Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mindig is érdekelte, mitől más az európai filmipar, mint mondjuk az ázsiai vagy az amerikai? Hogy mitől van Európában felismerhető filmnyelv, és mért van az, hogy az összes filmkészítő ismeri egymást? Meghívjuk a kontinens filmszakmájának egyik legfontosabb laboratóriumába: ez a Berlinale Talent Campus. A jövő fiatal filmesei egy helyen. Nézzen be!
Senki sem mondhatja, hogy a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nem gondoskodik a filmművészet utánpótlásáról. Idén 10. alkalommal rendezték meg a Fesztivállal egy időben és egy helyen a Berlinale Talent Campust.
A Talent Campus a legnagyobb európai fórum a világ fiatal filmesei számára, olyan információ- és emberdömping, amelyet beletelik pár napba feldolgozni. Idén 5 ezer jelentkezőből 350 fiatalt választottak ki. Most épp tombol az úgynevezett berlinalitis generalis, ami a szokásos poszt-Berlinale betegség. Mindenki igyekszik kúrálni magát – így tett a hvg.hu szerzője is, aki részt vehetett egy őrült hét itthon szinte semmi nyilvánosságot nem kapott eseményén.
A Campus fantasztikusan megtervezett-megszervezett esemény, a Berlinalétól egy kissé leválasztva, de izgalmas átjárási lehetőségekkel. Az utóbbi években egyre több fiatal magyar filmes is kijutott, például Papp Bojána, Gryllus Dorka, Rév Marcell, Nagypál Orsolya, Kárpáti György Mór, Zomborácz Virág.
Csótánytól kokóig
A Berlin Today Awardért öt olyan rövidfilm versenyzett, amely a tavalyi Campus Projekt Marketjén berlini koproducerek támogatását nyerte el.
Az ABC című dokumentarista alkotást Madli Lääne készítette. Az észt rendező hölgyet a német DETAiLFILM támogatta, akik többek között Horváth Lili Napszúrás című kisfilmjét is összehozták. A történet középpontjában egy fiatal libériai anya áll, aki két kislányt nevel. Amikor a nagyobbik iskoláskorú lesz, az anya elhatározza, ő is beiratkozik, hogy végre megtanulhasson olvasni. A film szépen adagolja az információt az ifjú anya múltjáról, menekülttáborról, erőszakról.
A Little Suicide – Egy apró öngyilkosság: az amerikai Ana Lily Amirpour műve. A látszólag könnyed történetben egy animált csótány keresi a szeretetet az emberek között, akik vagy nem látják, vagy ha észreveszik, azonnal el akarják pusztítani. A sztori morbid, de tele van kegyetlen humorral.
Batman at the Checkpoint – Batman a határátkelőnél. Rendező: Rafael Balulu, Izraelből. Az egyik sorban állnak az izraeli autók, a másikban a palesztinok, órák óta. Meleg van, por. Izrael. Két autó araszol egymás mellett, elöl ülnek a frusztrált szülők, hátul egy-egy 8 év körüli kisfiú. Ahogy a film halad előre, a két kisfiú természetesen összebarátkozik: a rendező – kicsit didaktikusan - így érzékelteti, mennyire értelmetlen az ellentét a két nép között.
Five Ways to Kill a Man – Öt dolog, amellyel megölhetsz egy embert. Rendező: Christopher Bisset, Dél-Afrikából. Kusza történet, amelyben egy fehér férfinak megelevenedik a tornacipőjét összerakó ötéves ázsiai kisfiú, az olaját eladó sejk, a kávéját leszedő szép brazil lány, és ezek a hétköznapi démonok követik őt egész nap.
White Lobster – Fehér homár. Aki szerette az Adaptáció című mozit, ezt még jobban szeretné. A nicaraguai halászok már évek óta munka nélkül tengődnek: az óceán kimerült, nincsenek már jó halak. A népesség iszonyatos szegénységben él, egyetlen reményük a „fehér homár” – egy-egy elcsípett, vízbe keveredett kokainszállítmány. Különös szubkultúra ezen az isten háta mögötti helyen, ahol ki így, ki úgy próbál talpon maradni. Idegenvezetőnk egy lecsúszott amerikai, aki úgy beszél a fehér homárról, mint egy pusztító istenségről. A díjat Rafael Balulu kapta.
A Berlinale Talent Campus programjának gerince a „Changing Perspectives”. A Changing Perspectives az idei Berlinale alcíme, jelmondata volt. Multikulti felsőfokon, mindenki mindenkivel beszélget, mindenki mindenkit megért. Berlin példát mutatott: elképzelhetetlenül távoli kultúrákat és nézőpontokat hozott össze, és hirtelen kiderült, mindenkinek sok mondanivalója van egymásnak.
A puritán Juliette Binoche
A színpadon Matthijs, a Campus főszervezője és reklámarca, felkonferálja Gaston Kaboré legendás afrikai filmrendezőt és Juliette Binoche-t, akit nem kell bemutatni. A terem tömve, a falakról is „talentek” lógnak, kicsődült az egész Campus. Binoche puritán, komoly és szigorú. Kőkemény asszony – pedig a vásznon mindig olyan elomló és elesett. Ő, akárcsak Tilda Swinton, önálló művész, aki magának keresi a szerepet, a rendezőt, a producert a világ legkülönbözőbb tájain.
Matthijs és Binoche a Burkina Fasóból származó rendezőt faggatja arról, hogyan lesz arca egy történetnek. „Történész voltam – mondja Kaboré –, és a történelem vezetett el a filmezéshez.” Milyen érzés az övéinek látni saját magukat a vásznon? „Ezek a történetek a népemhez tartoznak, én csak visszaadom őket. Számunkra fontos, hogy a saját hangunkon, mi magunk mondjuk el a történeteinket, és ne rólunk mondják el mások…”
Hogyan választja ki a rendezőket Juliette Binoche? „Találkozom velük és beszélgetünk. Engem a tehetség érdekel – és a közöttünk lévő kémia. Szinte semmi más.” A közönség érdeklődik, hogy nehezebb-e egy nem nyugati rendezővel kommunikálni? „Nem ezen múlik” – válaszolja Binoche. „Dolgoztam több ázsiai rendezővel, volt, aki egyáltalán nem tudott angolul vagy franciául, ennek ellenére tökéletesen megértettük egymást. Míg egy francia honfitársammal, akivel ugyanazt a nyelvet beszéljük, olyan távol tudunk lenni egymástól, amennyire emberek csak lehetnek.”
Tavaly egy lengyel rendezőnővel forgatott. „Az Elles (a magyar mozikban Szex felsőfokon) című filmet a lengyel Malgorzata Szumowska rendezte. „Kínában voltam, amikor összefutottam Sławomir Idziakkal, aki a Három szín: kék operatőre volt. Beszélgettünk, és kérdeztem tőle, hova tűntek a nagy lengyel filmesek? Azt mondja erre: most kapott egy érdekes forgatókönyvet! Így jutottam el Szumowskához.” Nehezek azok a szerepek, ahol ennyi az erotika? „A színészet arról szól, hogy egy elő szobor vagy – van benned valami, ami mintájára megformálod a külsődet. Az élet reprezentációját hozod létre. Ha eljutsz egy bizonyos pontra, onnan már bármit meg tudsz csinálni.”
A közönség, többek bosszankodására, itt elkezd érdeklődni, hogy a modern technológia mennyire változtatja meg a filmesek életét. „Az eszköz csak eszköz, semmit nem változtat a dolgokon” – feleli Gaston Kaboré. „Amióta az első kamerámat a kezembe fogtam, évtizedekkel ezelőtt, a világ megváltozott, és megváltozott a viszonyom az idővel. A kommunikáció folyamata nem változott. Akárcsak Juliette, én is a belső világaimat próbálom megeleveníteni. Hogy a mai fiatalok máshogy csinálnák? Ahogy mondják: mind fiatalok vagyunk, csak néhányan régebb óta.”
Binoche visszaveszi a szót. „Annyiban mégis számít a technika, hogy amikor drága, puccos felszereléssel forgatsz, nagyobb a felelősség. Ez már nem egy ceruzarajz, ahol, ha nem sikerül egy skicc, eldobod a papírt.”
Werner Herzog: A halál 4 órája
Herzog négyórás műve – 4 egyórás epizód egyben, szünet nélkül – a Berlinale Special keretében kerül levetítésre. A Haus der Berliner Festspiele szűkös termében az egyetlen kényelmes sorban a film alkotói ülnek, köztük Werner Herzog, aki vidámnak, sőt joviálisnak tűnik, mosolyog, felugrál a színpadra, de aztán szólnak neki, hogy majd a film végén jöjjön fel inkább.
A négy epizód négy halálraítélt bűnöző portréja. Az első képsorok mindig ugyanazok: bepillantunk egy kamrába, ahol a halálos injekciókat szokták beadni. Az a fantasztikus Herzog nagyon furcsa filmjében vagy sorozatában, hogy mind a négy történetben nyitva hagy valamit, ami miatt még abban is rossz érzés marad, aki elvileg nem ellenzi a halálbüntetést.
Az első portré szereplője James Barnes floridai lakos, többszörös gyilkos, gyújtogató és erőszaktevő. Herzog egy órán át beszélget vele, testvérével, ügyvédjével, és akivel csak lehet, hogy összerakják Barnes személyiségét, múltját és bűntetteit. Barnes bestiális gyilkos, aki viszont nagyon okos. A börtönben jogásszá képezte magát, saját magát védi a bíróságokon, és folyamatosan új bűncselekményeket vall be, hogy az elhúzódó nyomozással és aktamunkával késleltesse saját kivégzését. Mindeközben felsejlik egy borzalmas gyerekkor, egy elmebeteg apa, aki fizikailag és szexuálisan bántalmazta, aki takarót kötött a fejére, és szíjakkal verette Barnes-t. A többi testvér vagy öngyilkos lett, vagy ül, vagy drogozik. Az apa nem ül, szabadon él, miközben Barnes a mai napig a bocsánatáért könyörög, amiért ennyi rosszat tett.
Joseph Garcia a második epizód főszereplője. Egy még mindig fiatal latin texasi, akinek fiatalkorában egyszer, ahogy ő mondja, „eldurrant az agya”. Egy későkamaszkori eldurvult éjszakán összeveszett egy ismerősével egy lányon, majd késsel leszúrta – vagyis addig szúrta, amíg mozgott. Garcia mindent bevallott, sőt az ügyvédje szerint szinte védhetetlen volt, mert a védelem azon állítására, hogy a kétoldalt nyíló Balisong kést lehetetlen ilyen hamar előrántani, a fiú felpattant, és jó sokszor megmutatta az esküdteknek, milyen gyorsan meg tudja ő ezt csinálni. Ezek után lesittelték, és más sem tűnt jobb ötletnek, mint 2000-ben a „texasi 7” egyik tagjaként részt venni az USA egyik leghíresebb börtönszökésében. Miután egy rosszul elsült rablás után a szökevényeket elkapták, Garciát halálra ítélték annak ellenére, hogy csak ő nem volt ott, amikor a másik hat megölt egy rendőrt. Herzog interjúiban Garcia egy egykori rossz gyereknek tűnik, aki már egész máshogy csinálná. Nem lesz esélye kipróbálni.
A harmadik rész középpontjában Hank Skinner áll, akit azzal vádolnak, hogy megölte barátnőjét, és annak két szellemi fogyatékos fiát. Skinner folyamatosan fellebbez, elsősorban DNS-teszteket követel, amelyek a feltételezett bűnelkövetés idején még nem álltak rendelkezésre. Skinner azért érdekes eset, mert bár minden jel arra utal, hogy bedrogozott állapotban valóban elkövette ezt a borzalmas bűncselekményt, szánandó, kedves figura. Ráadásul vele többször megtörtént az, amit csak a moziban látunk: már az utolsó vacsoráját ette, már ott voltak hóhérai az injekciós tűvel, amikor az utolsó pillanatban csörgött a telefon, és lefújták a kivégzését. Most az új időpontot várja, és esélyes, hogy már nem fogják lefújni… A megtört Hank így már többször is találkozott leendő gyilkosaival és gúnyosan-szomorúan csak annyit jegyzett meg: ha legálisan akarsz Amerikában tömeggyilkos lenni, tudod, milyen szakmát kell válassz.
A negyedik epizód volt a legmegrázóbb. Linda Carty a halálsoron. Carty-t azért ítélték el, mert drogos haverjaival betört volt szomszédjához és elraboltatta a frissen szült, kórházból épp kiengedett nőt és újszülött kisbabáját. A fiatal anyát egy kocsi csomagtartójában találták meg egy nejlonzacskóval megfojtva, a gyerek még élt. Mint kiderült, Lindának nem sikerült teherbe esnie, ezért kitalálta, hogy szerez magának egy csecsemőt. Az otthonában árcédulás rugdalózókat és bébi holmikat találtak, tehát már készült a dologra, illetve sebészeti eszközöket, mert eleinte úgy tervezte, hogy a még terhes Joanából fogja kivágni a gyereket, csak ő időközben szült. A drogosok Linda ellen vallottak, aki azzal védekezik, hogy őt a drogrendőrség szervezte be informátornak, ami egyébként igaz, és hogy az ügyvédje egy dilettáns volt, és csak ezért kapott halálos ítéletet – ami valószínűleg tényleg igaz. Linda még nem kapott kivégzési dátumot.
„Nem akartam nyíltan és agresszíven aktivista filmet készíteni. Vendég vagyok Amerikában – miért kritizálnám az ő bevett szokásaikat? Az egy más dolog, hogy nem ismerek németet, aki a halálbüntetést pártolná. Számomra nem vita tárgya, hogy miért ne ölhessen meg egy állam egy személyt, annyira egyértelmű a válasz. Ők is emberi lények. A bűncselekmények borzalmasak, az emberek önmagukban nem azok” - mondta Herzog.
A nagymester: Mike Leigh
A kortárs filmművészet egyik talizmánja, sokak szerint a legfontosabb talizmánja, Mike Leigh a producer Ben Gibsonnal beszélget, elég morcosan. De bármilyen barátságtalanul morogjon is, a közönség mindenen nevet és tapsikol. Ettől először még jobban kiakad, de aztán megenyhül. Mivel idén a Changing perspectives, az emberi történetek vannak a Berlinale és így a Talent Campus középpontjában, Gibson eleinte igyekszik Leight is forgatókönyvírói témák felé terelni. Leigh azonban nem nagyon hagyja magát.
„Nem látok semmi különbséget írás és rendezés között. Létrehozol egy világot a film számára, abban a történet esszenciáját, aztán készítés közben felfedezed. Egy dokumentumfilmnél nem lenne meglepő ilyesmiről beszélni, de a játékfilm is így működik. A film és az irodalom két teljesen különböző művészeti forma: ami a papíron van, nem az van a vásznon” – mondja.
„Amikor meghívok egy színészt, nem tudok neki mondani szinte semmit. Van valami a fejemben, de nem tudom megmondani neki, kicsoda a karaktere, mert azt majd együtt találjuk ki. A film egy kooperáció, együttes kreatív utazás, amelyhez mindenki hozzáteszi a magáét.” Hogyan talál rá a történetekre? „Össze-vissza. Például évtizedekkel ezelőtt egy forgatásra igyekeztem, és az autóm rádiójában hallottam a hírt, hogy két fiatal gyerek öngyilkos lett, mert annyira deprimálta őket a munkanélküliségük. Akkor azt gondoltam, úristen ez sokkal fontosabb téma, mint amin épp dolgozunk! De hát az ember mindig érez így forgatás közben, ez a munkával jár. Később ebből a történetből lett a Naked – Mezítelenül című filmem.”
Vannak színészek, akik nem bírják egy Mike Leigh forgatás intenzitását? – kérdezik tőle. „Persze, mindenféle színészek vannak. Vannak nagyon okosak és teljesen idióták. Nekem karakterek kellenek, színészek, akiket nem a nárcizmus hajt. Akiket érdekel, hogy megelevenítsék a világot és az embereket, akik nem hasonlítanak rájuk – azokat, akik az utcán vannak.”
