Halloween alkalmából sorozatunk első részében a hetvenes és nyolcvanas évek rémfilmterméséből csemegéztünk, ezúttal az elmúlt két évtized kínálatát vesszük górcső alá. A kilencvenes évektől a szörnygyárban egyre több ember formájú, de embertelen sorozatgyilkos kezdte riogatni a közönséget, hogy aztán a műfaj az új évezred elejére teljesen ötletelenné válva importmonstrumok után nézzen.

Kilencvenes évek: sorozatgyilkosok előnyben

Ebben az évtizedben a válogatott szörnyűségek a logikai kirakós játékoknak adtak randevút: a vásznat ellepték a sorozatgyilkosok. A sort Hannibal Lecter (A bárányok hallgatnak) kezdte, hogy aztán számos perverzen kifinomult és teljességgel érzéketlen társának adja át a stafétabotot, akik közül egyedül John Doe léphetett a nyomába a Hetedikben. Jelezve, hogy az évtized az intellektualizmus jegyében telt, a tinihorror is átment posztmodernbe (Sikoly), és rögtön az évtized elején született egy kihagyhatatlan műfaji hibrid is: a Jákob lajtorjája, avagy az első szupenaturális, metafizikus, társadalomkritikus, thrillerbe ágyazott pszichohorror, amin még bőgni is lehetett. Íme, öt kedvenc monstrumunk az évtizedből:

Jacob Singer (Tim Robbins): Jákob lajtorjája (1990)

Minden félelem alapja a halálfélelem, vonhatjuk le a végkövetkeztetést, ha megnézzük ezt az alapművet. A Jákob lajtorjájában az a leginkább felkavaró, hogy a félelem tárgya a félelem alanyában ölt testet, jóllehet egy ideig elhisszük, hogy hősünket nem evilági hatalmak gyötrik. És még ezt magyarázatot sem zárja ki a film száz százalékig.

Hannibal Lecter (Anthony Hopkins): A bárányok hallgatnak (1991)

Szuperintelligens, udvarias és kifinomult, de ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy elvárja, a nyelve vagy a mája bánhatja. Hannibal Lecter figurája számos valós sorozatgyilkos jelleméből állt össze, a film pedig meghatározta a kilencvenes évek elején egy új zsáner, a sorozatgyilkos mozi stílusjegyeit. Mire a műfaj másik alapművéhez, a Hetedikhez eljutunk, már mindannyian tudtuk, mi a profilalkotás, a kézjegy és a viktimológia.

Kampókéz (Tony Todd): Kampókéz (1992)

A film egy városi legenda megelevenedése: ha a tükörbe nézve ötször kimondjuk a Kampókéz nevet, ő megjelenik. A XIX. századi tehetséges művész egykori rabszolgák leszármazottjaként kínok között halt meg a szerelemért, és lelke azóta sem talál nyugalomra. Idomulva az évtized szörnyeihez, elegáns, stílusos, és afro-amerikai, ami, lássuk be, nem túl gyakori a zsáner történetében. Karaktere legalább olyan ellentmondásos, mint a sorozatgyilkosoké: egyszerre vonzza és taszítja a nézőt.

John Doe (Kevin Spacey): Hetedik (1995)

Ez a sorozatgyilkos már annyira intellektuális, hogy a hét főbűnt veszi sorvezetőnek brutális gyilkosságaihoz. Neve nem véletlenül hajaz a középkori moralitásjátékok Akárkijére (John Doe az amerikai jogi eljárásokban az ismeretlen személyazonosságra utal, vagy az ismeretlen halottra). A film végén még egy Hemingway-idézetet is kapunk, a nyomozás fő színtere a könyvtár lesz, a „besúgók” pedig: Milton, Chaucer és Dante.

Szellemarc: Sikoly (1996)

Hogy a műfaj a kilencvenes évek végére tényleg ellőtte az összes munícióját, és hogy – stílszerűek legyünk – gyors vérfrissítésre szorult, a Sikoly bizonyítja. A film egy igazi posztmodern horror, mondhatni, metahorror: ahhoz, hogy értsük, mi benne az „eredeti”, ismernünk kell a műfaj szabályait, kliséit, példának okáért azt, hogy a potenciális női áldozatok érthetetlen okból mindig az emelet felé kezdenek menekülni. A szellemaszkos gyilkos, kinek álarcát Edvard Munch Sikoly című képe ihlette, olyannyira metagyilkos, hogy még az identitása is folyton változik: részről részre más bújik meg a maszk mögött.

És a ráadás: a Blair-i boszorkány: Ideglelés – The Blair Witch Project (1999)

Az évtized erősen intellektuális beállítottságát az önmagát dokumentumfilmként definiáló horror koronázta meg. A boszorkánylegenda nyomába induló főiskolások felvételeit – a nyitó felirat szerint – egy évvel az eltűnésük után találják meg egy erdő mélyén. Az Ideglelés azzal, hogy az ál-dokumentarista felvételeken meg sem mutatja, hogy mitől kell félnünk, a félelmet általánosítja: a félelemtől kezdünk félni.

2000-es évek: Ne kínozz!

A kilencvenes évek „okos” horrorjai után a műfaj az új évezredben sokáig tanácstalannak bizonyult. Amíg az új zsáner, a szadisztikus torture porn a Motellal megjelent, a horror vigyázó szemeit a Távol-Keletre vetette, és elkészítette néhány ázsiai mozi amerikai feldolgozását (A kör, A szem, Az átok). Hogy Hollywood tényleg időszakos impotenciában szenved, arra bizonyítékul szolgált, hogy az évtizedben sorra készültek a klasszikus horrorok remake-jei vagy előzmény-filmjei (A rettegés háza, Ördögűző: A kezdet, A texasi láncfűrészes, Ómen). A jó öreg Európa így betörhetett a piacra: jöttek a spanyolok (Árvaház), a britek (A barlang, Gyilkos kilátások), no meg a „széplelkű” franciák (Mélyen az erdőben, Magasfeszültség, Mártírok). A fényt az alagút végén a Parajelenségek sikere jelentette, mely az Ideglelés – A Blair Witch Project stílusához kanyarodott vissza, jelezvén, hogy milyen irányt jelölt ki magának a horror következő évekre. Íme, öt kedvenc monstrumunk az évtizedből:

Halál: Végső állomás (2000)

A monstrum neve: Halál. A műfaj a baltás gyilkosok, a démonok és a maszkos pszichopaták után rálelt végre a szent Grálra, minden idők legprofibb és legfélelmetesebb szörnyére, akivel nem igazán tudunk mit kezdeni. Kicselezhetjük ugyan időnként, ahogy teszik ezt a Végső állomás hősei is, de hosszú távon mindenképpen ő a nyerő.

Samara (Daveigh Chase): A kör (2002)

A mozi az idegesítő lánclevelek („ha nem küldöd tovább két napon belül, meghalsz”) által kiváltott félelemre épít, csak itt egy videokazetta az érintett, amit jobb nem látni, mert utána megcsörren a telefon, és már csak egy hetünk marad hátra e sártekén. A kazettához egy Samara nevű lánynak van köze, aki bár már jó ideje elhalálozott, de azóta is a mama után sír.

Jigsaw – John Kramer (Tobin Bell): Fűrész (2004)

A kínzások, túl a fizikain, ebbena filmben durva pszichológiai aspektussal is kiegészülnek. A főhősre, a rákban haldokló küldetéstudatos Jigsaw-ra (Lombfűrész) tekinthetünk egzisztencialista filozófusként, kísérletező kedvű pszichiáterként is, akit az izgat, hogy határ- és csapdahelyzetekben, ha tényleg az élet a tét, mekkora áldozatot képes hozni az ember.

Elit Hunting: Motel (2005)

A filmbeli Elit Hunting egy szlovákiai székhelyű nemzetközi szervezet, mely gazdag üzletembereket tömörít, akik komoly összegeket tesznek le azért, hogy halálra kínozhassák az ártatlan turistákat. Az első torture porn-filmnek tekintett Motel alapfelállása tehát szadista, a kínzó kontra megkínzott kapcsoltra épül. Abban pedig, lássuk be, van valami bájosan poszt-kommunista elfojtás, hogy a magabiztos amerikai diákokat egy szlovákiai kisvárosban kínoznak halálra. Nem csoda, hogy a szlovákok úgy találták, ez a film nem tesz túl jót az országimázsnak.

Katie (Katie Featherstone): Parajelenségek (2007)

A bölcsész Katie amolyan igazi, gazdasági válság szülte monstrum. Egyrészről, szinte fillérekből riogat sikeresen, másfelől a rajongói igény harcolta ki, hogy ezt számos filmszínházban meg is tehesse: miután a Parajelenségek első részét kisebb fesztiválokon bemutatták, a horror hívei kampányt indítottak a kissé túlsúlyos, démoni megszállás alatt álló leányzó megsegítésére, aki immár a Parajelenségek 3. főszereplőjeként bizonyítja, hogy ha nincs elég pénz a költségvetésre, attól is megállhat bennünk az ütő, ha egy átlagos amerikai diáklány (Katie) kimegy a kertbe, és leül a hintaágyra.

És a ráadás: Zombik – 28 nappal később (2002)

A hatvanas évek horrorjait meghatározó élőhalottak az új évezredben ebben az európai filmben bizonyultak a leghatékonyabbnak. Az apokaliptikus London a betört kirakatablakaival, felborogatott autóival és a baseballütős tinédzsereivel – így utólag – nagyon emlékezteti a nézőt a nyári eseményekre.