon. A gond itt az, ami Tom Hanksnél erény tud lenni. Hogy ő itt is nagyon a Halle Berry. Baj ott lesz belőle, hogy Hanks életútjával szemben ő nem volt még annyiféle szerepben, hogy kiszámíthatatlan tudjon lenni. A forgatókönyv, a rendező vagy önmaga hibája, hogy ebből a játékból csak az eddigi manírok köszönnek vissza? Hát, ez olyan, mint élet és halál Felhőatlaszban pedzegetett nagy kérdései: mindnyájan sötétben tapogatózunk.

Felhőatlasz

amerikai-német film

Rendező: Tom Tykwer, Lana Wachowski, Andy Wachowski

Főszereplők: Tom Hanks, Halle Berry, Jim Sturgess

hvg.hu-értékelés: 3.5/5

A film november 22-étől látható a mozikban.