hvg.hu: Nemrégiben díjat alapított, médiabeli megszólalásaiban pedig egyértelműen a nők egyenlősége mellett kardoskodik, miközben a társadalmi sablonok lebontásáról, átértékeléséről beszél. Vehetjük úgy, hogy Ön az 1980-as, 1990-es évek harmadik generációs emancipációs mozgalmának, a girl power-nek a magyarításával próbálkozik?

Rácz Zsuzsa: Igen. Szükség van civil támogató mozgalmakra. Szeretnék tenni azért, hogy a nők társadalmi megbecsültsége javuljon.

hvg.hu: Távolról inkább a Terézanyu-márka marketingjének tűnik a kezdeményezés.

R. Zs.: Én inkább a könyveim népszerűségét próbálom kihasználni, hogy a figyelmet a nők elismertségének hiányára irányítsam. Igazságtalan, hogy azok a nők nem kapnak díjakat ebben az országban, akik igazán megérdemelnék. Azok kapnak, akik amúgy is sikeresek, befutottak. Miközben van egy csomó olyan nő, akire rábízzuk az életünket, vagy a gyerekeinket, az ő vállaikon nyugszik a világunk jelentős része. Az egészségügyben vagy az oktatásban dolgozókat sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsüljük meg. Ezért díjazzuk őket az első körben. A klasszikus, gondoskodó női pályákon dolgozókat.

Túry Gergely

hvg.hu: A világhálón szerveződő, afféle kibővített író-olvasó találkozóknak is nevezhető Terézanyu-klub ugyanerre a srófra jár?

R. Zs.: Adott volt egy csomó nő, akik folyamatosan kerestek, ráadásul ugyanolyan grafománok, mint én. Egy idő után el kellett döntenem, hogy intézményesítem-e az egészet, vagy magukra hagyom őket. Két éves volt a lányunk, egy kis albérletben laktunk és esténként a férjemet azzal boldogítottam, hogy egy lepukkant nyomtatóval nyomtatgattuk az első Terézanyu-pályázatra beérkezett írásokat. Amikor lenyomtuk a cuccot, a férjem azt mondta, hogy ő mindent ért, de ebből soha többet nem kér. Döntsem el, ha akarom ezt csinálni, szervezzek csapatot, szerezzek támogatókat, de őt hagyjam ki az egészből. Ez komoly figyelmeztetés volt.

hvg.hu: Sejthetően nem kellett sokáig kilincselnie támogatók után.

R. Zs.: Szerencsére nem. Egy tévéműsor szünetében találkoztam az egyik gyógyszergyár marketingfőnökével, és elmondtam, hogy nem tudok megbirkózni a vállalt feladattal.

Túry Gergely

hvg.hu: Azt ne mondja, hogy a társadalmi szerepvállalást ők is így gondolták.

R. Zs.: A gyógyszergyár az egymilliárd eurós éves forgalmának 40 százalékát fogamzásgátlókból realizálja. Azt pedig tudjuk, hogy minimális kivételtől eltekintve, a nők gondoskodnak maguknak a tablettáról és nem a pasik. Legnagyobb célcsoportjuk a nők, akiket sokszor nem tudnak megszólítani. Ők az átlag nők, a Terézanyuk. Persze ez csak egy úgynevezett pilot-projekt, de úgy tűnik, hogy a célcsoport veszi az adást. Azt mondják: milyen jó, hogy olyan női sorsokról olvashatnak, mint a sajátjuk. Hogy nem a szokásos médiaképet kapják vissza. A nemünk médiareprezentációja ugyanis finoman szólva egysíkú.

Ha nem vagy 20 éves és papírvékony, hát biztosan nem ismersz magadra a médiából. A reklámokban nincs középkorú, nincs bőrhibás, nincs körte alakú. A borzalmas médaireprezentáció hozzájárul a női bizonytalansághoz. Már most rosszul vagyok attól, hogy mi lesz, amikor a most négyéves lányom először szembesül azzal, hogy milyennek kellene lennie. Hogy milyen az a nő, akin nem néznek át a férfiak. Ezzel persze már nyakig benne vagyunk a társadalmi nem, szakszóval a gender problémakörében. Hogy miért nem lehet több női döntéshozó, képviselő és a többi.

hvg.hu: A világ jobbik felében erre kvótákat hoznak létre. Úgy gondolja, mifelénk is célravezető lenne ilyesmi?

R. Zs.: Úgy tűnik csak így lehet változtatni az arányokon. Az EU-elemzők azt mondják, hogy a szülővé válás a legdurvább választóvonal. Magyarország a legutolsó helyen van a nők munkaerő-piaci reintegrációjában. Sokak szerint egyébként is a válságból kivezető egyetlen út, ha sikerül visszahozni a nőket a munkaerő-piacra. Magyarországon az EU tagországok közül a legmagasabb a diplomás nők aránya, és ez csak nőni fog. Viszont a képzésükre költött adó-milliókat kidobjuk a kukába azzal, hogy szülés után nem tudnak visszaállni.

Túry Gergely

hvg.hu: Már elnézést, de nem úgy tűnik, mintha nem volna ugyanakkora az esélye egy nőnek, mint egy férfinak.

R. Zs.: A magyar nők, és általában a nők rosszak a funkcionális hálózatok fenntartásában. Az ismerőseikkel másképp tartják a kapcsolatot, mint a férfiak, akik nem restellik munkaügyben is keresni azokat, akikkel életükben egyszer már találkoztak egy sörözőben. A boldogulásunkhoz szükséges kapcsolatainkat mi elengedjük.

hvg.hu: Az információ áramoltatás, a pletyka állítólag ősi női privilégium, ezzel szemben Ön azt állítja, hogy a „networkölés” hiányozna a női szerep-repertoárból?

R. Zs.: Amíg a férfiak könnyebben megteszik, hogy egy kritikus élethelyzetben, mondjuk munkanélküliség esetén felhívják egy volt évfolyamtársukat, akivel egyszer valamikor jól berúgtak, addig a nők nem tesznek ilyet. És nem csak azért, mert nem rúgtak be együtt.

hvg.hu: Furcsa, amit állít, hiszen kommunikációs készségek tekintetében a lányok-asszonyok gyerekkorukban még jóval előrébb járnak, és később is inkább a nők jeleskednek a kapcsolattartás művészetében.

R. Zs.: Én az érdekképviseletről beszélek, nem a beszélőkéről. Nézzük meg, hány női képviselő van a parlamentben. Magyarországon az önérdek képviseletét egy az egyben az önzéssel azonosítjuk. Egy nő viszont nem lehet önző. Ezért sem kérnek nálunk a nők fizetésemelést, és ezért is keresnek 20 százalékkal kevesebbet az azonos képzettségű és szakmai tapasztalatú férfi kollégáiknál. Egy nő nem beszélhet pénzről, slussz.

Túry Gergely

hvg.hu: Úgy gondolja, hogy ennyire mélyen gyökereznek az ilyen tabuk?

R. Zs.: Sokat gondolkoztam azon, hogy mitől lett sikeres a Terézanyu. Attól nyilván nem, hogy úgymond szingli-regény. Olvasták már vagy félmillióan, de hát ennyi szingli nincs. Tehát, valami más miatt jött be. Arra jutottam, hogy nem a szingliségtől, hanem attól, hogy megmutat valamit a kelet-közép-európai női sorsközösségből. Hogy arra nevelnek minket, hogy legyél áldozatkész, szolgálatkész, gondoskodó, meg egy rakás másfajta elvárásnak is meg kell felelnünk. Ezt szinte mindenki az anyatejjel szívja magába. És rengetegen felőrlődnek, hogy erejükön felül kell vállalniuk. Én is azzal kínlódom, hogy képviseljem magamat úgy, hogy ne dögöljek bele a feladataimba. Az is kiderült, hogy az engem levélben vagy telefonon megkereső lányok és asszonyok – az enyémnél, vagy a könyveim főszereplőinél sokkal kuszább és durvább – élettörténetei alapján felrajzolható egy sajátos kelet-európai női sorsközösség.

hvg.hu: Amennyiben?

R. Zs.: A nőkön mifelénk ma is hatalmas a nyomás, hogy szüljenek. De statisztikai tény, hogy a harmadik gyerek után egy anya már negyedannyival kevesebbet keres, mint az első után. Egy több gyermekes családanya megbízhatatlan, hiszen úgyis ő marad otthon, ha lebetegszik valamelyik gyerek. Márpedig lebetegszik. Nekünk marad a tökéletes munkaerő a perfekt anya-társ-szerető-háztartásvezető szerepe. Szofi lányunk születése óta nekem ritkán jut időm a főzésre. Nem tudom legyőzni a bűntudatomat, hogy a gyerekem nem eszik minden hétvégén házi kosztot. Egy patriarchális társadalomban tökéletesen el lehet bizonytalanítani azzal a szöveggel valakit, hogy lehetsz a munkában jobb, mint egy férfi, de akkor nyilván nem vagy jó anya. Ez legsebezhetőbb pontjaink egyike.

hvg.hu: Miféle megoldása lehet egy ilyen szerepkonfliktusnak azon túl, hogy valaki beletörődve belerokkan, elhízik és nejlon köntösben házisárkányosodik, vagy neurotikus hisztérikaként nyomja a bizniszlédiséget?

R. Zs.: Mindenekelőtt a szerepzavart kell kibogozni. Nem mondom, hogy a férfiaknál nem tapasztalható válság. De azért először a női fronton illene rendet tenni. Mert nem igaz, hogy a gyermekkori szocializáció során is fej-fej mellett haladna a két nem. A fiúknak sokkal több mindent megengednek, lehetnek csibészek, pofán vághatják az aktuális Pistikét, a lányoknak mindezt tilos. Azt mondják nekik, hogy egy ilyen szép kislány nem lehet mérges, verekedni meg aztán végképp nem illik. Ezek a láthatatlan struktúrák alakítják ki a szerepeket, amelyek egyre tarthatatlanabbak.