Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Önkormányzati korrupciós dráma ókori versformában
Szokatlan a magyar irodalomban: a Százegyedik év című lírai pamflet egy fiktív település nagyot álmodásáról és piszlicsáré korrupciójáról szól. Mintha újságírói oknyomozás volna, pedig nem az. A soha meg nem épült újrákosi városháza ügye ízig-vérig költői mű. A hvg.hu a szerzővel, a vasárnap, a Magyar Dráma Napján díjjal is elismert Szálinger Balázzsal beszélgetett.
hvg.hu: Milyen versformában íródott a szöveg?
Szálinger Balázs: A hendekaszillabus nevű sorfajtának egy phalaikoszi nevezetű alfaja. Egyetlen klasszikus versünk íródott ebben, az se magyarul; Janus Pannonius Búcsú Váradtól című verse.
hvg.hu: Miért éppen ebben a formában írta meg Újrákos korrupciós ügyét? Hol van Újrákos? Szálinger Balázs (1978) új kötete három verses művet tartalmaz. A Zalai passió (2000) című vígeposz és a Sík (2005) című eposz korábbi kötetekből került át, a kötetcímet adó Százegyedik év azonban új mű. S méghozzá szokatlan a magyar irodalomban. Benne egy önkormányzat korrupciós ügyei, belső működése ábrázoltatik. Újrákos polgármestere a centenáriumra vadonatúj városházát álmodik a településre. Trükközik az uniós forrásokkal, míg egy téglarakás nem sok, annyi se épül. Sunda-bunda ügyek, urambátyám, kéz kezet most, azaz minden úgy megy, ahogy az a magyar valóságban is elő szokott fordulni olykor. A tragikus bukás azonban Hahóthyé, az önkormányzat fiatal, ambiciózus szóvivőjéé. Nem akar, mégis belekeveredik az ügybe, s aztán egyedül ő marad sáros. Újrákos fiktív település, mint ahogy polgármestere, volt tanácselnöke, szóvivője (a mű főszereplői) is fiktív személyek s a történet is kitaláció. Ám a hvg.hu úgy tudja, a költő egy korábbi munkaadója, az újpesti önkormányzat, pontosabban annak vezetője zokon vette a lírai pamfletet. Ő tudja, miért.
Sz.B.: A hexametert nagyon meguntam már. Túl élőbeszédszerű lett. Egy időben bármilyen témában tudtam hexameterben társalogni. Devecseri Gáborról mesélik, hogy hexameterben udvarolt a kórházban az ápolónőknek. Nekem is sok volt már, lényegében olyan, mintha prózát írtam volna. Kerestem hát egy olyan sorfajt, ami nyers, darabos prózaként hat. Ez pedig alkalmasnak látszott.
hvg.hu: Epikus a mű, de drámai a jelenetezése. Színpadra nem szánja?
Sz.B.: Én versnek mondanám, verses regénynek. Ha drámai, az attól lehet, hogy egymás mellett írtam a Kalevala-átirattal, amelyet Horváth Csaba áprilisi, debreceni bemutatójához készítettem. Délelőtt az egyiken, délután a másikon dolgoztam. Hatottak egymásra.
hvg.hu: A kortárs irodalomban szokatlan, hogy egy mű direkten reagáljon a közélet, a politika eseményeire. Ettől óvakodni szokott irodalmunk.
Sz.B.: A publicisztikai hang mindenképpen hatott rám; nincsenek a szövegben irodalmi utalások. Elég száraz a szöveg, úgy értem, hogy nem irodalmias. Az alcím „lírai pamflet”, mert részben költői, részben zsurnalisztikai műfajnak tartom. A generációm irodalmában amúgy nem nagyon látom az igényt, hogy a közélet, a köztér, az utca felé fordulna. A nálam kicsit idősebbeknél jelen van, a fiatalabbaknál viszont szinte egyáltalán nem; nem nagyon fordulnak a társadalom felé. Ha észrevesznek az utcán egy koldust, abból nem következtetnek semmire, ami a személyes szinten túlmutat. Elszomorodnak, de az irodalom eszközeivel nem akarják feltárni a mögötteseket.
hvg.hu: A kortárs képzőművészetünk például nem ilyen. Az irodalom még mindig azt gondolja, nem tesz jót neki, „lerontja” a szöveget, ha konkrét társadalmi kérdésekkel foglalkozik?
Sz.B.: Volt valami, ami felháborított. Magánemberként és költőként is. Ha pedig így van, nem teszek szájzárat csak azért, mert más a trend. Ez olyan volna, mintha harminc évvel ezelőtt élnénk. Hogy valamit nem szabad és akkor nem írjuk meg.
hvg.hu: Kanyarodjunk rá a tartalomra. A műben egy többé-kevésbé felismerhető kerület vezetői szerepelnek. Ha film volna, kiírná a mű elejére, hogy „based on a true story”, azaz valós történet alapján?
Sz.B.: Nem. De azt sem, hogy a történések és szereplők pusztán a képzelet szüleményei. Maga a főtörténet fiktív. De ha bárki a háttérből, a körülményekből magára ismer és jelentkezik, nem csodálkoznék. Nagyon sok önkormányzatban mehetnek ugyanígy a dolgok. Egy kézdivásárhelyi ismerősöm azt mondta, olyan, mintha az ottani városházi karról szólna. Ezek sajnos univerzáliák.
hvg.hu: Az előbb azt mondta, volt valami, ami felháborította.
Sz.B.: Igen, az, ami bárkit, ma, tegnap, tegnapelőtt felháborít. Ami zajlik, ami van.
hvg.hu: Ön azonban elhelyez jelzéseket a szövegben. Egyetlen olyan budapesti polgármesterről tudunk, akiről az a történet járta, hogy odaállt a kínai piacosok elé azzal, hogy aki itt él, tanuljon meg kívülről egy Vörösmarty-verset.
Sz.B.: Nem pontos, mert olyan nincs, aki Vörösmartyt citáltatott a kínai bevándorlókkal; olyan van, aki elvárná, hogy a piacozók beszéljék Arany nyelvét. Legalábbis én így tudom. Miközben írtam, megkértem a feleségemet, nézzen utána a neten, melyik költőről van szó, hogy egy másikat írhassak a szövegbe.
hvg.hu: Akárhogy is volt, az olvasó az újpesti polgármesterre asszociálhat. Jó ez?
Sz.B.: Egyik polgármestert sem látom olyan jelentős személynek, hogy róla és ne az általa megjeleníthető jelenségről szóljak inkább. Nem történelmi jelentőségű emberekről beszélünk. Van egy fiktív szereplőm, aki mögött ott egy csomó minden, ami ma, Magyarországon általános viselkedési mód. Ez szépirodalom, igazán nem kell tőle félni.
hvg.hu: A költészet eszközeivel hogyan fog meg egy ilyen önkormányzati történetet?
Sz.B.: Lényegében úgy kezdtem el, mintha újságíró lennék. Hogy aztán hogyan dolgozom ki, az már csak technikai kérdés volt. A megfelelő szavakat persze rá kellett aggatni, de nagyon poétikus sem lehettem, mert nem illett volna a történethez. A szépirodalmi utalásrendszert igyekeztem távol tartani, mert egész más világot írok le. Milyen jelzővel lássam el? Ha azt mondom, csúnya ez a világ, az közhelyes, ha azt mondom, hogy szép, az ironikus. Sem vígeposzt, sem tragédiát nem akartam belőle írni. Tárgyszerűnek, tényszerűnek kellett maradnom. A legkevésbé irodalminak.
hvg.hu: Az irodalmi utalásrendszert elhagyta, de irodalmi előképe volt. Babits Mihály Kártyavár című regénye.
Sz.B.: Meg még nagyon sok minden Arany Lászlótól Mikszáthon át Móriczig. De Babits éppenséggel tanár volt az újpesti gimnáziumban. A regénye arról szól, hogy lenyűgözte a fejlődés, aminek azokban az években tanúja volt, de látta, hogy az arany mellett ott a vér, azaz az eredmények mellett a szenvedés, a fejlődés mellett a korrupció. Ennyiben volt előkép, hogy egy általam tisztelt költő is megrendült attól, amit ott látott.
hvg.hu: Nemcsak a figurát, hanem a közeget is jól ragadja meg. Állam az államban? Éppen Újpestről olvashattuk a minap, hogy megnagyobbítják határán a zászlókat, és a magánházak egy részére is újpesti címert tetetnek. A budai XI. kerületet Újbudának nevezték el; nagyon szép, de sose létezett ilyesmi. Mitől van ön szerint ez a nagyon erős lokális identitásteremtés, -keresés?
Sz.B.: Újpestnek éppenséggel nincs szüksége ilyen gesztusokra, önálló város volt, a negyedik legnagyobb város a történelmi Magyarországon. Nagyon egyszerű: aki identitást ad, bekerül a lokális történelembe. Aki identitást ad, az a közösség prófétája lesz. Nagyon hiú emberek játékszere ez.
hvg.hu: Volt baja abból, hogy a történetben magukra ismerhettek létező politikai szereplők?
Sz.B.: Miközben írtam, és elterjedt itt-ott, hogy min dolgozom, kaptam olyan telefonhívást, amellyel finoman szólva le akartak beszélni, és más témát ajánlottak. Máig emlékszem rá, a torkomban dobogott a szívem. Azóta, hogy megjelent, hallgatás van, illetve egy, a könyvről szóló kritikában olvastam, hogy állítólag egy kerületi önkormányzat megpróbálja felvásárolni a könyveket. Nem jártam utána, igaz-e.
hvg.hu: Nem csoda; Magyarországon irodalmi műveknek nemigen van konkrét hatásuk. Pláne nem roggyannak meg tőlük a hivatali falak. Mit tart az irodalom szerepéről? Van ilyen egyáltalán?
Sz.B.: Húszévesen persze én is azt gondoltam, hogy tíz év múlva a Népstadionban, hullámzó tömegek előtt olvasom majd fel a szonettjeimet. Ezzel az eshetőséggel az ember hamar leszámol. De marad valamiféle idea, még akkor is, ha tudom, hogy két-háromszáz kötetes költő maradok, amíg élek. Ebben mindig hisz az ember, ez nem nagyobb vakhit, mint egyáltalán verset írni. Mert lehetne az ember jogász is, biztosan több pénze volna. Így meg megy a napról-napra élés, meg egyfajta pályaelhagyás, azaz, hogy másból kell pénzt keresni, mint amiben úgy érzem, hogy a legjobb vagyok. Ha most A százegyedik évet hirtelen elkapkodják, akkor sem történik semmi. Egy harmincezer példányos regénnyel talán lehet változtatni valamit a világ szerkezetén, verssel aligha.
hvg.hu: A színház most „vevő” lett önre.
Sz.B.: Ez most nagy élmény nekem. Éppen most ment a Horváth Csaba-rendezte Kalevala a Trafóban, telt ház volt a nézőtéren, és az előadás sikerében benne van a szöveg is. A színházon keresztül szélesebb réteget el lehet érni, meg lehet szólítani a verssel.
hvg.hu: A százegyedik évben Hahóthy, a fiatal városházi szóvivő a történet végére korrumpálódik, besározódik. Pedig csak élni, dolgozni szeretne. Mennyire valós veszély ez, ha körülnéz a saját nemzedékében?
Sz.B.: A költői nemzedékben? Ott nem hiszem, hogy volna kísértés ilyesmire. Természetesnek tartom, hogy az ember nagyon fiatalon átéljen mindenféle közösségi élményeket. De aztán fel kell nőni. A veszély persze nagy, hogy az ember érdekből benne maradjon. Tizenkilenc-húsz éves koromban belülről ismertem ezt a világot, biztos sok dolgot felhasználtam a verses regényben az akkori tapasztalatokból. Akkoriban dolgoztam is egy párt alapítványánál, sőt, vakon hittem is mindenben, ami ott körülvett. Aztán huszonegy évesen, amikor már szerkesztettük az első könyvemet, tényleg a költészet szólt közbe. Azok a srácok, akikkel akkor rengeteget találkoztam, ma BMW-vel húznak el mellettem az utcán. Ez van. Nem tudom, hogy a saját generációm tagjait mennyire fenyegeti a korrumpálódás veszélye. Talán nem kötik meg az apró kis alkukat. Ha a politikába belekeverednek, az önmagában nem baj, ha képesek a saját oldali hibákat észrevenni. Ha az egyik oldal jobban idegesíti őket, mint a másik, az sem lehet baj. Előbb-utóbb látni fogják, hogy az egész taszító, úgy ahogy van. Így legalább minden vonzerejét elveszti, és kísértés sincs. Ki akar ma már kimenni az utcára? Ki akar csatlakozni bármihez is? Március 15-én se megy ki szívesen az ember ünnepelni, mert esetleg valaki beveri a fejét.
hvg.hu: Ahhoz képest, hogy a politika jelenlegi világát taszítónak látja, a figuráit gondosan, hogy ne mondjam, szeretettel ábrázolta. Többdimenziós, izgalmas alakok.
Sz.B.: Hát, mert emberek. Nem hiszek abban, hogy egy jellem vagy fehér vagy fekete. Aki lop, annak nem feltétlenül rossz a zenei ízlése és nem feltétlenül verekedős is. Ha látsz egy őrültet a tévében, aki mindennap megjelenik, és borzalmas dolgokat beszél, annak is lehet gyereke, akit szeret. Úgyhogy legyünk valamennyire megértők a legnagyobb gazemberekkel szemben is.
hvg.hu: Vigyázat, patetikus kérdés következik. Van válasza arra a bizonyos József Attila-i kérdésre, azaz, hogy „miért legyek tisztességes…”?
Sz.B.: Természetesen én a legjobbat szeretném, én a „miért ne legyek tisztességes…” pártján vagyok; ezt illik mondani, ugye? De ha a feleségem rám bíz nyolcszáz forintot, hogy vegyek a gyereknek úszósapkát, és én az ötszáz forintosat veszem, a maradékból pedig vásárolok magamnak egy Nemzeti Sportot, és ezt otthon nem vallom be, akkor máris elkövetek egy tragikai vétséget. Ha ezt államférfiként tenném, egy ország nagyságrendjében, azzal életekbe avatkoznék be súlyosan. Az ember a mindennapjaiban elkövet tisztességtelenségeket. De ha valaki kikerül a kirakatba… az azért mégiscsak nagyon más helyzet. Azzal együtt mondom ezt, hogy látom benne a logikátlanságot.
hvg.hu: Azt mondják sokan, hogy nálunk most a szembenézés idejének kellene következnie. Nem mennek tovább ezek a bizonyos stiklik, hogy mindenki körben átver mindenkit. És elintézzük azzal, hogy tudom, hogy tudod, hogy tudjuk… Mert ha így megy tovább, akkor kiiratkozunk Európából.
Sz.B.: Erre nincs is más válasz, hogy oké, lehet ezt így is, csak akkor pozicionáljuk át magunkat, ne akarjunk Nyugat lenni, meg Európa lenni, hanem lássuk be, hogy ez itt nem az. De akkor felejtsük el azt a mítoszt, hogy ezeréves ország, meg végvár, meg hogy mi őriztük Európát.
hvg.hu: És az ambícióink?
Sz.B.: Na, persze, az ambíciók. Hogy majd nyerünk tíz olimpiai aranyat. Sokszor rosszul mértük fel a lehetőségeinket, az egész XX. századi történelmünkön végigvonul ez. Amit kaptunk, azt nagyjából ezért kaptuk.
hvg.hu: Tervez még olyan költői művet, amely közéleti? Úgy is kérdezhetném: kedvet kapott hozzá?
Sz.B.: Nem. Mert nem szeretnék belehelyezkedni egy szerepbe, hogy akkor én vagyok az, aki ilyeneket ír. Tiltakozom az ellen, hogy ne lehessen ilyet írni, de az ellen is, hogy akkor innentől nekem ez kötelező legyen.
