Egy zsúfolt buszon hallgatózni nem bűn, sőt! Kénytelen-kelletlen végig kell hallgatnunk mások beszélgetéseit, ám ezek a csevejek is igazi hungarikumok. Legalábbis Kapitány Eszter szerint. A 29 éves tervezőgrafikus négy évet élt Bécsben, egy évet pedig New Yorkban is eltöltött, de sehol ennyit nem tudott meg az emberek belsőségeiről, szervi bajairól és panaszairól, mint idehaza. Így, amikor a Magyarország Szubjektív Atlasza című kezdeményezéshez kiírt pályázatot meglátta, rögtön tudta, hogy a saját térképén a tömegközlekedésben átélt napi élményeit fogja ábrázolni. Ám az csak a kéthetes workshop alatt alakult ki, hogy miként tudja grafikusan ábrázolni a szövegeket és azt a pikáns élethelyzetet, melynek részesei lehetnek a városlakók nap, mint nap.

Menjenek már beljebb!

Az emberalakba írt dialógusrészletekből életképek tárulnak fel előttünk, melyek lehetnek tipikusak (Menjenek már beljebb!!!) vagy meghökkentőek (Arra ébredek, hogy az a szag mindenütt ott van…avagy Érted nem tudok teregetni!), de mindegyik valós és megtörtént (azaz hangosan, nyilvánosság előtt kimondott). Az alkotáson látható a járatok és az időpontok dokumentációja is, például a 61-es, a 6-os vagy a 47-es villamosok, melyek egy-egy hideg novemberi napon szószékké transzformálódtak, legalábbis Kapitány számára. „Volt olyan nap, amikor hárman haltak meg a buszon a fülem hallatára” – mesélte nekünk a Nyilvános magánélet című szubjektív térkép alkotója, aki szerint ilyen csak Magyarországon fordulhat elő.

Kirakós-játék az utca

Ahogy az is, hogy a csatornafödőket úgy rakják vissza a közterület-fenntartók, hogy azok véletlenül se illeszkedjenek a felfestésekhez. Ezt fedezte fel például Hajdu Bence, aki Zavar című képsorozatával szerepel a kiadványban. A képzős diák egy iskolai munkáján morfondírozva látta meg az utcán heverő kesze-kuszaságot, és akkoriban Hungarikum címmel látta el az összerakós játéknak tűnő képkockákat, melyet még egy hároméves is ügyesebben oldana meg, mint az utca karbantartói. A szubjektív atlaszban mégsem akarták vállalni a képek láttán pejoratívként hangzó titulust, ezért átnevezték a mókás utcaprofilunkat. De akár memoriterként is megállja a helyét, mert Hajdu egy hónapon keresztül monitorozta járó és biciklis felületeket és vissza-visszatért egy-egy fedélhez, megállapítva (és rögzítve), hogy bár változott a helyzet a csatorna körül, a vonalak mentén nem.

Kíváncsiak voltunk mi is, hogy a Bazilika melletti páros csatornafedél most miképp néz ki, és lám, a zavar még azóta is, változatlanul fennáll.

Egy rántással minden eltakarható

A mintegy harminc társalkotó szubjektív felfogását átböngészve számos olyan művel találkoztunk, amely a szokásos sztereotípiákkal machinál: a korrupciós, a külföldön jobb és a kiárusított ország témái ugyanúgy előkerültek, mint az elkoptatott Trianon-bú, csak épp kreatív csomagolásban.

Ám voltak, akik teljesen új végéről fogták meg – azaz rántották elő – az országimázst: Kele Sára, Novák Péter János és Steiner Balázs Miklós a piacon szedte össze az alkotás alapelemeit, a bundázott csemegéket (brokkoli, csirkeszárny, hagymakarika, gomba, ponty, padlizsán), illetve a berántással készült, idegeneknek ijesztő masszának tűnő, magyar menzai mannát. A spenót, a lencse, a krumpli, a szárazbab a sárgaborsó és a tökfőzelékek egymás fölé pöttyentve rémes textúrát öltenek, az egyik halomban pedig ott a csavar: a paradicsom, a karfiol és a sóska főzelékek egymás fölé helyezve kiadja a nemzeti lobogót.

Szeretett cuccaink

Ennél még szubjektívebb módját választotta azonban magyarságának ábrázolására Soltész Noémi, aki Tulajdon című művéhez összepakolta az egész lakását, és megszámolta, hogy egy-egy szobában mennyi kacat gyűlt össze az évek folyamán. Az egyhetes munka előtt 7 ezer tárgyra tippelt, végül 19 621 dolog halmozódott fel, a legtöbb a nappaliban, ahol majdnem nyolcezer holmi tornyosult a fotó kedvéért. „Ketten lakunk egy 63 négyzetméteres lakásban, ami a KSH adatai alapján átlagosnak számít Magyarországon” – avatott be minket Soltész a munka hátterébe, melynek lényege, hogy ráébresszen, hogy néz ki, ha az életterünket meghatározó közegeinkben felpolcoljuk személyes csecsebecséinket. Íme.

Színes tintákba álmodott ország

Steiner Balázs Miklós a hungarikumok kategóriájában sajátos színskálát hozott létre, melynek minden egyes eleme egy-egy igaz(i) magyar terméket szimbolizál: a mangalica rózsaszínjétől a vörösiszap árnyalatán át a turulzöldig, ami a magyarok szoborállítási kényszerét fricskázza, de megjelenik az úgynevezett barokk felújítás sárgája is, mely Steiner emlékei szerint a kilencvenes évek műemlékvédelem alatt álló épületeinek renoválásakor vált magyar építészeti specialitássá. „Minden ház ezt az árnyalatot kapta, bármilyen volt is előtte a színe” – meséli az alkotó. Steiner Hungarikum-színskálája több szempontból is szubjektív: „A pörkölt színeként egyfajta vöröset, vagy a bogyiszlói paprikának egy bizonyos sárgát adni épp oly triviális, mint Magyarországot egy dologhoz kötni”, arról nem is beszélve, hogy a nyomdai munka révén is kissé „elszíneződött” a MÁV-kék, a Duna-zöld (ami persze szürkés), vagy a komondorfehér (ami dettó).