Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bartók Béla ma lenne 130 éves. A zongorista, zeneszerző, tudós életét a zenének szentelte: a népek hétköznapi hangjait emelte be az elitista komolyzenébe. Levelezéséből pontos képet kaphatunk munkájáról és arról, hogy a 20. század első felének politikai változásai mentén hogyan fejlődhetett és boldogulhatott egy magyar.
“Sokszor csókol, Béla” - búcsúzott Bartók Béla leveleiben szeretteitől, édesanyjától, feleségétől. A küldemények szerves részét képezik életművének, leveleiből hű képet kaphatunk a férfiról, aki gyerekkora óta a zene elkötelezettje volt. Még az időjárásról szóló beszámolóival is egy célja volt, hogy tudassa a címzettel, kedvez-e a széljárás vagy a napsütés munkájának, esetleg akadályozza abban.
Böskétől a magyar marhákig
Elvei és életfelfogása is a kotta mentén alakult. Édesapja korai halála után anyja vált mintaadóvá, aki tanárnőként oda vándorolt, ahol munkát kapott. A boldogulás mobilis formáját átvette Bartók is, aki húszéves korától önfenntartóvá vált, és zenei tudásával kereste kenyerét haláláig.
Nem voltak vakvágányok, vadhajtások életútjában, fiatalon, 24 éves korában megtalálta célját: a népzene kutatását és gyűjtését. És hogy mi vezette erre, a múlt évszázadig felfedezetlen útra? Bartók az 20. század első éveiben az úgy nevezett sovén politikai áramlat sodrásába került. Az alig húszéves “zongorázó” - ahogy magát nevezte - osztrákellenessé vált és a magyar értékeket kezdte hajszolni.
“Isten, áldd meg a magyart, és mentsd meg a Habsburg családtól” - írta egyik levelében, melyben felszólította édesanyját, hogy a Budapesti Hírlapra ne fizessen elő többet, “én a Magyarországot fogom hozatni” - szólt a nacionalista ukáz, majd azt is “elrendelte”, hogy húgát a németes Elza helyett Böskének nevezzék ezentúl, az Elizabeth magyar megfelelője szerint.
Ez a magyarkodás korántsem volt képmutatás az ő esetében. Bartókot nem a politika érdekelte, a zenében kezdte el keresni a “hazait”. Rájött arra, hogy a Liszt Ferenc révén magyaros hangzásúnak vélt verbunkos, cigányos műdaloknak nem sok köze van a magyar gyökerekhez, melyeket ő 1905-ben Gömörön fedezett fel először, amikor meghallotta egy székely lány, Dósa Lili énekét. Az élmény után Kodály Zoltánnal együtt kezdte gyűjteni a népies, falusi autentikus énekeket.
A vidéket járva egyre átrajzolódott emberképe. A közös gyűjtemény születéséről így számolt be: “Írunk egy előszót [Kodállyal], melyben szidjuk a becses magyar közönséget, mint a bokrot.” Nem csupán a budapestiek fellengzősségét vetette meg, de a vidéki urakat is, akik a parasztjaikról “butákat” beszéltek, és fogalmuk sem volt azokról az emberekről, akik mellettük éltek.
Bartók saját megfogalmazása szerint gyűlöletet táplált a városiak iránt, akikből hiányzott a parasztok naivsága, természetessége, tisztasága. Ám azzal is tisztában volt, hogy ezt a makulátlanságot csak úgy lehet emészthetővé tenni a befogadók számára, ha felöltöztetik: “kell rá a ruha, ha már behozzuk a mezőről a városba” - írta. Eközben a magyar közönséget mélyen megvetette: magyar marháknak titulálta az előadásra járókat, akiknek ízlését Kodállyal együtt sokat csúfolták.
“Szamárnak nem kell fácánpecsenye! Ha bele is tömjük, megárt neki” - ért egyet Kodály véleményével. A sovén felfogás pár év alatt átalakult Bartóknál, 1905 után már azt írta: “menjünk minden komolyabb szellemi produkcióval külföldre”, a Kodály-Dohnányi-Bartók szerzőhármas népdalgyűjtemény kiadását is inkább egy németre bízták.
A zene határtalan
Bartók nem állt meg a határoknál zenei kutatása során sem. A székely, román, szlovák népek fonográfra rögzített dallamai után 1923-tól az arab és török motívumokat is ugyanolyan lelkesen kezdte szalagra venni. Észak-Afrikát is megjárta, majd ankarai útja során rájött, hogy a török hatások még mindig felfedezhetőek a magyar népzenében - derül ki a levelezéséből.
Nyugat-európai látogatásai ugyancsak inspiratívan hatottak munkájára. Még a kikapcsolódásáról is tudományosan számolt be, párizsi időtöltése alatt például meglátogatta a Moulin Rouge-t, amiről egy női levelezőtársának, kissé pironkodva számolt be. “Annyi festett hajú, arcú éji pillangót egy csomóban sehol sem láttam [előtte]. És milyen barátságosak ezek az “elegáns” hölgyek. Némelyikük meg is szólított, kis híja, hogy meg is csókolt!” - tudjuk meg a Gyökerek című háromrészes Bartók-film második epizódjából, melyet Gaál István és Várbíró Judit állított össze a zeneszerző levélrészleteinek felhasználásával.
Zenei diktatúra
A szigorú, rendszerezett életet élő Bartók biográfiájában ennél durvább, kicsapongó részletet hiába keresnénk. A botrány szót is csak akkor használta, ha munkáját nem kedve szerint értékelték, például amikor egy párizsi versenyen eredmény nélkül maradt, a jurorok “botfüle” miatt. Vágyott az elismerésre, minden dícséretet lejegyzett, úgy, ahogy a bántó kritikákat is számon tartotta. “Az emberek már előre fenik a fogukat ellenem” - írta a magyarokról és csak 1917-től enyhült meg a budapesti közönség iránt. Ekkortól fogadták tapsviharral premierjeit az Operaházban, először a Fából faragott királyfit, majd minden általános iskolai ének-zene óra kötelező tananyagát, a Kékszakállú herceg várát.
Az elkötelezett és kemény munka gyümölcse jóval később, mint külföldön, de beért Magyarországon is. Ez azonban óhatatlanul együtt járt azzal, hogy a politika is belefolyt Bartók életébe, legalábbis rövid ideig. A Tanácsköztársaság alatt a Zeneakadémián diktatóriumot szerveztek, melynek feje Dohnányi, Kodály és Bartók volt. Ő maga is lelkesen beszélt egy zenei diktatúráról, mert úgy vélte, ezen a területen sem működhet a demokrácia. Hamar elfordult a hatalmi vágyaktól fűtött világtól, a rendszer bukása után üldözöttnek érezte magát. “Meg sem lehet mozdulni...már három országban érdeklődtem boldogulási eshetőségek iránt. Mert itt megélni ugyan lehet, de dolgozni, tudniillik azt dolgozni, amit én akarok... nem lesz lehetséges legalább tíz esztendeig”- ecsetelte a helyzetet 1920-ban.
A két világháború között mégis maradt és dolgozhatott. A külföldi megrendelések, koncertek, kutatómunka megengedte neki ezt a szabadságot. Nemzetközi sikerének állomásai közé tartozott, amikor Sztravinszkijjal és Ravellel zenélhetett. Itthon azonban felemásan fogadták zeneműveit. A csodálatos mandarin 1926-os budapesti bemutatása után tüntettek és ellentüntettek a megbotránkoztató szövegkönyv miatt, majd hatóságilag betiltották a darabot. Erre Bartók kölni pártfogói így reagáltak: “Nincs nagyszerűbb reklám, mint egy ilyen betiltás”.
Tiszta, friss, egészséges - csak a zene
Boldogulásának következő akadálya a náci hatalomátvétel volt, az 1938-as Anschluss után undorral jelentett szeretteinek a kialakult helyzetről, és megtagadta hírhedt kérdőív kitöltését, amely a náci gyökerekről faggatta az embereket: “Ön németről fajrokon? Vagy nem árja?”- idézte az egyik levelében a beszolgálandó információt. “Ha netán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni, vagy, ha nyilvános helyen velem kapcsolatban névtáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez: mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van. Továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről két emberről elnevezett tér, vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános helyet” - rendelkezett Bartók levelében Mussolinire és Hitlerre utalva.
A második világháború kitörése után bécsi kiadóját egy londonira cserélte, majd 1940-ben az Egyesült Államokba távozott. 1945-ben New Yorkban halt meg, leukémiában, Paul Sacher, a műveinek kiadásával foglalkozó osztrák munkatársa így emlékezett rá:
„Aki Bartókkal találkozott, gondolva művei ritmikai őserejére, meglepődött vékony, törékeny alkatán. Külső megjelenésében finomidegzetű tudóst mutatott. Ez a fanatikus akarattal és könyörtelen szigorúsággal áthatott, forró szívvel cselekvő ember megközelíthetetlennek látszott és tartózkodóan udvarias volt. Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tűz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta.”
