Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Itt a Mars Volta hatodik albuma, ami bár nem abban az izgatott közegben jelent meg, mint az első kettő, mégis komoly érdeklődést kelt. Ez nem csak azért nagy szó, mert a progresszív rock iránt igazán csak egy bizonyos, SZTK-szemüveges-Dream Theater-pólós réteg szokott megőrülni, hanem azért is, mert még mindig nem vált igazán unalmassá a produkció. Ezt azoknak is el kell ismerniük, akik irtóznak a Mars Volta zenéjétől.
Mielőtt rátérnénk arra, hogy milyen is a Mars Volta új albuma, muszáj feleleveníteni, hogy mitől is vált érdekessé eredetileg a zenekar. Egyrészről sikerült átörökíteniük az elődzenekar At The Drive-In erejét úgy, hogy egy akkoriban, és tulajdonképpen máig eredeti öntörvényű köntösbe öltöztették. Sok, a progresszív rock zenétől távol élő embert is elkapott a hihetetlen energia, ötletesség és elegancia, ami miatt még a 7-8 perces experimentális számokat is képesek voltak bólogatva végighallgatni.
A zenekar az első két album után még jobban “elszállt”, és elkezdte tesztelni a jelentőssé vált rajongótábor tűrőképességét. Bár az energia nem veszett el, mégis néhány szám már-már hallgathatatlanná vált a több perces disszonáns gitárszólóktól és ez némi lemorzsolódást jelentett a közönség tekintetében. Sokak szemében a különleges és öntörvényű zenekar különlegeskedővé és öncélúvá vált.
Az együttes agya, Omar Rodriguez-López az évek alatt egyeduralkodóvá vált: minden úgy történik, ahogy ő azt kitalálta. Ez feltételezhetően arra sarkallta őt, hogy olyan kompromisszumot nem tűrő zenét játszanak, amit ő élvez játszani, de mint később kiderült, nem a teljes Mars Volta rajongótábor szeret hallgatni.
Néhány összeveszés, tagcsere és három év után megérkezett a Noctourniquet, amin minden Mars Volta rajongónak van valami szerethető. Kicsit tényleg olyan, mintha az eddigi életműből vágták volna össze egy best of lemezt. Van rajta agyament kisérletezés, de újra több meglepően dallamos rész is váltja a zenei maszturbációt. Talán az egyetlen újdonság, hogy a régi billentyűs Isaiah “Ikey” Owens helyére érkező Rodriguez családtag, Marcel Rodríguez-López több ritmusszintit és eddig a Mars Voltában nem hallott hangzásokat hoz a zenekarba.
A lemez nyitószámában, The Whip Hand-ben például olyan, mintha egy Skrillex szám szintitémáját hallanánk, több helyen pedig valami 80-as évekbeli sci-fi videójáték zenéje juthat eszünkbe. Ettől eltekintve a recept tényleg nagyjából a megszokott, csak szerencsére több a dallamos rész, amivel egyértelműen az első két lemez időszakáhot nyúltak vissza. A probléma annyi, hogy hiába vannak magával ragadóan jó dallamok az Aegis-ben, vagy a záró Zed And Two Naughts-ban, ezek mégsem mérhetőek a De-Loused In The Comatorium, vagy a Frances The Mute frappáns megoldásaihoz.
A hardcore Mars Volta fanok ezt az albumot is jól fogadják majd, sőt: néhány már korábban elpártolt rajongó is visszatérhet a kicsit dallamosabb zenei világ miatt, de a Noctourniquet mégsem jelent elmozdulást arról a holtpontról, amin a zenekar körülbelül öt éve tanyázik. Omar Rodriguez-López zenei zsenije és Cedric Bixler Zavala könnyeden erőteljes és energikus énekhangja miatt egy ilyen lemezt is érdemes és még mindig nem unalmas végighallgatni. Legalábbis egyszer biztosan nem az.
(The Mars Volta: Noctourniquet, Warner, 2012)
