hvg.hu: Mikor voltál utoljára képernyőn?

Winkler Nóra: Júniusban. Elég nyomasztó volt már a vége felé, az utolsó másfél évben egyre tudatosabban kellett arra koncentrálnom, hogy csak befelé, a saját munkámra figyeljek. Különben kiborított volna a lebegtetett bizonytalanság, a sunyiság, kis aljasságok, amikből egyre több lett. Korábban is volt olyan, hogy a biztonság csak egy adásszezonnyi hatótávra szólt, de egyre inkább azt éreztem, hogy minden folyamatosan romlik, egyre több rossz elemet kellett bekalkulálni az egyre kevésbé normális munkavégzéshez.

hvg.hu: Miért vártad meg, hogy kirúgjanak? Miért nem álltál fel?

W. N.: Egyrészt mert a munkámat szerettem és a totális bizonytalanságban akár benne lehetett volna az is, hogy folytatni lehet. Továbbá nem vagyok túlságosan forradalmár alkat, aki nekiindul. És a végén már kifejezetetten izgatott, hogyan fog ez lezajlani, mi lesz a menetrendje, mit fogok érezni, kik lesznek ott a szobában, amikor felmondanak. Pitinek és sunyinak képzeltem. Olyan is lett.

Mint minden tapasztalásnak, ennek is volt haszna. Bizonyos szempontból megértettem a huszadik századot; egy csomó történelmi-lelki folyamatot. Azt, hogy a nagyon rossz bizonytalanságnál jobbnak tűnik, ha végre feltűnik az új főnök, aki nem feltétlenül elfogadható, de a puszta tény, hogy lehet kihez igazodni, megnyugtatja az embereket. Közelről néztem végig, ki milyen alkukat köt, sokszor leginkább magával, hogy maradhasson. Láttam, hogy nagy eltérések vannak, ki mennyit bír, és mi mindenhez képes hasonulni. És ebből magamat se veszem ki. Engem is ott tartott, hogy csinálhattam közben jó és értelmes műsorokat.

Gyerekkoromban a nagymamám sokat mesélt háborús történeteket. Félelmetes volt, de vonzó is, közben sok mindent nem tudtam elképzelni. Például, hogy lehetett az, hogy a szomszéd, akivel együtt jártak a boltba, egy nap beállított, hogy körülnézzen, mijük van, mert ha elviszik őket, inkább hozzájuk kerüljön az a helyes kis komód, ne vadidegenekhez. Hogy van egy civilizációs konszenzus a helyes viselkedésről, aztán jönnek olyan helyzetek, amikor ez eltűnik. A tévés fordulatokban megértettem: a túlélni akarás szinte mindent képes felülírni, és képes mindent maga alá söpörni. Komolynak gondolt barátságokat és kollegiális viszonyokat is. Amit erről eddig csak tankönyvekből ismertem, az ott tapintható volt.

hvg.hu: Mondasz egy példát?

W. N.: A vége felé egy feljelentő-rekorder, akinek körülbelül 60 párhuzamos ügye is volt, írt egy panaszt a tévéhez. Hogy míg egy ügynökfilmről kritikusan-ironikusan szóltunk – a kivitelezés színvonalát kritizáltuk – ugyanabban az adásban Szabó István Apa című filmjének díszcsomagolású dvd-kiadása kapcsán a felkonferáló szövegben nem hangzott el, hogy a rendezőnek ügynökmúltja van. Erre az akkori közvetlen, és a felette lévő főnököm nem úgy válaszolt, hogy „Figyi, kezeltesse magát”, hanem megköszönték az illetőnek, hogy felhívta a figyelmet az "anomáliára". Erről feljegyzés készült a házban, és ez a „mulasztás” időről időre előkerült. Ez is olyan sztori, amit ha az ötvenes években történtként olvasnék, sóhajtanék, hogy hát igen, szerencsére ez már csak történelem. Nem az.

hvg.hu: A Csillagtúra megírásával lezártad magadban a tévézést?

W. N.: Kevés dolog végleges vagy tervszerű az életemben. Még nem érzem, hogy ez jó időpont a kérdés megválaszolására. A könyvírás nagyon intenzív volt, utána meg az izgulás, hogy mit szól a szerkesztő, milyen legyen a borítója, az illusztrációi, amit végül Magyarósi Éva oldott meg szellemesen. Úgyhogy nem volt időm ezen gondolkodni. A könyvírásba ugyanolyan jó energiákat adtam bele és kaptam belőle, mint amikor még valóban élvezet volt a tévézés számomra; a Kultúrházban. Amikor például az 500. adás egy romházban készült és minden emeleten más kulturális produkciót tudtunk felvillantani. Akkor erősen lehetett érezni, hogy ez nemcsak egy x-perces tévéműsor, az energiái sokkal messzebb hatnak. Ez az érzés sokáig tartott.

Engem az, hogy bármi áron tévézzek, nem érdekel. Sose így érdekelt. Inkább úgy, hogy volt a Kultúrház, amit évekig befelé és kifelé is nagyon jó volt megélni. Most meg éppen átúsztam egy másik partra, és tök jól érzem magam itt is. És nincs kedvem ahhoz, hogy fölényesen beszéljek arról, ami ott maradt. El tudom képzelni, hogy fogok még ezeken a dolgokon pityeregni. Az ilyen traumákat nem szoktam megúszni enélkül. Csak velem az szokott lenni, hogy előbb összerakok egy új szigetet, és onnan állva kezdek feldolgozni egy sokkot.

hvg.hu: Te most akkor médiaceleb vagy?

W. N.: Jaj, dehogyis.

hvg.hu: Akkor mi?

W. N.: Ebbe a kérdésbe többször belebuktam már. Nem tudom megmondani.

hvg.hu: Ami a könyvedben van, az vagy?

W. N.: Na, ez jó, igen. És az elég sokminden. Azt régóta tudom, hogy a humor sokszor megfelelő eszköz arra, hogy bizonyos dolgokat becsomagoljunk. A legdurvább dolgokat is legszívesebben a vicces oldaluk felől szeretem felfogni és elmondani. Humorral másképp lehet nekifutni egy történetnek, mint nélküle. Persze, látom ennek olykor az árnyoldalait, mert néha például igazán szeretném, hogy ha az apámmal komolyabban is elbeszélgetnénk, és nem ütne el minden témát valami vicces mondással.

hvg.hu: Nem emlékszem olyan fejezetre, amiben mély családi sztorik szóba kerültek volna. A család tabu?

W. N.: Nem. Vannak benne Winkler-sztorik, de a könyv nem a családom története. Tabuként inkább a párkapcsolataimat kezelem. Azokat tudatosan nem akartam belevenni, nagyon belső dolognak tartom.

hvg.hu: Megírtad, hogy milyen az aukción 230 millióért leütni egy Csontváry-képet, éppúgy, hogy Bill Murrayhez milyen gondolatok fűznek, és azt is, hogy élő adásban az egyik szerkesztőd mi mindent mondott a „füledre”. Mindegyiket látszólag ugyanolyan könnyedén kezelted.

W. N.: Fontos, komoly dolgokról is szabad könnyedén, érthetően beszélni. Leginkább ezt csináltam egész életemben. Nem baj, ha valamiről úgy van szó, hogy az közvetlen vagy fogyasztható. Könnyen írtam meg, és tényleg én vagyok benne. De mire valami könnyű lesz és fogyasztható, abban sok munka és csiszolódás van.

hvg.hu: Felkértek a könyvírásra vagy magadtól jelentkeztél?

W. N.: Egy éve keresett meg Halmos Ádám, aki akkor még a Nyitott Könyv Kiadót vezette. Kérte, hogy írjak egy könyvet, ami szubjektív művészeti séta Európában, és azt írjam meg benne, hogy melyek a kedvenc múzeumaim, szoborparkjaim, meg művészeim. Tetszett az ötlet, de valahogy nem tudtam elkezdeni. Nem is csináltam az egésszel semmit négy-öt hónapig. Aztán miután nyár elején még mindig érdekelte, megbeszéltük, hogy őszre meg kéne írnom.

Azt vártam, hogy megmondja, hogy egy könyvet hogy kell megírni. Hogy mitől lesz könyv, amit írok. Mert egyébként sokat írok, de azokból még sosem lett könyv. Dolgozom több lapnak, egyébként is világéletemben grafomán voltam, de azt gondoltam, a könyv más, sokkal komolyabb dolog. Ádám viszont nem mondott semmit, csak hogy ne gondolkodjak annyit, hanem kezdjem el írni, és majd úgyis „kiadja magát”.

hvg.hu: Kicsit mintha a stand up comedy módszerét használtad volna: csak jönnek-jönnek a sztorik egymásba fűzve, és már szinte felidézni sem lehet, hogy honnan indultál el. De ez talán nem is olyan nagy baj, mert ebben a pókhálóban nem is a száraz információk adják a lényeget, hanem az, hogy mindig magával tudja ragadni az olvasót. Ez tudatos volt?

W. N.: Nem volt benne semmi tudatosság, csak jött. A magvetős szövegeken edződött szerkesztőm, Dunajcsik Matyi például meg van győződve róla, sokan fogják úgy olvasni, hogy közben a neten nézik a referenciákat, a helyszíneket és a művészek portréit. A szöveget gondozó Márkus Kati sokat segített abban, hogy rendszerezzem a tételeket, és a megfelelő arányait megtaláljam annak, hogy mi minden volt az eddigi életemben. De a legtöbb félelmem az volt, hogy ne legyek túl sok benne. Hogy a könyv arról szóljon, milyen ez a művészeti világ.

Az, hogy nem lehet felidézni, honnan is indult egy fejezet, nem tudatos stílus, és nem magyaráznék semmi fennköltet utólag bele. Szerintem a kultúra ilyesfajta szövet. Nagyon izgalmasan kapcsolhatók benne össze a dolgok. A stand upos párhuzamra így még nem gondoltam, de tetszik, mert ha van műfaj, amitől parázok, az az, hogy egy szál ember kiáll a fejfénybe és mondania kell valamit. Olyan nagy önuralmat és kudarctűrést kíván, ami egészen félelmetes számomra. Másrészt viszont éppen ez az, ami vonz. Mert, ha mesélek egy történetet, akkor az többnyire vicces – ez így eléggé érdekelne, ráadásul nagyon kevés nő csinálja.

hvg.hu: Inkább fejből írtad a sztorikat, vagy minden archív dolgot visszakeresve?

W. N.: Volt, hogy visszanéztem műsorokat és adásmeneteket, vendéglistákat bogarásztam, de sok esetben kapásból emlékeztem az alaphelyzetre. Volt, hogy elkezdtem írni valamit, és arról egy sor más dolog is eszembe jutott, olyanok is, amelyek aztán revelatívvá váltak, pedig nem is emlékeztem rájuk.

Volt egy beszélgetés William Ketridge-dzsel a Szépművészetiben, aminek a felvezetésére megkértek. Sok fiatal művész volt ott, és Kentridge egyebek mellett azt mondta, hogy a műterem az a hely, ahol szabad hülyének lenni. Mert nem áll mögötted se a galeristád, se az ügynököd, se a vevőd, se a rajongód. Csak magadban vagy, nincs elvárás, így akár a legbizonytalanabb önmagadat is bátran meg lehet, meg kell tudni élni. A különbség a kezdők és a világhírű művész között az, hogy utóbbi már nem ijed meg attól, ha tehetségtelennek, bénának, meg reménytelennek érzi magát, mert tudja, hogy szabad így éreznie.

hvg.hu: A Csillagtúra könyvbemutatójának egyik programja egy sajátos tárlatvezetés volt. Gyakran vállalsz ilyesmit?

W. N.: Persze. Ott is pont ugyanazt csinálom, mint a tévében. Illetve, a tévében is azt csináltam, amit szeretek. Felkészülni egy témából és úgy beszélni róla, hogy aki azt látja meg hallja, elkezdjen kapcsolódni, viszonyulni ahhoz a dologhoz. A könyvbemutatóra összeraktam egy minikiállítást annak szemléltetésére, hogy a művészet nemcsak önmagában élvezet, de istenien tud kapcsolódni élvezeti területekhez – múzeumok falain túl megjelenhet süteményeken, borospalackon, szalvétákon, női ruhán, lámpabúrán, sőt, mindeközben szolgálhat karitatív ügyeket is.

A hétvégén Debrecenben, a Modemben tartottam tárlatvezetést az egyik legjobb hazai kortárs magángyűjteményben. A rendszerváltás lenyomatát válogatták össze, és bár nagyon jó dolgok kerültek bele, talán nem mindegyikről jön le egyből, hogyan is beszélnek az elmúlt két évtizedről. Szerintem egy műnek elég annyit tudnia, hogy meg akarj állni előtte, ne menj tovább, érdekeljen. De a java innen jön. Egy dobókockákkal, csillogó gömbsorral díszített agancs elsőre csak bizarr kompozíció, de megtudhatsz róla komplexebb dolgokat, ha van ott valami vagy valaki, aki tovább vezet. Ez lehetek én is, és lehet egy jó információs tábla is, mert a lényeg az, hogy az élmény abból fakad, ha megtudod: egy-egy képben mi az, ami rólunk szól. Hogy hogyan van benne az, amiért ma az ország egyik fele tiszta szívéből gyűlöli a másik felét. Ez az, amit én élvezek ebben az egészben: megmutatni, hogy az nem úgy van, hogy csak járkálsz furcsa tárgyak meg képek között, mert azt tanultad, hogy a múzeumban járkálni kell.

hvg.hu: Tárlatot vezetni más?

W. N.: Mint tévézni? Nem érzem, hogy más. Hogy ha magabiztos vagyok, tudom, hogy felkészültem és összerendeztem, ami szubjektíven eszembe jutott az anyagról, akkor rendben van. Mindaddig ez lesz, amíg az jön vissza az emberektől, hogy kösz, ez érdekes volt.