Kár szépíteni a dolgot: csúnyán leszerepeltünk. Nem szavaztak ránk, nem tetszett a magyar előadó, nem aratott sikert a magyar dal. Ezen még az sem vátoztat, hogy a felvidéki magyarok Wolf Katira leadott szavazatait a szlovákiai szolgáltató egyszerűen nem továbbította. Jóllehet az énekesnő fellépőruhája kifejezetten előnytelen volt az alakjához, a táncosok ugri-bugri koreográfiáján néha röhögni kellett, a dinamikus dalhoz statikus előadásmód párosult, a kudarcért a legkevésbé a magyar produkció tehető felelőssé.
Egy rádiós műsorban azt kérdezték tőlem, hogy mi a véleményem az Eurovíziós Dalfesztiválról és a magyar versenyző esélyeiről. Véleményemet úgy foglaltam össze: sok hűhó semmiért! Ezt a több évtizedes tapasztalaton alapuló értékelést most is fenntartom, ám a „verseny” azért szolgált új tanulságokkal is.
Szögezzük le, ez a fesztivál valójában egy szavazós televíziós program, európai szintű médiahűhó, s csak a nevében dalverseny. Valójában a végső helyezésnél nem a dal, még csak nem is az előadó képessége vagy a produkció összbenyomása a döntő, hanem a részt vevő országok (s azok nézőinek) egymáshoz való jó vagy rossz viszonya. A végső helyezésről sokkal inkább érzelmi tényezők, az egyes nemzetek közötti szimpátia és antipátia dönt, mint az előadói teljesítmény vagy a zsűrik szakmai szempontjai.
Vegyük előbb a számokat, a tényeket: Wolf Kati a döntőbe jutott 25 versenyző közül a 22. helyen végzett. Dala a szavazásra jogosult 43 ország közül csak tíz nézőinél, illetve szakmai zsűrijénél került be a legjobb tíz közé, s mindössze 53 pontot gyűjtött. Finnországtól 12, Szerbiától 8, Romániától 7, Spanyolországtól 6, Izlandtól és Svédországtól 5-5, Ukrajnától 4, míg Ausztriától, Azerbajdzsántól, Franciaországtól 2-2 pontot kaptunk. Nem szavaztak viszont ránk a környező országokból a horvátok, a szlovének, a csehek, a szlovákok, de a lengyelek vagy a németek sem érdemesítettek bennünket egyetlen pontra sem. Ezen még az sem változtat, hogy egyes kommentelők szerint Felvidéken élő ismerőseik Wolf Katira leadott SMS-ét az alábbi hibaüzenettel dobta vissza a rendszer: "Od:9933 Vazeny zakaznik, obsah spravz aslanych z vybraneho cisla nie je pre vas povoleny. V pripade otazok (válasz a 9933 -ról: Tisztelt ügyfél, a választott számról ilyen tartalmú szöveg küldése Önnek nincs megengedve").
Magyarország jelenléte tehát sokkal inkább negatív vagy közömbös, mint pozitív érzelmi reakciókat váltott ki. Ha a "rendszerváltás" előtt még azt gondolhattuk, hogy szeretik a magyarokat Európában, akkor most kifejezetten nem szeretnek bennünket vagy közömbösek irántunk, s ennek az antipátiának még egy vetélkedő kapcsán is hangot adnak. A német Tageszeitung a verseny előtt odáig ment, hogy amikor külön-külön értékelte az indulókat, a magyar versenyzőről ezt írta: „Kati Wolf: What About My Dreams…. Muss leider aus politischen Gründen abgelehnt werden: Sie ist eine von Gnaden Viktor Orbáns! " „Sajnos, politikai okokból el kell, hogy utasítsuk. Orbán Viktor kegyeltjeinek egyike!"
A szavazási eredményekben – sajnos – a jószomszédi viszonynak sem mutatkozott nyoma (a határon túli magyarok szavazatai az adott országban nem mindenhol érték el a pontra jogosító küszöböt), mint ahogy a történelmi hagyományoknak (lengyel „barátok”, osztrák „sógorok”) is kevés befolyása volt a pontosztogatásnál. A döntőről írt cikkek hozzászólásait olvasva sokan el is kezdtek a szokásos módon keseregni, hogy mi egyedül vagyunk, testvértelenek vagyunk, sziget vagyunk a környező szláv és germán tengerben, nincsenek rokonaink, mint a mediterránumban élő latinoknak, vagy az északon élő skandinávoknak, nem szavaznak ránk a volt Jugoszlávia vagy a volt Szovjetunió országaiban élők sem stb.
Kétségtelen, Wolf Kati a dala és előadása alapján bőven befért volna a mezőny első felébe, mégis hátulról lett a negyedik. S ennek több oka volt. Az ilyenkor szokásos és ezúttal is bő teret kapó önsajnálat, önámítás és politikai ostobaság csupán a lényeget elkenő üres fecsegés, mert az alapproblémát inkább itthon kellene keresni: egyrészt a politikában, másrészt a médiában, s ennek nyomán a magyar mentalitásban, az önértékelési zavarainkban, a helyzetértékelésünkben.
Magyarország megítélése, presztízse ma – úgy általában – rossz Európában. Országimázsunk a rendszerváltás óta sokat romlott (ennek részleteiről majd máskor). Európai uniós elnökségünk ezt a negatív képet még tovább árnyalta, hiszen a kormányzat hónapok óta tartó hadakozása az Európai Unióval folyamatos címlapszereplést s negatív imázst biztosít a „magyaroknak”, aminek jelei a hétköznapok szintjén is mutatkoznak. Ez a hadakozás most is visszaütött, a politika még a popdalok versenyébe is beszivárgott, s az esélyesnek gondolt magyar versenyzőt a németek nyíltan lenullázták, a szomszédos országokban élő magyarok szimpátiája pedig valamiért nem jött át. Mindez arra utal, hogy a magyar nézőpont és értékítélet, bizony, sok esetben nagyon eltérő, nagyon más az európaitól. S talán ideje volna felülvizsgálni a gondolkodásmódunkat, hozzáállásunkat, hiszen a pofonokat nem mi osztjuk, hanem a legtöbb esetben nekünk osztják. Konkrétan, ebben az esetben Wolf Katinak.
A kudarcban persze a magyar médiának is jelentős szerepe van. A siker lehetőségének sulykolása, szuggerálása (lásd más kontextusban – ha nagyon akarjuk, sikerülni fog!) egy ilyen összetételű mezőnyben, egy ilyen szimpátia alapú szavazós versenyben nem érvényesülhet. Hiába nyilatkoztak optimistán, látnokként a hazai bennfentesek, csókosok, érdekeltek, hiába írta le egy hírportál, hogy akár még győzelemre is van esélyünk, ebben a közegben (is) inkább okos szakmai menedzselésre és jobb profi munkára lett volna szükség. Ezt mi úgy próbáltuk helyettesíteni, hogy – olvasom – a szombati döntő előtt „a külföldi magyar nagykövetségeket és rajtuk keresztül a határokon túli magyarokat is arra buzdítja a Médiaszolgáltatás-támogató Vagyonkezelő Alap, hogy segítsék Wolf Katit”.
Jól értem? Magyarország mozgósította a diplomáciai szervezetét a szavazat-maximálás céljából. Azt gondolta valaki, hogy a politika megint erőből mindent elintéz? S csak ennyire futotta! Miért nem hatékonyabb a diplomáciánk, ha már erre is használjuk? S vajon ezt az ökörséget miért nem torpedózta meg senki? S ha már politika, akkor a Facebookon miért kellett exponálnia magát Orbán Viktornak is („Hajrá Kati!”), ami utóbb igen kontraproduktívnak bizonyult, s vajon most, hogy elmaradt a remélt siker, lesz vigasztalás a látványos bukás okán?
Ugyancsak felvetődik számos kérdés, hogy miközben hatalmas lufit fújt, miért tájékoztatott hangsúlyosan félre a magyar média. Miért azt verték nagydobra számos fórumon, műsorban, hogy a német rajongók és rádióhallgatók szerint a magyar dal a legjobb (holott csak az egyik kisebb, dortmundi rádió sms-t küldő hallgatóinak volt ez a véleménye), miközben a német kritikák már az elődöntő után alaposan földbe döngölték a dalt is, az előadóját is? A magyar média mindezek ellenére az elmúlt héten mégis alaposan feltüzelte a hazai közönséget, és olyan várakozást gerjesztett, ami végül nem jött be, mert nem is jöhetett be (mintha a sportban vagy a gazdaságban is hasonló történne mostanában). A műsort, illetve a szavazást követve láthattuk, hogy az európai valóság a hazai médiában tálalt valóságtól fényévnyi távolságra volt, s a magyar drukkereket megint csúnyán megvezették.
A versenynek azért mégis volt örömteli pillanata, ami szintén továbbgondolásra érdemes.
A finnek – akiknek mi egyetlen pontot sem adtunk! – egyedüliként, maximum pontszámmal jelezték a szimpátiájukat irántunk. Ebben bizonyára nemcsak szakmai szempontok döntöttek, hanem az is, hogy számon tartanak bennünket, rokon népek vagyunk, szimpátiával tekintenek ránk, s nekünk is volna miért odafigyelni rájuk. Ahogy a japánokra vagy a kínaiakra (ahol Petőfi kötelező tananyag már az általános iskolában), s még több más, irántunk érdeklődést és szimpátiát tanúsító országra is (nem feltétlen a politika szintjén).
Mi azonban vigyázó szemünket máshová vetjük. Ám az országimázs szempontjából mára erősen leamortizáltuk magunkat Berlinben, Párizsban vagy Washingtonban is. S ez nemcsak a politikára, a diplomáciára vonatkozik, hanem napjainkra a kisemberek szintjén is érdektelen országgá váltunk. Vannak jó dolgaink (Sziget, Budapest kulturális gazdagsága stb.), de a magyarságról ma Európában kialakult összkép – önámításaink, politikusi nagyotmondásaink ellenére – nem túl kedvező. Sokan vélekednek úgy, hogy ez az ország az energiáit, az erőforrásait, a szellemi-kulturális innovációit belső marakodásokban éli fel, tékozolja el. S mivel mostanában ezt a „harcoskodást” és a hozzá társuló „arcoskodást” (Merjünk nagynak látszani!) immár külföldre is exportáljuk, eközben nemcsak hogy nem marad erő, idő vonzó önkép kreálására, felmutatására, de a világ számára momentán nincs is olyan említésre méltó teljesítményünk, amit nemcsak mi, de a külvilág is sokra értékelne.
Hogy stílszerű maradjak: What About Our Dreams? Mi lesz az álmainkkal?