Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Különleges aukciók Budapesten
Szinte észrevétlenül telik a tavaszi árverési szezon, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek figyelemre méltó tételek, és nem lehet jól eladni vagy venni. Csak éppen különösen jól nem lehet. A helyzet kicsit olyan (és ez elképzelhetetlen), mintha a Sotheby’s és a Christie’s párharcából az egyik fél egyszer csak kivonulna - ideiglenesen, nem meghatározott időtartamra. Mintha egy fontos vitorlásversenyen a két esélyes közül az egyik kiszállna, mert lecsendesedett a szél. A másik - miként a többi hajó is - folytatja, még ha a legénységnek evezőt is kell használnia, hogy egyáltalán menjen a hajó. A közönség pedig erősen csökkent adrenalinszinttel nézi mindezt a partról. A Műértő cikke.
Elképesztően nehéz egy aukciós anyagot azzal a tudattal összegyűjteni, katalógusba rendezni és a nyilvánosság elé tárni, hogy a vevők jelentős része még mindig ragaszkodik ahhoz az elhatározásához, hogy egyelőre nem vásárol semmit. És ezt a lehetetlen feladatot szinte mindegyik aukciósház vállalta, már csak azért is, mert vannak beadók, akik sok esetben éppen a „nem vevők” miatt kénytelenek megválni az értékeiktől. Furcsa, hogy miközben a nyugati piacokon már hónapokkal ezelőtt visszafordult a trend, vagyis megint rekorderek harcolnak rekorderekkel, addig a hazai műkereskedelmet még mindig az apátia jellemzi. Ott az aukciósházak gyorsan belátták, hogy a szélsőséges eredményeket hozó hajsza nem folytatható, és lényegesen puritánabb formában (kevesebb tétel, alacsonyabb becsértékek, a beadó felé garantált ár leállítása) átlendíthető az üzlet a krízisen; ezzel párhuzamosan a gyűjtők is elfogadták, hogy ha a „nem vásárlással” zuhanni kezdenek az árak, akkor a saját gyűjteményük is elértéktelenedik. A vásárlás nem felesleges kockázatvállalás (bár olykor túlárazások is előfordulnak, mint a májusi világrekorder Picasso esetében), hanem annak a piacnak a megmentése, amelyikben a vásárló nagyon is érdekelt. Az idei tavasz Budapesten még nem erről szólt, de talán ősszel vagy télen nálunk is ez a megfontolás jut majd érvényre.
A Pintér Antik valahogy abban az időszakban kezdett árverezésbe, amikor a válság első jeleit tapasztalhattuk. (A kettő között nyilván nincs összefüggés.) Éppen ezért a cég árveréseinek történetében nincsenek csúcsok, ahogy mélypontok sem: folyamatosan megpróbál minél alacsonyabb önköltséggel minél gazdagabb kínálatot a közönség elé tárni, sok kortárs művésszel - amivel csak tovább növeli a vállalkozás kockázatait. Mindenesetre bármennyi kortárstételt is ad el bármilyen áron, a cég napjaink legsikeresebb kortársművészet-kereskedői közé tartozik. Ezúttal is sikerült néhány művet értékesíteni többek között Pauer Gyulától, Szikora Tamástól, Ganczaugh Miklóstól.
A Belvedere Szalonnál sok esetben a kikiáltási árnál el is akadt a licit, de így is szép számmal akadtak milliós tételek. Mokry-Mészáros Dezső 1939-es Halászában (2,8 millió) még Horthy Miklósné is gyönyörködhetett. Vaszary János Siófoki kikötője elrugaszkodott indulóárától, és egészen 6,5 millió forintig jutott. Tihanyi Lajos Németországból előkerült 1934-es absztrakt Kompozíciójának 17 milliós árát csak Aba-Novák Vilmos Kilátás az ablakomból című 1925-ös vászna szárnyalta túl: az egykor a Kner család gyűjteményében őrzött festmény 22 millió forintba került.
December után ismét ítéletidőben árvereztek Virág Juditék, miközben az árverés helyszínét valamilyen közlekedéstechnikai okból szinte amúgy is lehetetlen volt megközelíteni. De aki akart, egyéb módon is licitálhatott. Czóbel Béla Fauve csendélete minden bizonnyal a szezon legfontosabb tétele volt, hiszen a mester korai, párizsi korszakából szinte alig maradt hírmondó - ez esetben kettőt is kaphattunk egyben. Kemény Gyula restaurátor ugyanis a kép hátuljáról egy teljesen elfedett groteszk kabaréjelenetet szabadított ki, így a novemberi pécsi Nyolcak kiállításon is minden bizonnyal látható (ha az új tulajdonos is így akarja) 1907-es mű rögtön kettő lesz, és ez sok szempontból unikum a Czóbel-életműben. (A festmény egykori tulajdonosa egyébként feltehetően Perlrott-Csaba Vilmos volt.) A tételt 12 milliós indítás után 32 millió forintért ütötték le.
A Gresham-kör művészeinek Fruchter Lajos, Oltványi Imre és Radnai Béla mellett legnevesebb gyűjtője volt a világháború előtt sírkőfaragó üzemet vezető Szilágyi Sándor. Tevékenysége kutatásra vár, ehhez szolgálhatnak adalékul a kollekcióból most árverésre bocsátott darabok. Ilyen volt Kmetty János enteriőrje, Bernáth Aurél 1933-as Játszó fiúja (a védett képet 4,6 millió forintért vitték el) és Napnyugta a parkban című pasztellje, Ferenczy Noémi akvarellje, Czóbel Kagylós csendélete és egy szénrajza, Hatvany Ferenc virágcsendélete, Vass Elemér, Diener-Dénes Rudolf, Basch Andor egy-egy olajképe, Márffy Ödön akvarellje -- művek egy olyan gyűjteményből, mely a 30-as években élte fénykorát.
Fényes Adolf Parasztlánya nem a legdivatosabb téma, de a védett tételt így is 9 millióért ütötték le. Záporoztak a milliók Mednyánszky összes művére, miközben a kortársszekció - tisztelet a ritka kivételnek - erősen döcögött. A vásárlók biztosra akartak menni. A Nagyházi Galéria évente nagyjából négyszáz antik, 1800 előtti művet válogat kínálatába, ami arra enged következtetni, hogy több ezer klasszikus festmény és szobor lehet hazai magángyűjteményben, és ezek jelentékeny része eladó. A baj az, hogy a piacnak erre a területére az elmúlt két évtizedben kevés új vásárló lépett, a legújabb gyűjtőréteg pedig mintha teljesen közömbös lenne a régiségek iránt. Ez magyar specialitás, hiszen külföldön virágzik a régi mesterek kereskedelme, egy „old masters” árverés biztosabb üzlet, mint egy modern, pláne -- mostanában - kortárs. Nagyháziék májusi aukcióján is sorban maradtak vissza a millió feletti kikiáltási árról induló, tehát kvalitásosabb tételek; még leginkább a női portrék, csendéletek, tájképek találtak gazdára - lehetőleg félmillió alatti áron. Talán elkelne végre egy komolyabb kampány, minél több piaci szereplő részvételével.
Gréczi Emőke
