Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Freddie Mercury feltámadása csak azt bizonyítja, hogy a popzenében minden lehetséges. A Muse összegyűjtötte egy korszak hangjait, és valamennyi bűvészkellék birtokában készen áll, hogy elvarázsolja a világot.
Az olimpián győzni vagy harmadiknak lenni az egyik legjobb dolog a világon. Ennél csak egy jobb van: az olimpia hivatalos dalának lenni. Az érzelmileg túlfűtött Survival, ez a négyperces, a Bohemian Rhapsodyt idéző mini rockopera újra a Muse-ra irányította a figyelmet, és ebben a legjobban kezelhető pillanatban jelent meg az új album. A The 2nd Law annyira bombasztikus, hogy senkit nem érdekel hasonlósága a G.B.Show féle főzelékkel: korábban már valaki elkészítette, feltálalta és megette.
A Muse soha nem csinált gondot abból, hogy népszerűségben, kreativitásban és attraktivitásban csak a U2, a Coldplay és Justin Bieber után következik a sorban, miként azt is emelt fővel viselik, ha kritikusaik a modern rock Bon Jovijának nevezik. A Muse-hoz köthető, számokban kifejezhető tények - mely módszer mindenféle művészinek nevezhető kritériumot figyelmen kívül hagyva - a kortárs zene megítélésének egyetlen kritériumává váltak, elnyomják a varjak károgását: a legutóbbi, The Resistance címet viselő lemezükből – beleértve az e-butikokban értékesített példányokat - 15 millió példány kelt el, a koncertjeik a világ számos részén telt házakkal mennek, kivétel persze a 2007-es BS fellépés, amelyre 2000-nél kevesebb jegyet adtak el.
A Muse-t a rajongóik olyan progresszív zenekarnak tartják, akik képesek átlépni a gyerekszobák poszterekkel kitapétázott mesevilágán. Az Uncut magazin egyenesen azt írta: "Nélkülük nem értelmezhető a brit kortárs zene."Az énekes-gitáros-billentyűs-komponista Matt Bellamy a The 2nd Law felvételei előtt tett néhány figyelemre méltó nyilatkozatot, most pedig hogy az album megjelent, részben elvégezte azok korrekcióját. Az egyik fontoskodás során 9/11 kapcsán azt találta mondani, egyre inkább hisz abban a teóriában, hogy az amerikai védelmi erők furcsán viselkedtek, vagy a késlekedésük legalábbis gyanús, és az akció „valami belső ügy” lehetett.
Néhány napja a Londonban naponta 6 millió példányban megjelenő, zenei-kulturális szaklapnak aligha tekinthető, de mindenki által olvasott Metro újságon keresztül tájékoztatta az érdeklődőket: időközben új információk birtokába jutott, (csak nem elolvasta Martin Amis: A második gép című könyvét?) melyek a hivatalosnak tekintett verziót erősítették fel benne, a jövőben pedig igyekszik hiteles forrásokból tájékozódni.
A Muse-nál a megfelelő forrásból való tájékozódás egyébként is alapkövetelmény. A zenekar korábbi albumain nemcsak szemezgetett, hanem gátlástalanul újrahasznosított a kanadai Rush életművéből, így amellett, hogy talányossá tette a működését, felerősítte a kortárs zene eredetiségével kapcsolatos negatív előjelű véleményeket. A Muse ezúttal még gátlástalanabbnak bizonyult - a The 2nd Law létrehozása során olyan ügyesen sikerült manipulálniuk a David Bowie-tól, George Michaeltől, a Queentől, minden előtt pedig Freddie Mercury Mr. Bad Gay című lemezéről származó idézetekkel, hogy az egyes tételek kifejlett formájukban a zenekar originális műveként tündökölnek.
A Muse rugalmasan fogadta a körülöttük zajló változásokat - Bellamy azt mondta, az albumon legalább "háromféle zenekar" hallható - és némiképp igazodott egy új zenefogyasztó közönség ízléséhez is. A Panic Station a Queen I Want To Break Free-jével kezdődik, majd megszólal a Scissor Sisters, nem törődve azzal, hogy hasonló lesújtó kulturális eredmény, legutóbb akkor keletkezett, amikor a B52's nevű paródizenekar a Flinstones-film zenéjét alkotta meg. A lemez utolsó előtti száma, az idegborzoló effekteket rendezetté formázó The 2nd Law: Unsustainable soha nem születhetett volna meg, ha nincs egy Skrillex nevű fiatalember.
Az album felépítése hasonlóan az eddigi Muse albumokéhoz vonzó, követhető, újra hallgatásra késztet és koncertkész. A határozottan induló, brutális gitárhanggal nyitó, majd a diadalmas harsonákkal megtámogatott Supremacyra ráfolyik a klipként is látható, a szerelmi káprázatot és csalódást elbugyborékoló, ellihegő Madness, amelyben 2'55"-nél egy az egyben a Queen A Kind Of Magicjából Brian May védjegyszerű szólója hallható, majd a Panic Station orgiája után elkezdődnek az élvezetes, nagy Muse-demonstrációk. A koncepció az volt, hogy elhagyják a bonyolult harmóniákat, a nemcsak a zenészek, hanem a közönség részéről is fárasztó figyelmet igénylő dinamikaváltásokat, és valami kompresszebbet, fogyaszthatóbbat csinálnak. A Muse kutatását a teljes popkínálatra kiterjesztve, mint egy hatalmas rája, összegyűjtötte a hangokat, kiválasztotta és a saját zsáneréhez igazította azokat.
Bárhogy csűrjük-csavarjuk, bármennyire is igyekszünk az ellenkezőjéről meggyőzni magunkat, a teljes zenei anyag - mint bármi más a világban - a termodinamika második törvénye szerint működik: az egy térben koncentrálódó energiák, legyen az a hely repülőgép-hajtómű, közönséges kuktafazék vagy az új Muse lemez, összeadódnak, és sok mindenre képesek.
A Muse november 20-án lép fel a Budapest Sportarénában.
