Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
1971 elején már mindenki tudta, hogy valami nincs rendben az egyik legnépszerűbb magyar rock zenekarral. Az egész ország az örök szerelem dalát, a Gyöngyhajú lányt énekelte, de a szakítás elkerülhetetlennek látszott. Miért döntött a válás mellett Presser Gábor és Laux József, és mit üzent a hűtlen barátoknak az Omega?
Október 6-án az Omega félévszázados jubileumi koncertet ad a Papp László Sportarénában. Ebből az alkalomból a zenekar történetének talán legnagyobb válságát elevenítjük föl. 1971 áprilisában Presser Gábor zeneszerző-énekes-billentyűs-szájharmonikás, valamint Laux József dobos kivált az akkor már három nagylemezt maga mögött tudó Omegából és megalapította a Lokomotív GT-t. Velük tartott Laux felesége, a szövegíró Adamis Anna is. Az 1971 tavaszán történteknek jártunk utána.
1969-ben megjelent a zenekar második, Tízezer lépés című lemeze, rajta minden idők egyik legismertebb magyar beatslágerével, a Gyöngyhajú lánnyal, emellett ezen a lemezen hallható a Petróleumlámpa, a címadó Tízezer lépés és Az 1958-as boogie-woogie klubban – mind a négynek az akkor huszonegy éves Presser Gábor volt a szerzője. Az Omega honlapja aligha áll messze az igazságtól Presser definíciójával: „Az egyik leghíresebb magyar rocknagylemez.”
Az 1970 decemberében megjelent harmadik, Éjszakai országút című lemez – az előzővel ellentétben – nem került be a magyar rockzene Pantheonjába. Pedig az Éjszakai országút – melynek borítóját Szász Endre tervezte – nem rossz lemez, némely része pedig kifejezetten jó.
Az addigiaknál hangsúlyosabb hangszerszólókkal, a Hammond-orgona szerepének erősödésével a lemezen egyértelműen érződik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján virágkorát élő, inkább brit, mint tengerentúli, részben kemény, részben progresszív – e kettő nem mindig választható el egymástól – rockzenekarok (például a Deep Purple, az Emerson Lake and Palmer vagy a Led Zeppelin) hatása. Az Oh Barbarella című boogie-woogie szám – bár ma már jóval kevésbé ismert – semmivel sem rosszabb, mint az előző lemezen hallható Az 1958-as boogie-woogie klubban.
Az Ifjúsági Magazin 1970 októberi számában megjelent két szavazás végeredménye. Az egyikben a szakma, a másikban a közönség szavazhatott hangszerenként a legjobb rockzenészekre. A közönség Presser Gábort találta a legjobb orgonistának, a szakma a hungáriás Barta Tamást a legjobb gitárosnak, míg Laux József és a Metrót erősítő basszusgitáros, Frenreisz Károly mindkét szavazáson az élen végzett. Ők négy en alapították meg – hivatalosan 1971. április 6-án – az LGT-t.
„A hetvenes évek elején végigsöpört a világon egy új zenei hullám, ami más volt, mint az Omega addigi zenéje” – nyilatkozta Laux József a hvg.hu-nak. Megnőtt az improvizatív zene jelentősége. Laux példának a Blind Faith-t említette. „Nagyon sok ilyen szupergroup alakult ebben az időben és természetesen ennek a szele ide is átjött.” Az Ifjúsági Magazin már említett szavazása „hátteret adott ahhoz, hogy azt mondtuk: legyen egy új zenekar, ami már egy külföldre irányuló, improvizatív, korszerű együttes lesz” – emlékezett vissza Laux József.
Az És ilyen a Boksz? című, az LGT mostani tagjai és Szántó Péter által jegyzett, 1985-ben megjelent könyvben Presser így emlékszik vissza: „Ha nincs Barta Tamás, akkor nekem tulajdonképpen olyan nagy változást nem okozott volna ez a dolog, hiszen Laux megmaradt. Barta volt az a pont, ami engem elvitt az Omegából. Először csak barátkoztunk, négy-öt-hat órákat játszottunk, semmi más nem volt, csak állandó zenélés.”
Laux szerint leültek az Omega négy maradó tagjával és megbeszélték, hogy elmennek, csinálnak egy új zenekart. A dobos szerint az egész teljesen békésen zajlott le. Az Omega mindenesetre 1971 tavaszán – már Presser és Laux nélkül, az új dobossal, a Neotonból érkezett Debreczeni Ferenccel – rögzítette a júliusban megjelent új kislemezt, egyik oldalán a Hűtlen barátok című számmal.
Nem kell nagy fantázia hozzá: az utóbb az Élő Omega című 1972-es, kizárólag új számokat tartalmazó koncertlemez nyitószámává vált Hűtlen barátok egyértelműen az Omegát otthagyó zenészekről szól. „Az a jó szöveg, ami dupla fenekű, amibe mindenki azt gondol bele, amit akar” – közölte Mihály Tamás zeneszerző-énekes-basszusgitáros-billentyűs. A szám hallgatója tehát gondolhatott Presserre és Lauxra, de egy régvolt barátjára is, aki becsapta őt. „Van egy konkrét és egy mögöttes jelentése egy dalnak, amivel mindenki magáévá tudja tenni az adott mondatot.”
Azt mindenesetre mind ő, mind Laux József határozottan visszautasította, hogy LGT első nagylemezén megjelent következő sorok: „Ha cikit akarsz játszani/Gipszeld be a kezed” a Hűtlen barátokra adott válasz, konkrétan: a Ciki becenevű Debreczeni Ferenc cikizése lett volna.
A válásra Mihály Tamás így emlékezett vissza: „1970 végén ezer apró jel utalt arra, hogy itt valami nem stimmel, mert a zenekari megbeszélések, tájékoztatások egyre rövidebbek […], az együttes jövőjére vonatkozó kérdésekre adott válaszok meg egyre ködösebbek lettek.”
A zenekar 1971 elején elindult az Éjszakai országút lemezbemutató országos turnéjára „és nagyon rossz volt a hangulat”. Mihály Tamás szerint „ez egy kis szakma egy kis országban, mentek a pletykák, úgyhogy mire bejelentették, hogy elmennek, addigra gyakorlatilag mindent tudtunk”.
Tekintettel arra, hogy elment az egyes számú zeneszerző, a szövegíró és – Laux személyében – a menedzser, nem merült-e föl a zenekar föloszlása? – kérdeztük az Omega basszusgitárosát. „Egy rövid ideig igen. Kóbor […] abszolút úgy érezte, hogy nincs értelme tovább csinálni. De két-három hét alatt magunkhoz tértünk és Debreczeni Feri érkezése mindenkit a talpára állított. Akkor már szó sem volt arról, hogy felbomlunk.” Mindenesetre az Omegának „a talpon maradás volt a tét, mert nagyon sokan leírtak minket”.
Mihály Tamás már nem emlékezik arra, hogy ki ajánlotta Debreczenit, aki az ebben az időben akkori zenekarával, a Neotonnal „valahol a világ végén turnézott és meg kellett várni, amíg hazajön”. Fölmerült a később piramisos Köves Miklós és a Metró dobosa, Brunner Győző is (érdekes: Brunner az LGT dobosaként is szóba került – Sz. P.), aztán „valahogyan a fazonja, a doboláshoz való hozzáállása, meg az, hogy ő – Brunnerrel ellentétben – egy relatíve ismeretlen fiatal srác volt”, döntött Debreczeni mellett. „Debreczeni igazi rockdobos volt, olyan hosszú dobverőkkel, hogy olyat addig még nem is láttam, és akkorát tudott kajakból ráütni a dobra, hogy csak na, teljesen más stílust képviselt, mint Józsi” – emlékezett vissza Mihály.
Presserék távozása után nemcsak az LGT játszott mást, mint addig az Omega, de maga az Omega is. Ismét Mihály Tamást idézzük: „Szereztünk Benkő Lacinak egy Hammond-orgonát, ami marha nehéz volt, tekintve, hogy 1971-et írtunk és elmentünk az efféle rockzene felé”.
Az LGT 1971 júliusában, a Budai Parkszínpadon tartotta első koncertjét és év végén megjelent az együttes első nagylemeze is. „Mi sem tudtuk, hogy ez a lépésünk be fog válni és sikeres lesz” – így Laux.
Az 1971-es szakadás után – Mihály emlékei szerint – távozók és maradók „nem veszekedtek, nem anyáztak, ha találkoztak, kellemesen elbeszélgettek”, de leginkább az volt a jellemző, hogy évekig alig látták egymást, már csak azért is, mert volt olyan év, amikor az Omega háromszáznégy napot volt külföldön. „Presserről csak jót tudok mondani. Nem egy egyszerű szerkezet, de egy ilyen tehetségű ember nem is lehet az. […] Én nagyon szeretem. A kiválásuk mint feszültségforrás réges-régen nem létezik. Ő is sikeres lett, mi is sikeresek lettünk, nincs ezzel az égvilágon semmi probléma.”
Presser az LGT, az Omega és a Beatrice 1980-as közös országos turnéja alkalmából, míg az 1976-ban Los Angelesbe emigrált Laux József 1987-ben lépett legközelebb az Omegával együtt színpadra. Presser azóta rendszeres vendége a nagyobb Omega-koncerteknek, az ő 2009 januári szólólemezén pedig szerepelt Mihály Tamás.
Egyetérthetünk Sebők Jánossal, amikor a Magya-rock 1., 1958-1973 című, 1983-ban megjelent kötetben így fogalmaz: „A tagcserék jót tettek nemcsak az Omegának, de a magyar rockéletnek is. Egy megtorpanó, elfáradó sztárzenekar helyébe két ambiciózus, különböző felfogásban játszó, de a maga nemében nagyszerű együttes lépett, s mindkettő kulcsszerepet játszott a hetvenes évek rockéletében.
Az európai élvonalba emelkedő Omega hazai ’vendégszerepléseivel’ kihívás és példa lett a többi zenekar számára, az a minta, amely érzékeltette, hogyan kellene (vagy lehetne) fejlődnie a magyar élvonalbeli zenekaroknak. Az LGT viszont eszköztelen, csak a zenét hangsúlyozó produkciójával a hetvenes évek rockzenéjében az állandóságot, az értéket, a színvonalat képviselte, bizonyítva, hogy a rockban a divatok szolgai másolása nélkül is lehetséges a csúcson maradni úgy, hogy a zenészek ne kényszerüljenek elveik, törekvéseik feladására.”
