„Ez vagy remekmű lesz, vagy semmi. Nádasdyból pedig vagy főrendházi tag, vagy felakasztjuk” – kedélyeskedett 1951 nyarán a kultúra akkori teljhatalmú ura, mellékesen a népművelési miniszteri posztot is betöltő Révai József egy már második éve zajló forgatókönyvi vita lezárásakor. A magyar filmtörténet leggrandiózusabbnak szánt vállalkozásáról, a Föltámadott a tenger című kétrészes, monstre, színes, történelmi filmről volt szó. Az ügy fontosságát az is jelezte, hogy a Révai által „tréfásan” megfenyegetett polgári származású – a harmincas évek elején az Operaház sikeres főrendezőjeként számon tartott – Nádasdy Kálmán mellé Ranódy László és Szemes Mihály személyében kirendeltek két, politikailag is megbízhatónak ítélt „revizort”, hivatalosan: társrendezőt.

A megkülönböztetett figyelmet azonban az jelezte a legjobban, hogy főtanácsadónak, már-már főtársrendezőnek nem kisebb személyiséget nyertek meg, mint a szovjet film „élő klasszikusává” ikonizált Vszevolod Illarionovics Pudovkint. Csakhogy Pudovkin – aki Gorkij az Anya című regényének zseniális filmrevitelével 1958-ban bekerült a világ legjobb filmjeinek sorába szavazott „brüsszeli tizenkettőbe” – 1950 szeptemberében nem annyira rendezőként, inkább a szovjet filmművészszövetség delegátusaként érkezett Budapestre.

E sajátos „házitanítói” szolgálatban egyébként az idő tájt a magyar kultúra számos területe részesült: a szovjet zeneszerzők szövetségének főtitkára, Hrennyikov harmonikaművész például azzal járult hozzá Kodály Zoltán megfelelő irányú művészi fejlődéséhez, hogy a magyar komponistát atyailag vállon veregetve azzal biztatgatta: „Csak így tovább, de kevésbé búsan...” A képzőművészek sem úszták meg. Ők egy Finogenov nevű szobrász helyszíni iránymutatását követve bélyegezték meg például a „formalizmusba tévelygett” Derkovits Gyulát.

Visszatérve Pudovkinra: a sorozatos önkritikákkal egykori avantgárd-önmagától is elhatárolódott filmrendező nagyon is kapóra jött Révai Józsefnek. Az évtizedforduló ugyanis a magyar filmesztétika addigi atyjának tekintett, baloldali múltja miatt korábban kikezdhetetlennek tűnő Balázs Béla trónfosztását is magával hozta – állítja Szilágyi Gábor, a magyar film 1945 utáni történetének krónikása. Révaiék burzsoá csökevénnyé minősítették a rövid jelenetekből építkező, egyébként a némafilm korszakában „feltalált” montázstechnikát, elítéltetett az „öncélú filmszerűség”, az óhatatlanul több értelmezést megengedő képi üzenet. Polgárjogot – azaz stílszerűen: proletárjogot – nyert viszont a párthatározatokat érzékletesen közvetítő dialógus, a legapróbb részleteket is előre rögzítő (tehát ellenőrizhető és „korrigálható”) forgatókönyv mindenekfelettiségét.

A szovjet „mester” „szigorú elvi bírálataival” hamarosan főszereplőjévé vált az akkoriban bemutatott magyar filmekről folyó szakmai vitáknak. A Dalolva szép az élet című film párttikárát alakító Ladányi Ferencet – valamint a rendező, Keleti Mártont – például azért rótta meg, mert „életszerűtlen, ha egy párttikár nyakkendőt hord”. A Kis Katalin házassága rendezőjét, Máriássy Félixet viszont arra figyelmeztette, hogy a munkásnők ábrázolásánál „visszaélt a mosollyal, a jó hangulattal, az optimizmus külső kifejezőivel”. Pudovkin olyannyira azonosult a ráruházott szereppel, hogy egy írói aktíván egyenesen a magyar filmművészet nevében szólította fel a hadügyminiszterségből leszerelt, és ismét író Veres Pétert: hagyjon fel végre az „élen járó művészettel” – vagyis a filmmel – szembeni arisztokratikus távolságtartással.

Pudovkinban azonban még élhetett valamifajta nosztalgia a rendezés iránt, mivelhogy több készülő film munkálataiba is bekapcsolódott. A Mindszenty- és a Grősz József-per árnyékában megfilmesített Mikszáth-regény, a Különös házasság, felfokozott antiklerikalizmusa, valamint a regényben az egyházzal még csak „epizodistaként” hősiesen szembeszálló Medve doktor főszereplővé avanzsálása dokumentálhatóan Pudovkin intenciójának volt köszönhető. Ez a közreműködés azonban eltörpül amellett, ahogy beavatkozott – saját kedvelt szavajárása szerint: behatolt – a már említett Föltámadott a tenger akkor már javában zajló munkálataiba is.

Pedig ekkorra a film alapjául szolgáló Két férfi című novellára már saját szülőapja, Illyés Gyula sem ismert rá, mivelhogy az író forgatókönyvét személyesen lektoráló Révai többször is átdolgoztatta újabb és újabb történeti, valamint politikai szempontok szerint. Ebbe a munkába kapcsolódott be Pudovkin, akinek ez irányú tevékenységéről elég pontos képet nyerhet az utókor, mivelhogy részben levéltárban, részben Szigethy Gábor irodalmár, rendező magánarchívumában megőrzödött mintegy negyven jegyzőkönyv közül tizenhárom csak az ominózus filmmel kapcsolatos épületes vitákat örökítette meg. Ezekből is tudható, hogy bár Pudovkin egészen az ominózus „behatolásig” jószerével tájékozatlan volt az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc történetét illetően, ez nem akadályozta abban, hogy rövid helyszíni tájékozódás nyomán kijelentse: a tervezett filmnek nagy hibája, hogy „a közönség rossz benyomással térhet haza, ha úgy látja Oroszországot, mint az az első részben van”. Illyés válaszában megköszönte Pudovkinnak, hogy „felhívta figyelmét az oroszországi haladó mozgalmakra is”, s – vélhetően ugyancsak nem ironikus él nélkül – az iránt is tudakozódott, vajon miként lehetne Petőfit mint költőt ábrázolni, „mert hiszen a versírás tulajdonképpen egy belső folyamat”.

A forgatókönyv sokadik átdolgozása során született például az a jelenet, amelyben Petőfit fia születése az Akasszátok fel a királyokat! című vers megírására ihleti. Eszerint „a költő, fiát megpillantva megálmodja, hogyan fog élni majd a fia, milyen lesz az a jövő, amit ki akar harcolni a fiának, a királyok nélküli jövő.” Az egyre apatikusabb Illyés annyit még megjegyzett ugyan, hogy ez már csak azért is hiteltelen volna, mert a vers három héttel az ifjabb Petőfi előtt született, s így „orvosilag kellett volna beavatkozni”, hogy a valóság a forgatókönyv direktívái szerint alakuljon. Pudovkin saját, Sztálin-díjjal jutalmazott – szakmai ítéletek szerint alkotói mélypontját jelentő – filmjével érvelt: „A Nahimov tengernagy című filmemben a címszereplő cári tengerésztiszt és a bolsevikok ellen hadakozó fehér tábornok Kornyilov találkoztak. Pedig a valóságban ez nem történt meg. Ám ez csak véletlen. Ha megtörtént volna a találkozó, a két ember jelleme ismeretében minden bizonnyal az lett volna a valóság, amit filmre vittünk.”

Az Illyés Gyula által később megtagadott Föltámadott a tenger bemutatójára végül is csak 1953 áprilisában – Sztálin és Pudovkin halála után – került sor. Révai, aki tevékeny közreműködésének időszakában még remekműnek tervezte, közvetlenül az elkészülte után már hűvös kívülállással bírálta a produktumot, mondván: „Nem egy csodafilm.” Sőt, később még keményen meg is bírálta, a „történeti hitelességet nemegyszer mellőző”, „leegyszerűsítő” alkotást.

MURÁNYI GÁBOR cikke a HVG 1995. szeptember 16-ai számában jelent meg.