A Biblia, az Ó- és Újtestamentum egyik drámai csúcspontja, amikor Jahve (JHVH) be/megmutatkozik Mózesnek, elősorolja neki teendőit, és leteremti őt, mikor bizonytalankodva elutasítaná a prófétaságot. Az egyiptomi szabadulás, kivonulás, az Exodus világtörténelmi mellett történetfilozófiai, vallástörténeti, teológiai jelentőséggel bír. Tatár György a Holmiban közölt esszéjében nem Mózes, hanem „Isten megtéréséről” ír. Ez elsőre tán túlzásnak tűnhet, de az ószövetségi teológiában elképzelhetetlennek számított, hogy az ember magától jusson el Istenig, Jahvét így csak az ismerheti meg, akinek azt megadja, akinek magát kinyilatkoztatja. A kinyilatkoztatás Isten aktív odafordulása hívei, választott népe felé, így kulcsfontosságú mozzanat. Ahogy Herbert Haag nagyszerű Bibliai lexikonja fogalmaz: később az idők folyamán a kinyilatkoztatás egyet jelent az élettel. Tehát nem egyedi jelenségről van szó, így az Úr bár Mózeshez szól, de közben választott népéhez beszél, és a kommunikáció nem egyszeri, hanem folyamatos – a kapcsolat Mózes közbenjárása után is fennmarad.

„Az Úr, a héberek Istene ránk akadt” – Mózesnek ezt kellett mondani a fáraónak Jahve megbízására. A héberek prófétája és Egyiptom, a világ királya is Isten várakozása szerint cselekedett, mindketten azt tették, amit tehettek, előbbi tolmácsolta az Úr szavait, utóbbi pedig nem értette meg azokat. S addig, amíg a tíz csapás meg nem rendítette, nem engedte elvonulni a zsidókat.

Az Úr megjelenik Mózesnek égő csipkebokor képében. Kinyilatkoztatás

Tatár György meggyőzően bizonyítja, hogy a fáraó nem is érthette meg a „zsidók istenét”, mert az alapvetően más természetű volt, mint az egyiptomi istenek, akik kultikus szerepének kötöttségei nem engedték meg az improvizálást. Ezt Tatár szerint – ezt én mondom így – „Jahve is tudta”. „Az a tény, hogy Isten a fáraóval szemben éppen a saját kultuszát [először vágóáldozatra ad utasítást Mózesnek – Z. Zs.] használja fel ürügyként, hogy mögé rejthesse e kultuszt messze meghaladó célját, arra vall, hogy nem érzi magát otthon Egyiptomban” – ezek már Tatár szavai. Jahvének tehát Egyiptom, míg a fáraó világának az Isten volt rendszeridegen. Így isteni nógatásra kell kiszakadni valami új minőségnek a befejezettnek tűnő világmindenségből, Egyiptomból. Ennek valódi jelentéséről és jelentőségéről a „régi”, tökéletesnek hitt univerzum urai mit sem tudnak (a történeti Egyiptom semmilyen értékelhető forrást nem hagyott ránk a zsidó szecesszióról), pedig a kivonulással végzetes seb nyílik világukon.

A Holmi szerzője szerint „Isten megtérése” leginkább abban ragadható meg, hogy „az önmaga múlt egyidejűségébe zárkózott isteni élet, amely eddig mit sem volt hajlandó tudni a rajta kívüli életről, e fordulatában »megemlékezik« – ugyancsak elmúlt – ígéretéről, és mindenhatóságában az időbeliségre korlátozza magát”. Márpedig a korábbi istenek, „a mítosz istenei sosem bízták volna létezésük tanúsítását az emberre. Híveiktől nem várnak el hitet, mert semmi olyat nem tesznek, amitől az ember hitére kéne bízniuk magukat. Korlátlan létezésüket nem korlátozzák mások létezésének kedvéért, hanem saját múlt idejükbe zárkóznak előle.” Ebből az „előtörténetből” tört volna ki a héberek Istene.

Meggyőző gondolat ív, s eszünkbe se jut vitatni. De nem hagy nyugton a bizonytalanság, hogy vajon tényleg nem lennének olyan „történelem előtti” mítoszok, amelyekben haragvó istenek büntetik meg kultuszuk meggyalázóit, esetleg az isteni fenséget el nem ismerő hitetleneket vagy az istenektől elfordulókat? Tényleg ennyire nem adtak híveikre a korábbi istenek?

A kései Schelling nyomán Tatár szellemesen fejtegeti éppen a „történelem előtti” (Vorgeschichte), illetve az idő mindhárom dimenziójával rendelkező világ különbségeit. A naiv, primitív, természeti vagy mitologikus gondolkodásnak (nevezzük bárminek is az írásbeliség előttit) valóban más időfelfogása van, mint amit manapság használunk, amiből sok minden az életünkre vonatkozó lényegi következik. Megszületett például a történelem és a manapság is használatos idő.

Egyértelműen fordulatról beszélhetünk tehát. Nehéz viszont határozott választ adni rá, hogy ez lényegét tekintve teológiai, filozófiai, történelmi vagy műveltségi természetű volt-e. Mindenestre lehetséges „Isten megtéréséhez” kötni, de akár olyan praktikus dologhoz is, mint az írásbeliség megjelenése, amely véget vetett a kizárólagos vagy majdnem kizárólagos szóbeliség gyakorlatának, amelyet az írásbeliség előtti műveltségek – Jack Goody által leírt – „strukturális amnéziája” jellemez, hogy a múlt és a jelen nem különül el, és az idő dimenziói egybecsúsznak. Mózes fellépése és a Seregek Urának intervenciója, vagyis a találkozás után kibontakozó szoros kapcsolat ebből a szempontból is szimbolikus, igaz, itt egy másik, bár számtalanszor felidézett mozzanatra érdemes figyelni: választott népének Sinai hegyénél Isten kinyilatkoztatja törvényeit, mire „Mózes pedig felírá az úrnak minden beszédét”. A világteremtő szó mellett ekkor jelenik meg a szabályt alkotó, rögzítő írás.

Lényeges világnézeti kérdés, hogy az Úr és választott népének szövetségkötéséből mire helyezzük a hangsúlyt. Bizonyosan mást választ, aki Istent tekinti a Biblia főhősének, mint az, aki az embert, vagy akit Jahvénak vagy akit, mondjuk, Jákobnak, Mózesnek vagy Jézusnak a rejtélye izgat inkább.

(Holmi, 2012/3)

Zádori Zsolt