A pezsgőtablettával, a Pharmavittal robbant be a köztudatba. Épített lakótelepet, gyárakat. Tőzsdézett, amikor még kevesen. Eladott és visszavásárolt. Volt sikeres üzletember és sokat támadott szereplője a köz- és politikai életnek. Sok mindent nyert és veszített. Interjú Somody Imrével.
A hosszú ideje veszteséges Centrál Kávéházat eladás helyett újragondolva építi fel megint. A 125 éve megnyitott kávéházat a régi, „nagymama” receptkönyvéből elővett ételekkel, az akkori kávéház hangulatának visszaidézésével, szeretné újra fontos hellyé tenni.
hvg.hu: Számos vállalkozás, újítás, ötlet kötődik a nevéhez a pezsgőtablettától a sajtgyáron át a Misszióig. Mi a közös szál ezekben az ügyekben. Mi motiválta, motorizálta?
Somody Imre: Az új megteremtése volt mindig a vezérmotívumom. Láttam sok gondot és nehézséget. Mindig az hajtott, hogy segítsek, tegyek valamit, példát mutassak. Ezért vágtam bele a gyógyszeripar területén a pezsgőtabletta gyártásába, ehhez kötődött az egészségesebb életmódot segítő terveim megvalósítása. Ma már belátom, tévedtem, amikor azt hittem: a szakma vagy a közösség jól fogadja ezeket a gesztusokat, a segítséget. Rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon az üzleti élet, a társadalom, a politika nem így működik. Naiv voltam, amikor ezzel a hittel vágtam bele a Pharmavitba, a Misszió működtetésébe.
Ezek a korábban elindított nagy programok a politika mentén kudarcba fulladtak. A kudarcok ugyanakkor nagyon tanulságosak voltak. Mára a kisebb, zárt közösségek lettek fontosak: a család, a vácegresi testület. Ilyen a Centrál is, amelyet 125 évvel ezelőtt nyitottak meg. Ez azért fontos, mert az évforduló mentén gondoltuk végig újra, mit jelenthet és milyen lehet egy budapesti kávéház.
hvg.hu: A vállalkozásai a politika mentén fulladtak kudarcba, miközben a Pharmavit időszakában arról beszélt, nem szabad az üzletet belekeverni a politikába. Maga kereste a politikával a kapcsolatot, vagy a politikusok keresték meg a sikeres üzletembert? Ekkora vagyonnal meg lehet úszni a politikát?
S. I.: Abban az időben egyre többen kerestek meg, ezek közül jó néhányan politikai érdekből.
hvg.hu: A pénzt vagy az embert találták meg magában?
S. I.: A pénz mögött a befolyásos embert látták, a többség úgy gondolta, akinek annyi pénze van, az befolyásos ember. A Pharmavit osztrák tulajdonosai valójában megtiltották, hogy politikai kapcsolataim legyenek. A 1998-as választások előtt, bár megkerestek, nem fogadtam sem a Fidesz, sem pedig az MSZP területi képviselőit, akik ezt rossz néven vették. Nem szerettem volna, hogy a politika ott legyen a vállalat falain belül.
hvg.hu: Nem volt ez naiv elképzelés?
S. I.: Abban az időben szerveződött újjá a vállalatban a szakszervezeti mozgalom. Úgy gondoltam, a dolgozók érdekeit állandóan szem előtt tartva működtünk, jó párbeszéd alakult ki a dolgozók és a vezetés között. Fölöslegesnek tartottam a politika jelenlétét, ráadásul a szakszervezetek már akkor is erősen átpolitizált szervezetek voltak. A vezetésen belül is voltak kemény politikai csatározások, de ezt akkor még egy sör mellett meg lehetett beszélni. Az azonban már akkor látszott, hogy a politika erősen meg tudja osztani az embereket még szakmán belül is. Mi akkor ott ezt megúsztuk.
Számos újító elképzelésen dolgoztam, mint például az egészségügyben a járóbeteg-ellátás racionalizálása. Normális helyzetben ez kormányzati kérdés, a mindenkori kormánnyal kellett volna kapcsolatban lennem. Rá kellett jönnöm, nem lehet úgy kapcsolatot tartani a kormánnyal, hogy ne kerüljek bele a pártpolitikába, hisz velük kellett tárgyalnom, egyeztetnem azokban az ügyekben, amiket fontosnak tartottam.
A veresegyházi Misszió Egészségügyi Központ létrehozása, a Veresi Életmód Program az Orbán-kormány idején, annak támogatásával jött létre. A helyi pártpolitika és a kormány csatározása sokszor akadályozta, a VÉP esetében ellehetetlenítette a programot. Végül a Medgyessy-kormány idején a megyei MSZP-s pártpolitikusok fúrták meg. Bíztam abban, hogy az irányított betegellátás, amit akkor egy kistérségre dolgoztam ki, a későbbiekben példaértékű, országosan terjeszthető modell lesz. Nevemet, arcomat, pénzemet adtam ezekhez az ügyekhez. Feladtam a munkahelyemet, a Pharmavitet és csak ezzel foglalkoztam évekig. Túl korán akartam a reformot, az akkori környezet felkészületlen volt rá.
hvg.hu: Hol van az a határ, amikor feladja, mert veszteséges és értelmetlen tovább küzdeni?
S. I.: 1996-ban adtuk el a Pharmavitet, de még évekig vezettem tovább a céget. Akkor jobban izgatott sok más dolog, mint például a Bolyai-díj megalapítása, a Misszió létrehozása. Olyan gazdasági tapasztalatokkal rendelkeztem, amivel akkor nagyon kevesen.
hvg.hu: Berlinben végezte a közgazdasági egyetemet. Mit profitált belőle?
S. I.: Használhatatlan volt, amit ott tanultam. A rendszerváltás a gazdaság területén is szűz területeket nyitott. Menetközben tanultam, hogy kell részvénytársaságot alakítani, tőzsdézni, majd a tőzsdén eladni a vállalkozást.
hvg.hu: Voltak a családjában olyanok, akik még a háború előtti időben üzlettel foglalkoztak?
S. I.: A családban senki nem foglalkozott ezzel. Tapasztalatomat első munkahelyemen, a Chinoinban szereztem, ahol korlátozott mozgástérben, de megjelentek az új irányzatok és lehetőségek, amikhez kapcsolódhattam. Később osztrák, svájci, angol, amerikai irányítás alatt dolgoztam, s próbáltam a gyakorlatba átültetni ezeket a tapasztalatokat. A legjobb külföldi szaklapokat olvastam, sok új módszert vezettünk be itthon a Pharmavitnál.
hvg.hu: Ebből szerezte első vagyonát. Torzította a hirtelen meggazdagodás?
S. I.: Bár az itthoni viszonyokhoz képest kiemelt fizetésem volt, hitelből vettem a tulajdonrészem, ezt pedig törleszteni kellett. Az életmódomon sem látszott, talán erős középpolgári életmódot tudtam fenntartani. Meggazdagodásom a tulajdonrészem eladásával jött, de ezt rögtön új dolgokba fektettem. Azokat a tapasztalatokat, amiket a Pharmavitnál tanultam, próbáltam megvalósítani a többi vállalkozásomnál. Bennem mindig nagyon erős volt a társadalmi aktivitás, hogy a társadalom szempontjából hasznos dolgokat csináljak.
hvg.hu: Így szocializálódtunk a Kádár-korban?
S. I.: Újpesten, ahol az egyetem után éltem, nagyon erős volt a helyi összefogás. Sokszor kalákában építkeztünk, segítettük egymást, hittem a közösség erejében. Amikor Veresegyházára költöztünk, éveket foglalkoztam azzal, hogy lakótelepet építsek a dolgozóimnak.
hvg.hu: A példa ismert a harmincas évekből. Onnan jött?
S. I.: Lehet, hogy tudat alatt ez is motivált. Nagyapám, aki a salgótarjáni hőerőműben dolgozott a háború előtt, ilyen lakótelepen élt.
hvg.hu: A maga lakótelepe elkészült?
S. I.: Elkészült, de szétrobbant. Az ott dolgozók hamar továbbálltak, új helyeket, lehetőségeket kerestek. Ma már csak egy-két ember lakik ott az akkoriak közül. Akkor tele voltam energiával, hogyan lehet könnyűszerkezetes, energiatakarékos, jól működő lakásokat építeni, majd ugyanilyen intenzitással éltem meg azt a drámát, hogy a dolog nem megy, túl sok konfliktus keletkezett, nem működött. Bár kudarc volt, ebből is sokat tanultam.
hvg.hu: Itthon annyi kudarc érte. Nem gondolt arra, hogy ezzel a tapasztalattal külföldön dolgozzon és éljen?
S. I.: Annyira beleragadtam ebbe az országba, hogy soha nem merült fel az elmenés gondolata. A kudarcaim abból is fakadtak, hogy a magam sikereiből kiindulva túl nagy volt másokkal a bizalmam.
A Centrál Kávéház is majdnem ebbe bukott bele. Fontos volt a felújítás, az újranyitás, sokat vártam ettől. Azt reméltem, hogy a legendás kávéház megnyitásával a kávéházi kultúra is újraéleszthető. Nem így lett. Talán azért, mert azt hittem, elég létrehoznom, megbíznom a dolgozóimban és távolról irányítani. Hát nem lehet.
hvg.hu: Mit szimbolizál az életében a Centrál?
S. I.: A kávéház személyes ügyem. Ma már látom, mennyire másképp működik, mint a többi vállalkozás. Itt a vendég diktál. Bármikor otthagyhatnak, felállhatnak, kereshetnek új helyet.
hvg.hu: Megtörtént. Rá kellett jönnie, hogy bár jó helyen, jó nevű kávéházat üzemeltet, mégis veszteséges. Sokat gondolkodott az eladásán. Miért nem engedte el?
S. I.: Nem ilyen vagyok, ezért nem mentem el külföldre sem. Egy időben szívesen olvastam hegymászókról. Lenyűgözött a teljesítményük. Egy svájci hegymászó a Himalája megmászása előtt azzal erősítette magát, hogy meg tudja-e tartani a testét egy ujjon.
hvg.hu: Most hány ujjon áll?
S. I.: Próbálok a két lábamon állni. Újra kellett gondolnom az életemet, túl sok lett a veszteségem: ráment az egészségem, a családom. Lenyugodtam. Időt szánok a fontos dolgokra, már nem akarok egyszerre több lovat megülni. Visszafogott lettem a társadalmi szerepvállalásban is. Távol tartom magam a „nagypolitikától”, de a falut, Vácegrest, ahol élek, szívügyemnek tartom, ott próbálom jobbá tenni a közösség életét. Ezek a kis közösségek olyanok, mint a csiszolatlan gyémánt.
hvg.hu: Lesz-e csiszolt gyémánt a Centrálból?
S. I.: Ez lett a küldetésem. Nap mint nap itt ülök, időt szánok rá. Ahogy az új családom is nagyon fontos. Az első házasságom ráment arra, hogy kevés időm volt. Most három kisgyerekem van, s fontos lett, hogy része legyek az életüknek, a mindennapjaiknak. Igazi apa lettem. Más lett az értékrendem, mint korábban. Hívő lettem, és ez fontos az életemben. Letisztultam, és kicsit már megtisztultam. Itt tartok most.