A XX. századból sok megválaszolatlan kérdés maradt. Vannak kétkedő történészek, akik szerint valójában csak kérdések maradtak, ám azok sincsenek pontosan megfogalmazva. A lényegtelen kérdések közé tartozik például, hogy tényleg Aczél Györgynek dedikálta-e Illyés Gyula aktuális új kötetének első példányát? Németh László valóban a szovjetet dicsőítő beszédet mondott két évvel ’56 után? Ezek a kérdések kitakarják az addig vezető utat, csak utalnak a történelmi környezet és klíma zavarosságára, alig részei a taktikai és stratégiai szellemi fegyverarzenált bemutató folyamatoknak.

Amikor Németh László, Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor úgy látta – amúgy, valószínűleg helyesen -, hogy nincs értelme a hatalommal való szembenállás során további értelmetlen rizikót vállalni, visszahelyezték a diskurzust az értelmiségi térbe, ami zártabb, nehezebben hozzáférhető világ volt, de legalább megközelíthető maradt.

Papp István történész a népi kollégistákról írt tanulmánya után az 1920-tól az 1990-es választásokig tartó időszakot felölelve mutatja be egy különleges mozgástér, a mások által népszínháznak, megint mások szerint zsibvásárnak és panoptikumnak nevezett magyar népi mozgalom történetét.

Kik tartoznak ehhez a mozgalmakhoz, és mit akartak? Hol van a mindenkori reformprogrammal fellépők használható szellemi öröksége, hol vannak, akik nemcsak tételeket állítottak fel, hanem azokat a Széchenyi korában utoljára csillogó harmadik nemzedék hagyatékát kezelve azt akár csak részleteiben meg is valósították. Egyáltalán: megszületett-e az a bizonyos alkotó, követhető, szerethető negyedik nemzedék, melyről Szekfű Gyula a Három nemzedék és ami utána következikben írt.

(Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990, Jaffa kiadó, 2012, 2940 Ft)

jaffa

Kik tartoznak a negyedik nemzedékhez? Azok, akiknek nemcsak illúziórikus elképzelésük, hanem víziójuk is volt egy másik világról. Különös módon férfiak voltak mindahányan, szinte csak férfiak, akiknek a foglalkozása eltérő: pap, megszólaló, költő, filmes, politikus, írástudó és nem írástudó, gondolkodó. 

Szabó Dezsőtől Bibó Istvánon keresztül Veres Péterig, Féja Gézáig, Kovács Imréig, Kodolányi Jánostól és Darvasi Józseftől Csurka Istvánig hosszú a sor, alattuk többnyire sáros, latyakos, süppedő a talaj, az idő gyakran zord, nem minden teljesítmény ideális, és nem is egy teljesítmény inkább csak korszerű – nem maradandó.

Körülöttük szinte mindig szűkös a tér, gyanakvó a környezet, nem mindig azonnal felfogható: kik ezek az emberek, honnan jöttek, és milyen irányba mutatnak. Valójában minden mozgalom eredőjével kapcsolatos kérdések ezek, de vannak történelmi szituációk, amikor az erővonalak mentén mozgóknak különös lehetőségük van a közönségükkel való kapcsolatfelvételre. A könyv ki is mondja: a népi mozgalmak hangadói jellemzően populisták, és a közönség nem véletlenül vevő erre.

Nem véletlen, hogy a tárgyalt dekád diktátorai is mindig a népre, a néptől feléjük álló szeretetre hivatkoztak. Például a Nemzeti Parasztpárt/Petőfi Párt fundamentumát Püski Sándor találóan úgy határozta meg programjukat, hogy azok ott vannak Petőfi, Vörösmarty, Ady és Móricz könyveinek lapjain. Aki kíváncsi a forrásra, utána nézhet: ezek az írók és költők bemutatták-e azokat a problémákat, melyek megoldására másban tehetséges emberek mozgalmakat indítottak, pártokat szerveztek. Pozsgay Imre és Lezsák Sándor csak tudja, mert állítólag ők már átéltek ilyen, rendre kudarcba fulladt értelmiségi kísérlet.

A Tanácsköztársaság és Trianon okozta trauma idején kibontakozott magyar népi mozgalom csúcsidőszaka 1939 és 1949 között volt, aztán a II. világháborút követő konszolidáció után Papp szerint már a „lassú szétoldódás” következett. A szétoldódás elég jó szó az utólag már alig átlátható folyamatok érzékeltetésére. A leírtak szerint egyéni és kis közösségeket feszítő sérelmek, koncepció-különbség, sőt még irigység is hozzájárult ahhoz, hogy az ugyanarról a pontról egy irányba indulók egyszer csak egymással szembe találták magukat.

Egy történeti munka kritériumai közé tartozik - amellett, hogy az oldottság az olvashatóság megengedett, sőt: a figyelem fenntarthatósága érdekében üdvös -, hogy alapos, pontos, részletes, idézhető, továbbkutatható, hivatkozható legyen. Minden mást majd úgyis felülír az idő, és bár a hús-vér szereplőkből viaszbábuk lesznek, akiket le lehet köpdösni, fontos, mi marad róluk a fehér lapokon.

A magyar népi mozgalom története 1920-1990 műfaját nem könnyű meghatározni. Történetírás, esszé, történelmi olvasókönyv, de lehet bármi más is. Hogyan és mikor kell olvasni ezt a könyvet? Először is, ha valaki körülnéz a mai Magyarországon, és ilyenek bizonyára sokan vannak, bármikor felveheti az asztalról. Tegyen egy próbát, nyissa fel bármely oldalon, olvasson bele, és meglepő hasonlóságokra lel. Fekvő helyzetben lapozgatva az olvasás további, még furcsább képzeteket kelt. Nem álmodunk, igaz nem is jelenidőben vagyunk: mindaz, amiről itt olvashatunk korábban egyszer már megtörtént, és mintha újra és újra életre kelne.