Amikor feloszlik az ember egyik kedvenc zenekara, az egy rendes zeneőrült számára legalább akkora sokk, mint amikor legjobb haverjával kapja rajta az ágyban a barátnőjét. Vagy nem, még annál is rosszabb: rajtakapja egy BKV-ellenőrrel. Vagy az apjával.

Egy feloszlásnál még a halálhír is jobb – azt legalább meg lehet érteni. Így volt ez a Faith No More esetében is. 1998 áprilisában, amikor feloszlottak, egy ideig még reménykedtünk, hogy biztos csak vicc az egész, mert ezek a srácok mindig olyan viccesek voltak, meg hát a sajtóközleményt se lehetett túl komolyan venni: „Tizenöt hosszú és gyümölcsöző év után a Faith No More úgy döntött, hogy véget vet a feloszlásával kapcsolatos pletykáknak azzal, hogy… feloszlik. A döntés közös megegyezéssel született, nem lesz ujjal mutogatás, és bűnbakkeresés, már azt leszámítva, hogy a történelmi hűség kedvéért kijelentjük: »Puffy [Mike Bordin] kezdte az egészet«.” Ehhez ugyan még hozzá tették, hogy a tagok mostantól szólóprojektjeiken fognak dolgozni, és hogy köszönik szépen a kitartó támogatást a rajongóknak, de még így sem hittük el. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok, kénytelenek voltunk belátni, hogy de: apa lefektette a barátnőnket, nincs mit tenni, ez van, mostantól ezzel együtt kell élni.

A pénz miatt

Milyen érzés?

„Soha nem gondoltam volna meleg tinédzserként, hogy olyan zenekarban fogok játszani, ami heavy metált vagy hard rockot játszik.” – Roddy Bottum, billentyűs „Az Angel Dust olyan volt, mint egy közelgő hurrikán – egy ronda nagy vihar. A King For A Day volt maga a vihar, mikor repked körülötted minden, az Album of the Year pedig olyan, mint amikor a vihar után gázolnak az emberek a törmelékben és keresik a (holt)testeket.” – Billy Gould, basszusgitáros „A bosszú lehet jó és egészséges is, és ha a zenét fel tudod így használni, egyfajta terápiaként, akkor azzal nem árthatsz senkinek. Mint a csávó, aki bemegy valahová egy fegyverrel, és lő egy csomó lyukat a falba, aztán távozik.” Mike Patton, énekes

Amikor egy zenekar hosszú idő után újra összeáll, a mai cinikus világban nyilván mindenkinek az az első gondolata, hogy: a pénz miatt. Elképzelhető, hogy a Faith No More esetében is ez volt a fő mozgató rugó, de egy rendes rajongót ez abszolút nem érdekli. Az olyan kaliberű zenekarok esetében, mint a Stooges, a Smashing Pumpkins, az Alice In Chains vagy a Rage Against The Machine, amelyek az utóbbi években álltak újra össze viszont simán elhihető, hogy a pénzen kívül volt más motiváció is. Nevezetesen az, hogy muszáj volt.

Kevés jobb érzés lehet a világon annál, mint amikor az ember a barátaival, akivel anno együtt fingtak a porba, zenekart alapít, nagyot álmodik, és évekkel később 80-100 ezer ember előtt játszik egy stadionban vagy egy fesztiválon. Ez persze viszonylag keveseknek adatik meg, de nagyon sokan el tudjuk képzelni, milyen lehet. Nyilván olyan, hogy nagyon nehéz róla leszokni. A pénzt és a cinizmust félre téve simán benne van a pakliban, hogy az ilyen zenekarok teljesen emberi okokból állnak újra össze: hogy megtalálják azt, ami egykor megvolt, csak útközben elveszett. És ezután „létjogosultságuk” csupán abban rejlik: sikerül-e nekik. És ha igen, keressenek annyi pénzt, amennyit akarnak. Hisz az az élmény, amit egy jó formában lévő zenekar tud adni, amelyért rajongunk, jó esetben megfizethetetlen, nem? Ők belőlünk élnek, mi pedig belőlük.

A majomketrecben

A Faith No More honlapján az újraegyesülés kapcsán a következők olvashatók (részletek): „Ki gondolta volna? 11 éve meghaltunk, és most újra itt vagyunk… A feltámadt zenekarral együtt a site-ot is feltámasztottuk, és magunk fogjuk üzemeltetni… Nem lesznek marketingesek, lemez- és PR cégek az oldal mögött, akik majd szépen begyűjtik a személyes adataitokat, csak tényleges információk, tőlünk, nektek. A hivatalos közlendőnk pedig a következő: A Faith No More mindig is kilógott a sorból; egy különös állat volt, félig kutya, félig macska, zenéje pedig majdnem annyira skizofrén, mint a tagjai. Amikor működtek a dolgok, nagyon jól működtek, még akkor is, ha a zenekaron belül az összetartás igen sérülékeny is volt. Mind szellemileg, mind fizikailag rengeteg energiába tellett ezt az állatot 17 éven át életben tartani. Bár az elválás barátságban történt, mikor feloszlottunk, a világ egymástól lehető legtávolabb eső pontjai felé vettük az irányt.

Annak ellenére, hogy az elmúlt 10 évben számtalan alkalommal próbáltak rávenni minket arra rajongók és promóterek egyaránt, hogy újra összeálljunk, mi már csak azért sem tárgyaltunk erről, mert alig tartottuk egymással a kapcsolatot. Aztán az idén mégis összegyűltünk, hogy megvitassuk a kérdést. És annak köszönhetően, hogy azóta eltelt egy csomó idő, kitisztult előttünk a kép, és rájöttünk, hogy ugyan rengeteg keserves munkánk fekszik benne, de a zene maga még mindig működik, még mindig nagyon jól szólal meg, és rádöbbentünk: tulajdonképpen lehet, hogy anno valami jót alkottunk.

Jelen pillanatban semmilyen elkötelezettségünk nincs egyetlen lemezcég felé sem, és úgy érezzük, elég fiatalok és erősek vagyunk még ahhoz, hogy rendesen odategyük magunkat egy koncerten, lelkesedéssel, nem pedig nosztalgiázva, nem a múltba révedve, hanem talán úgy, hogy valamit hozzá tehetünk a jelenhez is. Így hát úgy döntöttünk, hogy veszünk egy nagy levegőt, és fejest ugrunk a szikláról. VISSZA – JÉZUS MÁRIA – A MAJOMKETRECBE! Reméljük, az, hogy újra együtt játszunk, annyira rendetlen és kiszámíthatatlan lesz, hogy azzal sikerül felnőnünk a Faith No More nagy híréhez és hagyatékához. Hogy mit hoz a jövő, hogy ez hogy végződik, vagy mi lesz belőle, nem tudjuk, de nemsokára kiderül!"

A Faith No More valóban különleges egy állat. A zenekart három San Francisco-i cimbora, Roddy Bottum (billentyűs), Billy Gould (basszgitáros) és Mike Bordin alapította 1982-ben, miután ez utóbbi kettő otthagyta a FNM „ősét”, a Faith No Mant. A Faith No More név úgy született, hogy a Faith No Man énekesének, Mike Morrisnak a beceneve „The Man” volt, aki egyszer csak nem lett többé. Az első gitárosuk Mark Bowen volt (akiről a maguk sajátos módján később a We Care A Lot lemezen meg is emlékeznek), akit aztán egy szuperőrült arc, Jim Martin váltott, aki tipikusan az a figura, aki miatt az anyukák nem szeretik tinédzserlányaikat rock n’ roll koncertre engedni. (Bár ahogyan Mike Patton viselkedik, hörög, sikoltozik, ugrál, hullik atomjaira és rakja újra össze magát egy koncerten, szülői szemmel az sem lehet értelmezhető.) Az énekes posztján többen is megfordultak, többek között még maga Courtney Love is tag volt egy fél évig, de szerencsére négy koncert után kirúgták. Végül Chuck Mosley állt a zenekar élére – már amikor meg tudott állni a lábán. Első lemezüket, a We Care A Lot címűt 1985-ben adták ki. Ez elsősorban azért érdekes, mert a metált ötvözték rajta a rappel, a punkkal és a funkkal, abban az évben, amikor a világ popsztárjai azt énekelték, hogy „We are the world, we are the children”. Madonna meg első turnéján azt, hogy „Like a virgin, touched for the very first time”, és azt már inkább el sem mondjuk, hogy Whitney Houston mit énekelt, de ő is ebben az évben jelentette meg első lemezét. Ja, és ebben az évben volt a Live Aid is, amelynek résztvevőit kifigurázva született meg a We Care A Lot, azaz, hogy „igen, mi foglalkozunk a világ problémáival”.

Míg az első album még egy nyers, kicsit kopogós, helyenként idióta, egyelőre inkább bájosan amatőr, mint szuperprofi és tipikusan underground kiadvány volt, addig a ’87-es Introduce Yourself már egy felismerhetően faithnomore-os darab, tele a későbbiekben védjegyükké váló váltásokkal, kiállásokkal, beindulással, riffekkel – Jim Martin már itt olyanokat gitározik, hogy Clint Eastwood is örömmel lovagolná meg riffjeit. És bár Chuck Mosley a maga mutálós orrhangjával és punkos, „arcba mászó” orgánumával teljesen beleillett a képbe, ahhoz, hogy a Faith No More hangzása teljes legyen, és végleg magukra találjanak, még kellett az, hogy Mosley elégtelen magatartásával kirúgassa magát a zenekarból. (Csakhogy ezt a feloszlás dolgot utólag perspektívába tegyük magunknak, megjegyzendő, hogy az New Musical Express már ekkor azt írta az együttesről, hogy tagjai „patologikus módon utálják” és orrba-szájba szívatják egymást, főleg Puffy fiút, azaz Mike Bordint.)

Patton tábornok

A kaliforniai Eurekában született Michael Allan Patton úgy került képbe, hogy Bordin hallotta gimnáziumi (!) zenekarának, a Mr. Bungle-nak egy demóját, és ő javasolta, hogy hallgassák meg a csávót. Mikor bevették a FNM-ba, Patton otthagyta az egyetemet, és két hét alatt megírta a későbbi Grammy-díjra jelölt The Real Thing album szövegeit, ami akkor gyakorlatilag már kész volt. A lemez ’89-ben jelent meg, és az MTV-nek köszönhetően pontosan ugyanazt az utat járta be, amit nem sokkal később a Nirvana Nevermindja és a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magikje: kilőtte magát az űrbe, majd világméretű felfordulást okozott.

A kilencvenes évek elején nem telt el úgy nap, hogy a lemez megaslágerét, az Epicet ne lehetett volna látni vagy hallani valahol, így utólag megállapíthatjuk, hogy a ’90-es évek elején egyetlen egy rossz nap sem volt. Az album és a zenekar úgy volt lázadó, hogy soha egy pillanatig nem lázadt. Az az attitűd, az orgánum, az a megjelenés, azok az agyament („Meglepetééés! Meghaltál! És képzeld, ennek sosem lesz vége!”), és beteg („Ugyan már, mit számít az kislány, hogy negyven évvel idősebb vagyok nálad?”) és megfejthetetlen szövegek, na és az a bármikor hörgésbe / könyörgésbe / lihegésbe / teljes elmebajba forduló éneklés, amit Patton művelt és művel azóta is, maga volt a kinyilatkoztatás, amihez semmit nem kell és lehet hozzátenni. Patton nem vitte túlzásba a nyilatkozást meg a magyarázkodást. A Real Thing fantasztikusan feszes, zseniális váltásokkal operál, a legtöbb szám inkább kompozíció, mint egyszerű rock dal, és annyi energia szorult belé, és annyi energiát szabadít fel, hogy ha akkor feloszlottak volna, akkor is beoszthattuk volna egy életre. A feloszlás amúgy itt kezdődött el. Jim Martin, aki ezeken a lemezeken olyanokat teker, mint egy ipari centrifuga és Mike Patton valamiért sosem szívelték egymást. A következő, ’92-es mai napig rock-mérföldkőnek számító Angel Dust albumon állítólag a kettejük közti konfliktusnak köszönhetően háttérbe is került a gitár, és előtérbe az ének. (Vajon mi lett volna, ha nem kerül háttérbe?) Ebből persze, mi kívülálló laikusok akkor vajmi keveset vehettünk észre, bár ha ennek fényében ma meghallgatjuk a két lemezt egymás után, lehet benne valami. A Real Thingen gyakrabban és hosszabb időre bontakozik ki a piros napaszemüveges rém. Ezzel együtt az Angel Dust pont olyan hatásos és vegytiszta elegy, mint az MDMA vagy az LSD – addig kísérleteztek vele, amíg csak megkapták a tökéletes képletet. Olyan az egész, mint egy nagy hangfal. És lüktet, és remeg, és húz és von és visz és sodor – hisz végül is, angyalpor. És ebből bármikor bármennyit fogyaszthatunk – nem lehet belehalni.

Hogy milyen ritka egy állat a FNM, abból is látszik, hogy Caffeine szövegét Patton úgy írta, hogy pusztán a kísérlet kedvéért alvásmegvonásban részesítette magát, míg a Land of Sunshine-ét kínai szerencsesütikből (“Sing and rejoice, fortune is smiling upon you”), meg egy szcientológiai teszt kérdéseiből vette (“Does emotional music have quite an effect on you?”). Na meg álmatlan éjszakáin egyfolytában tévézett, hogy kellőképpen delíriumos állapotba kerüljön.

Amellett, hogy a gitár háttérbe, az ének pedig előtérbe került, hangsúlyosabb szerep jutott a szintetizátornak is, de főként a dobnak. Először szembesülhettünk vele igazán, hogy a dobok mögött egy vadember ülhet, aki akkora erővel csap oda, mint anno John Bonham a Led Zeppelinben, de úgy, hogy közben mégsem üti szét a számot. A legszebb példája ennek talán az RV, a kellemesen beteg kis white trash etűd, illetve a FNM koncertjei. 1993-ban az Angel Dust turnéján a PeCsában, illetve ’97-ben a Szigeten a saját szemünkkel láthattuk, hogy a dobok mögött valóban egy vadember ül, aki olyan iszonyatos erővel és intenzitással játszik, hogy az egész dobcucca mozog, majd szétesik. Látványnak is gyönyörű. A turné után, még 1993-ban, Jim Martin ki is szállt a zenekarból. Ő úgy fogalmazott, hogy kilépett, a többiek meg úgy, hogy kirúgták. (A gitáros később szerepelt a Primus Antipop című lemezén, a Metallica Garage Inc-jén, Jason Newsted szólóprojektjében, az Echobrainben, kiadott egy Milk and Blood című szólólemezt, valamint termesztett egy csomó hatalmas tököt – 1064 fontjával (kb. 482 kiló) övé a világ 235. legnagyobb töke. Illetve tökje. Bizony.)

A helyét egy ideig a Mr. Bungle gitárosa Trey Spruance vette át, akivel a ’95-ös King For A Day… Fool For A Lifetime-ot vették fel, majd a világ körüli turné előtt kilépett. A zenekart a gitár road, Dean Menta mentette meg, akinek a helyére végül a következő lemez felvétele előtt Jon Hudson, Billy Gould egykori szobatársa került.

Ahogy a RHCP esetében a One Hot Minute-et, a FNM esetében a King For A Day…-t szokás nem szeretni, pedig mindkettő kitűnő lemez, a “bűnük” mindössze annyi, hogy nem hozzák a megszokott a gitárhangzást. Kétségtelen, hogy Dave Navarro stílusa egészen más, mint John Frusciante játéka, és kábé hasonlóan tér el Spruance gitározása Jim Martinétól, de ettől a King for a Day… még – szerintem legalábbis – egy újabb remekmű. Azzal együtt, hogy hangulatában és stílusában igen változatos, tény, hogy a King For A Day… némileg “konvencionálisabb”, (nem, ezt a szót valójában nem írtam le a FNM-ral kapcsolatban) “egyenesebb” rockzene, mint az Angel Dust volt. Ám ettől még hamisítatlan Faith No More, tele zseniális slágerekkel (Evidence, Gentle Art of Making Enemies, Digging The Grave), gyönyörködtetően brutális kiborulásokkal (Cuckoo for Caca, What a Day, Ugly In The Morning), laza esztrádokkal (Take This Bottle, Caralho Voador, Just a Man) meg egy tisztességes programnyitóval (Get Out). Aztán a ’97-es, faithnomore-os iróniával, humorral és pofátlansággal elnevezett Album Of The Year végül betette a kaput. Utólag bevallották, hogy a lemez címe végül is nem irónia volt, hanem önirónia, mert amikor kész lettek vele, nem voltak elégedettek, és azért nevezték el, “Az év albumának”, hogy így legalább elhangozhasson vele kapcsolatban ez a szóösszetétel.

Az Album Of The Year ugyan rossznak semmiképp sem mondható, de talán az hallatszik rajta, hogy a zenekar nem tudta, milyen irányba lépjen, így előre helyett inkább hátra lépett, és mintha az Angel Dustot akarta volna újra megcsinálni. Sőt, pontosabban olyan, mintha az Angel Dustról lemaradt számok lennének rajta, és valahogy nem áll össze egy lemezzé. Annak ellenére nem, hogy igazából vannak rajta jó számok. A nyitó Collision a maga rángatózó hangorkánjával; a Stripsearch, ami (nekem) mindig korunk technomagányát eleveníti meg; a Mr. Bungle-os Mouth To Mouth, ami a System Of A Downt vetíti elő, az Ashes To Ashes, ami a Faith No More temetésén is szólhatott volna; a félőrült, szétszaggatott, elektropunkos Got That Feeling; a Home Sick Home kifacsart rock n’ rollja vagy a lemezt és a koncerteket záró, Koszovó fővárosáról szóló igen szomorú Pristina, ami végül egyben a zeneakar khm… záróakkordja is volt.

Alanyi jogon

A Faith No More utolsó koncertjét 1998. április 17-én adta Lisszabonban, aztán jött a bejelentés. Az azóta eltelt 11 évben a tagok saját útjukat járták. Mike Patton amellett, hogy lemezcéget alapított (Ipecac Recordings) szinte, illetve gyakorlatilag követhetetlen volt, nála több zenei projektet valószínűleg soha senki nem csinált a rock n’ roll történetében. A billentyűs Roddy Bottum megalapította az Imperial Teen nevű excentrikus indie pop zenekarát, amelynek ő a frontembere, és amellyel négy lemezt ( Seasick , What is Not to Love , On , The Hair the TV the Baby and the Band ) készített el. Billy Gould szintén egy lemezkiadót igazgat (Koolarrow Records), valamint játszott többek között az extrém metál/grindcore-ban nyomuló Brujeriában (akik szintén fellépnek a Szigeten), aztán egy sor supergroupban (például a RATM, a Korn és a Bad Religion tagjaival) valamint producerként is jegyez jó néhány lemezt (pl. a román nu-metal Coma nevű zenekarét, a német Harmful nevű rockzenekarét és az országos sikereket elért finn CMX-ét). Mike Bordin Ozzy zenakarának állandó dobosa lett (igaz, már ’95-től turnézott vele), és egy időre szerepelt a Black Sabbath-ban is. Közreműködött Ozzy szólólemezein ( Down to Earth , Live at Budokan , Under Cover , Black Rain ), illetve segédkezett a Blizzard of Ozz és a Diary of a Madman újrafelvételénél, valamint dobolt Jerry Cantrell (AIC) Degradation Trip című szólólemezén. És még volt ideje elmenni a Legyen ön is milliomosba is játszani. (A 16 ezer dolláros kérdésig jutott, és végül egy ezressel ment haza.)

2009-ben a Faith No More alanyi jogon elfoglalta Európa legnagyobb fesztiváljain a headliner pozíciót. Hogy joggal-e, az nemsokára kiderül.