Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A XX. század első évtizedeinek berlini kulturális életében fontos szerepet játszott a Cassirer család. Tagjai mindenekelőtt a könyvkiadásban, a műkereskedelemben és a kulturális élet szervezésében voltak aktívak. A Műértő cikke.
A két unokatestvér, Paul és Bruno Cassirer 1898-ban nyitotta meg a Berlini Szecesszió néven ismert művészcsoporthoz szoros szálakkal kötődő galériáját. Ám 1901-ben elváltak útjaik: ekkortól - legalábbis elvben - Bruno a könyvkiadásra, Paul a műkereskedelemre összpontosított. Munkája révén a család szoros kapcsolatba került a kor számos kiemelkedő művészével, és a század első harmadában jelentős magángyűjteményt épített fel. Ebben elsősorban a francia és német impresszionista mesterek művei kaptak helyet. Aztán 1926-ban Paul önkezével véget vetett életének, majd a nácik hatalomátvétele Bruno szépen felfelé ívelő karrierjét is kettétörte.
A família tagjai közül nem mindenki tudott időben elmenekülni a hitleri önkényuralom elől; többen koncentrációs táborokban váltak a rezsim áldozataivá. Mások éppen gyűjteményüknek köszönhetik életüket: voltak, akik egy-egy értékes műalkotásért cserébe jutottak kiutazási engedélyhez. Lilly Cassirer például Pisarro A Saint-Honoré utca délután, esőben című remekművét adta egy náci tisztnek a vízumért, amellyel elhagyhatta Németországot, majd később Clevelandben telepedett le. A festményt nagyapja közvetlenül a művész műterméből vásárolta, és Lilly sosem adta fel a reményt, hogy az egyszer újra előkerül. Erre azonban évtizedeket kellett várnia. Közben a háború után, az ötvenes években a bonni kormány 13 ezer dollárnyi kárpótlást fizetett Lilly Cassirernek a ma 20 millióra becsült képért. A mű csak 2000-ben bukkant fel újra a nyilvánosság előtt, ekkor már a Thyssen-Bornemisza alapítvány tulajdonaként.
Lilly leszármazottai pert indítottak a festmény visszaszerzésére a spanyol állam és az alapítvány ellen, ez azonban napjainkig sem ért véget. Még az is vitatott, melyik ország hatóságai jogosultak dönteni az ügyben; a spanyolok érvelése szerint ők jogszerűen és jóhiszeműen jutottak a műtárgy birtokába, az eredeti tulajdonost pedig már a német kormány kártalanította. Egyelőre megjósolhatatlan, kik lesznek az ügy nyertesei -- az ügyvédeken kívül.
Még érdekesebb Bruno Cassirer képeinek története. Ő már 1938-ban elhagyta Németországot, miután kiadói tevékenysége fokozatosan ellehetetlenült. Utolsó könyvét 1936-ban tudta megjelentetni. Neki sikerült gyűjteménye nagy részét is kicsempészni az országból, s még arra is maradt ideje, hogy egy festő barátjával több munkáról (mindenekelőtt akvarellekről) másolatokat készíttessen, és ezeket helyezze el háza falain, hogy a hatóságoknak ne tűnjön fel a kollekció eltűnése. Trükkje bevált: a nácik örömmel tették rá kezüket az eredetinek vélt művekre, s azok egy részét egy luzerni aukciósház közreműködésével rögtön értékesítették is.
A másolatok jó minőségűek voltak és sok gyűjtőt megtévesztettek. Cézanne Csendélet barackokkal és fügékkel című képének másolatát például új tulajdonosa 1955 és 1963 között hat kiállításon is bemutatta. Annak eredetije csakúgy, mint a gyűjtemény egésze azonban hosszú időn keresztül rejtve maradt a nyilvánosság elől. Cassirer családjával Londonból rövid idő után Oxfordba költözött, és az egyetemi városban újította fel könyvkiadói tevékenységét. Itt hunyt el 69 éves korában, 1941-ben.
Feleségének két évvel későbbi halála után lányai, Sophie és Agnes lettek a képek örökösei. Ők, illetve leszármazottaik a művek nagy részét az elmúlt évtizedekben eladták, néhányat múzeumoknak ajándékoztak vagy tartós letétbe adtak. Ezekből a gesztusokból elsősorban a londoni National Gallery, illetve az oxfordi egyetemhez tartozó Ashmolean Museum profitált. Más alkotásokat megtartottak; ezek többségét kiállításokon sem láthatta a nagyközönség. A gyűjtemény egykori és mai darabjairól egészen a legutóbbi időkig nem készült nyilvános leltár, ami a hamisítványok azonosítását is megnehezítette. Az említett Cézanne-másolat is csak azt követően lepleződött le, hogy felbukkant az eredetije.
A Cassirer-örökösök legutóbb ez év februárjában, a londoni Christie’snél bocsátották árverésre a kollekció egy értékes darabját, Degas Két táncosnő sárgában című pasztelljét. A kép 1983 óta az Ashmolean Museumban volt letétben, de furcsa módon azóta sem szerepelt kiállításon. A múzeum most mindent megpróbált, hogy vásárlás útján megtartsa - az aukció előtt 3,5 millió fontot kellett volna fizetnie érte. Ehhez a Nemzeti Örökség Emlékalapjától próbáltak 2,4 milliót szerezni, az azonban nem szavazta meg az éves költségvetésének közel felét kitevő összeg kiutalását. A festmény végül 5,4 millió fontért kelt el.
Az Ashmolean így is a legnagyobb válogatást mondhatja magáénak az egykori Cassirer-kollekcióból: egy Monet-tájképet 1979-ben, Cézanne Auvers-sur-Oise-i tájképét, említett csendéletének eredetijét és Manet három művét 1980-ban vették meg. Letétben van náluk Manet egy női portréja, s a tervek szerint ugyanígy kerül a közeljövőben hozzájuk a művésztől egy ülő nőt ábrázoló festmény is.
A világhírű zürichi Bührle-gyűjtemény szintén vásárolt Oxfordból: az Arcachoni kikötő című Manet-festményt még 1951-ben szerezték meg. Aukción kevés művet értékesítettek az örökösök; a februári Degas-kép mellett ezek közé tartozott egy 1895 körüli Cézanne-csendélet a Christie’snél 2000-ben. A nyilvánosságra került eladások közül ez utóbbi hozta a legtöbbet: egy névtelenségét megőrző gyűjtő 12,1 millió fontot adott a képért. (Hat évvel később a Sotheby’snél már a dupláját érte.)
A hírek szerint mára csak kevés mű maradt az örökösök birtokában. A gyűjtemény története várhatóan hamarosan véget ér, de a hitleri Németország hatóságait megtévesztő hamisítványok feltérképezése még sokáig munkát adhat a szakértőknek.
E. P.
Megjelent a Műértő szeptemberi száma
